A jelenleg kormányzók kizárólagos hatalmát garantáló rendszer már 2013 tavaszára felállt, amikor elfogadták az Alaptörvény 4. módosítását, és ezzel megszűnt az Alkotmánybíróság joga, hogy az alaptörvény-módosításokat tartalmi szempontokból felülvizsgálhassa. Ettől kezdve nincs közjogi korlátja az orbáni hatalomgyár akaratérvényesítésének, se a törvényhozó, se az alkotmánymódosító, se az alkotmányozó hatalmának. Azt csinál, amit akar – mondta az Indexnek adott exkluzív interjújában Elek István közíró, rendszerváltó politikus. A helyzet megoldására Elek István szerint békés, alkotmányos rendet, jogállamot helyreállító forradalomra kellene vállalkoznunk.

Mintha most ugyanonnan kezdené újra, ahonnét ’87-ben tette. Alapító tagja Karácsony Gergely 99 nevű új mozgalmának, most is egy rendszerváltás, sőt korszakváltás előkészítésén munkálkodik...

Nem tagadom, engem is erősen foglalkoztat mostanában ez a történelmi ív. És persze nem véletlenül. Hiszen éppen azokat a szabadelvű demokráciával, a nemzeti politikai közösséggel, a közjóval kapcsolatos alapértékeket, szemléleti evidenciákat kérdőjelezi meg az elmúlt tíz évben ismét rendszerré épült önkényuralom, amelyeket még a politikai eszmélésem idején, a Kádár-korszak szaporodó válságjeleit tapasztalva sajátítottam el. Egyetemi éveim második felében Bibó István 1945 utáni tanulmányait olvasgatva az egykori Válaszban és Valóságban, amelyek hozzáférhetők voltak a debreceni egyetemi könyvtárban.

Valóban annak az értelmiségi politikusgenerációnak a képviselője vagyok, amelyik már legalább a hetvenes évek végétől szerepet vállalt a későbbi rendszerváltás folyamatának szellemi előkészítésében. Legalábbis a nyilvánosság és a társadalmi autonómiák kis köreinek tágításában. 1980-ban a debreceni egyetemi mozgalom a diákjogosítványok bővítéséért, 1981-ben a Fiatal Írók József Attila Körének felfüggesztéssel díjazott reformkísérlete. 1985-ben a nevezetes monori ellenzéki találkozó, ahol legfiatalabbként a népi értelmiségi kör képviseletében vagyok jelen. A radikális társadalmi reformokat sürgető írások, többnyire az irodalmi nyilvánosság kis példányszámú folyóirataiban a nyilvánosság korlátairól, irodalom és politika kapcsolatáról, munkásság és kultúra viszonyáról, a szociográfia faluképéről, illetve a kibontakozó reformgondolkodás műveiről.

És igen, Lakitelek. 1988–89-ben Heves megyében én leszek az MDF fő szervezője. 1986 végén ugyanis elhatározzuk, hogy hazaköltözünk Kerecsendre, a feleségem szülőfalujába, miután Örkényben, ahol rövid ideig tanárok voltunk a mezőgazdasági szakmunkásképzőben, a dabasi járási pártbizottság ellenünk és néhány társunk ellen indított vizsgálata megértette velem, hogy nem sok jövőm van a pártállam által szigorúan ellenőrzött színtereken. Óvni akartam a lelki egészségem, és így arra jutottam, hogy a belátható jövőben szellemi munkával valószínűleg nem tudom eltartani a családomat, és mivel erősen vonzott az életformaváltás, a természetközeli élet lehetősége is, ezért úgy döntöttünk, hogy hazajövünk Kerecsendre, és én belefogok a biokertészkedésbe. A közügyekről való cenzúrázatlan írás pedig az életem luxusa, szabadidős öröme lesz. Ám alighogy belefogtam a kerecsendi életformaváltásba, megkezdődött a szellemi-politikai jégzajlás, és ilyen előzmények után nem tehettem meg, hogy nem kapcsolódom be a politikai szervezkedésbe.

Mire készültek, mit vártak a változástól?

Nem lehetett nem érezni, hogy történelmi időket élünk. Hogy egy páratlan nemzeti, szellemi, politikai megújulás részesei lehetünk. Azt reméltük, hogy a sors kedvezésének, a szerencsés csillagállásnak köszönhetően a puha diktatúra társadalmából, a politikai kiváltságosokra és a politikailag névtelenek tömegére osztott társadalomból demokratikus politikai közösséget alkothatunk. Amely nem idegen hatalom által, kívülről meghatározott szabályok szerint éli az életét, hanem a saját, közösen meghatározott rendje és normái szerint. Amiket innentől az egymással versengő politikai ellenfelek mindannyian a sajátjuknak tekintenek, és őriznek.

Hát igen, az új keretek, szabályok között volt egy jobbközép kormányzati kísérletünk, számos elkerülhető és sok elkerülhetetlen hibával. Aztán a mi szempontunkból jött a visszacsapás 94 és 98 között. 96-tól viszont már abban reménykedhettünk, hogy a Fidesz dinamikus, fiatal nemzedéke – visszanyúlva a rendszerváltó jobbközép kormány hagyományához, a jót, a továbbvihetőt fölkarolva belőle – modernizálja a szabadelvű konzervatív programot, amivel az Antall-kormány nekifogott az ügyeknek, és sikerre viheti a rendszerváltás kiigazításának, a korábbi hibák, torzulások orvoslásának tervét. És a liberális demokrácia konszolidálására valóban alkalmas közviszonyokat teremt. A rendszerváltással ugyanis már akkor is nagyon sokan elégedetlenek voltak – a súlyos társadalmi, szociális következményei, valamint a pénz és a politika viszonyának rendezetlensége, a közéletet is mérgező korrupció miatt teljes joggal.

Az első Orbán-kormány – aminek miniszterelnöki főtanácsadóként támogatója voltam annak ellenére, hogy sok szempontból jól teljesített – nagyobbrészt az elkerülhető hibái, a korrupció jelenségeihez, a politikai ellenfelekhez való viszonya, a közös demokratikus politikai kultúra rontásában kétségtelen vétkei, rossz kommunikációja, a MIÉP-hez való viszonya és ennek visszahatásai miatt, kisebb részben pedig a baloldali ellenfelei méltánytalan, de hatásos kampányhúzásainak köszönhetően  2002-ben , ha kis különbséggel is, de elbukta az újrázás lehetőségét. És innen már csak lefele mentünk. Egyre kisebb maradt az esélye a normális közéletnek. Kormánypártok és ellenzék partneri viszonyának.

Miniszterelnöki főtanácsadóként rálátott az első Orbán-kormány működésére. Mennyire volt demokratikus a döntéshozatal? Mennyire tudta érvényesíteni a miniszterelnök az akaratát a stratégiai fontosságú kérdésekben a kormányban, illetve a pártjában?

Már akkor is érvényesült valamelyest a kormányzás Orbán Viktor alkatából következő tekintélyelvű karaktere, és ez a miniszterelnök és a kormánytagok viszonyában is érezhető volt. De akkor ez még ennek ellenére döntően kollegiális kapcsolat volt, sem a kormány tagjai, sem a tanácsadók nem alárendelt végrehajtók voltak. A kormányzati szervezetben erős centralizáció érvényesült az újonnan bevezetett a kancelláriai rendszerrel. Ezt akkor a hatékony kormányzás érdekében magam is szükségesnek éreztem. Az Országgyűlés működtetésében, a kormányzati és az ellenzéki partnerekhez való viszonyban megnyilatkozó akarnokságot azonban a legkevésbé sem. A miniszterelnök egyre kevésbé vett részt a parlamenti vitákban, nem szavazták meg az ellenzéki kezdeményezésű vizsgálóbizottságokat, stb. Elkezdtünk jelentős lépésekkel távolodni attól az ideális viszonytól, amiben – a politikai közös nevező alapján – az ellenzék és a kormánypártok kölcsönösen méltányolva egymás helyzetét a korábban közösen megszabott jogosítványokkal élve működtetik az országot.

Amikor 1993 őszén, az MDF frakciójából való kizárásom után átültem a Fideszébe, Orbán Viktor meghívott a pártelnöki tanácsadó testületébe is, 93 őszétől 98-ig ebben a minőségben segítettem. Már a korai időszakban is, amikor a Fidesz vezetői között Orbán még csak az első volt az egyenlők között, képes volt a kulcskérdésekben érvényesíteni az akaratát, de arról még korántsem volt szó, hogy ő válogathatja ki maga mellé a vezetőtársait, és akkor cseréli le őket, amikor akarja.

A Fidesz szervezetében a radikális centralizáció a 2002-es választási vereség után, a polgári köri mozgalom kibontakozása, majd annak kudarca után következett be, amikor 2003-ban Orbán úgy döntött, mégis visszatér a párt élére, és azt újjászervezi. Akkor kérte és kapta meg azt a jogosítványt – a legközvetlenebb vezetőtársaitól is –, hogy lényegében ő határozhatja meg a párt politikáját és azt is, hogy ennek egy olyan pártszervezési rendszert, a választókerületi rendszert feleltessék meg, amelyben már nem úgy épül fel a párt, hogy vannak alapszervezetek, amelyek megyei testületeket választanak, hanem a választókerületek vezetői mindenütt megbízottak, akik közvetlenül Orbánhoz vannak becsatolva. Rajtuk keresztül működteti az egész pártot. Ez egy felülről centralizált, egy kézben tartott pártszervezeti rendszer, lényegében ennek megfelelően alakította át – a szervezeti különbségeket tekintetbe véve – 2010 után az egész kormányzati rendszert is.

Ez azt jelenti, hogy már 2003 táján megszűnt a Fideszben a vezetők, képviselőjelöltek demokratikus kiválasztódása? Orbán Viktor dönthetett ezekben a személyi kérdésekben is?

Igen, ez az ő jogosítványa lett. A választókerületi rendszert a pártelnök működteti a közvetlen bizalmasaival.

Ez azt is jelenti, hogy 2010-ben már az ilyen körülmények között kiválasztott képviselők kerültek be az Országgyűlésbe?

Így van, sőt már 2006-ban is, olyan emberek, akik mindenekelőtt hozzá kapcsolódnak, személyesen neki lekötelezettek. Nem a hagyományos, párton belüli versengésben kiválasztódott és a tehetsége arányában fokozatosan felfelé lépegető társaság ül a parlamentben, hanem olyanok, akiket ő választott ki, és hozzá lojálisak.

Mekkora a felelőssége 2002–2010 között kormányzó baloldalnak, az ezen időszakban történteknek (a kiszivárgott hazugságbeszédet követő 2006-os, drámai őszi eseményeknek, a magyar gazdaság meggyengülésének) abban, hogy a Fidesz kétharmados többséget tudott szerezni annak ellenére, hogy a 2010-es választási kampányban a választási programja nem is volt nagyon ismert a választók tömegei előtt? Nem sok szó esett például arról, hogy nagy felhatalmazás esetén alkotmányozni fognak, hogy új rendszert építenek ki, hogy megváltoztatják a választójogi törvényt.

Igen, ez így van. De ami ide vezetett, és részben a 2010 után történtekre is magyarázattal szolgál, az egy jóval hosszabb folyamat. Még fel sem húztuk a demokráciánk falait, még meg sem formáltuk az új, demokratikus politikai kultúránkat, és már elkezdtük a hiteltelenítését. Én a mából visszanézve 1989-től, a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak lezárásától a politikai kultúránk folyamatos elvadulását látom. Amiben egyre rosszabbá válnak a társadalom-lélektani feltételei a kormánypárti és az ellenzéki oldal együttműködésének. A 90-es évek elejére kiderült, hogy a volt ellenzéki pártoknak – döntően a magyar társadalom megemésztetlen, feldolgozatlan, XX. századi sérelmeihez való eltérő viszonyuk okán – a látszat ellenére mégsem lehetett közös sikerélményük a demokrácia kivívása és megalapozása, és ezért voltaképpen mégsem születhetett újjá a nemzeti politikai közösségünk. Ezért is voltunk képesek csupán az indokoltnál és a szükségesnél jóval kevésbé világos cezúrát húzni a diktatúra és a demokrácia világa közé. Ezért maradt el, illetve lett olyan felemás a szembenézés a Kádár-korszakkal, az elszámoltatás, még az előző rendszer kirívó bűntetteinek számonkérése is, az ügynökkérdés kezelése stb.

94-től ráadásul az új politikai felállás felerősítette a magyar társadalom hagyományos törésvonalait. A nemzeti kérdésben, a valláshoz és a kommunista rendszerhez való viszonyban létezőt. Ellenzék és kormánypártok egyre világosabban azonosították egymást engesztelhetetlen ellenfelekként. Az ellenségképek részben spontán erősödése, másrészt szervezett erősítése a 2000-es években két végletesen szembenálló politikai táborrá szervezte a politikai mezőnyt. Ráadásul a médiavilág megváltozása, a kereskedelmi televíziózás bejövetele, majd a közösségi média kialakulása kedvező feltételeket teremtett arra, hogy egyre inkább megszemélyesítődjön a politika, és mindenekelőtt a vezetők egymás közötti személyes küzdelmévé váljon. Ez volt a gyurcsányi újítás lényege is, hogy a korábbi Horn- vagy Medgyessy-politikával szemben képes volt a baloldal „társadalmi hivatásának” ügye iránt lelkes, érzelmi viszonyt kialakítani a baloldalon. Rajongói tábort tudott kiépíteni ugyanúgy, ahogy Orbán Viktor a jobboldalon képes volt erre. Ezekben a szurkolótáborokban aztán, ahogy a meccseken is látható, elgyengül az önkontroll képessége egymással szemben.

Tehát a háttérben a politikai kultúra romlása áll, a politikai polarizálódás, a nyilvánosság terének átalakulása és természetesen a társadalmi elégedetlenségek folyamatos növekedése. A magyar társadalom nagy többsége már a 90-es évek második felében is a rendszerváltó folyamat vesztesének érezte magát. A Kádár-rendszer iránti nosztalgia tartósan kimutatható volt a közvélemény-kutatásokban, ezt a társadalmi elégedetlenséget fejelte meg a 2006-os politikai válság, majd a 2008-tól kibontakozó világgazdasági válság.

A 2004-es népszavazási kampányban a határon túli magyarok elleni demagóg uszítás, aztán a 2006-os őszödi hazugságbeszéd nyomán kirobbanó válság kezelése a baloldal részéről hatalmas lökést adott ennek a folyamatnak. A jobboldali tábor úgy fordította le a maga számára azt, ami történt, hogy a miniszterelnök zárt körben elismerte: trükkök százaival, az ország félrevezetésével szerezte meg a kormányzás folytatásának lehetőségét, és amikor lelepleződött, nem azt mondta, hogy „bocsánat, ez megengedhetetlen, visszaadom a kormányzati mandátumomat, és új felhatalmazásért visszamegyünk a társadalomhoz”, hanem elkezdte magyarázgatni, hogy ez a lényege szerint elismerendő igazságbeszéd volt. A támogató értelmiségi holdudvarának zöme szintúgy. Azzal, hogy leszavazták a parlamenti bizalmatlansági indítványt, amikor sor került erre, a baloldali kormánypártok is magukra vették a felelősségét annak, amit Gyurcsány Ferenc korábban elkövetett.

Ezzel (tiszteletre méltó egyéni kivételekkel) a teljes baloldali politikai tábor azt mondta a jobboldalnak, hogy „mi veletek szemben megengedhetőnek tartjuk, hogy olyan politikai eszközökkel küzdjünk, és szerezzük meg, illetve tartsuk meg a hatalmat, amiket egyébként természetesen elfogadhatatlannak tartunk”. Ennek a szimbolikus üzenetét valóban nem lehetett másként érteni, mint hogy nem tekintünk titeket a demokratikus politikai közösség velünk egyenrangú tagjainak.

Magam is több cikkben próbáltam érhetővé tenni az akkori kormányon lévőknek és a politikai magatartásuk védelmezőinek, hogy mit követnek el a politikai közösség másik fele, az ellenzék felől nézve. Hogy ami a szemükben igazságbeszéd, az az ellenzék felől nézve annak a lelepleződése és öntudatos vállalása, hogy „veletek szemben minden politikai eszközt megengedhetőnek tartunk, a demokratikus politikai kultúra normáinak a nyílt áthágását, a választók tudatos félrevezetését is.” Egyáltalán nem meglepő, hogy ez végletesen elvadította a jobboldali közönséget is, és indulatos tüntetéseken követelte a miniszterelnök távozását. Mindehhez jött a demokratikus politikai jogaikkal élő tüntetők elleni, válogatás nélküli rendőri erőszak mentegetése és igazolása, a televízió székházát megostromló, kukákat gyújtogató, utcai torlaszokat építő szélsőségesek korábbi akcióira hivatkozással. Korántsem meglepő, hogy az ellenzék túlnyomó része illegitimnek tartotta innentől a Gyurcsány-kormányt, és minden módon igyekezett megszabadulni tőle. És mivel alkalmas eszközt nem talált hozzá, csak növekedett a frusztrációja. Így jutottunk el 2010-hez.

És ne felejtsük el, hogy akkor nem csupán a Fidesz szerzett kétharmadot, hanem a baloldali kormányzás kritikájával, illetve a rendszerváltás óta eltelt húsz év, valamint a társadalmi és környezeti következményekre fittyet hányó gazdasági globalizáció kritikájával – más-más hangszerelésben – a Jobbik és az LMP is bejutott a parlamentbe. Vagyis nem egyharmadnyi mandátumot szerzett a baloldali kormány utódpártja, hanem sokkal kevesebbet. Letaglózó kritika volt abban az előző időszakról, ahogy 2010-ben a magyar társadalom állást foglalt.

Ezek az előzmények magyarázzák azt is, hogy miért nem tudta a társadalom nagy többsége, benne a vesztes helyzetbe kerülő ellenzéki társadalomrész idejekorán a jelentőségének megfelelően kezelni azt a szabadságkorlátozó folyamatot, ami itt 2010-ben elkezdődött. Hosszú ideig az ellenzék nagy részének mintha képzelőereje se lett volna ahhoz, hogy felfogja, mi zajlik itt a szeme előtt és részben óhatatlanul az asszisztálásával.

És pláne nem volt sem morális, sem politikai bátorsága, szellemi és szervezeti ereje ahhoz, hogy hatásosan felléphessen vele szemben.

2010-ben, amikor a válság miatt padlón volt az ország gazdasága, amikor a forint drasztikus gyengülése miatt a devizaalapú hitelek bedőltek, százezrek kerültek bajba, ott lebegett előttünk Görögország csődjének rémképe. Az új jobboldali kormány ekkor azt kérte az Európai Bizottságtól, hogy 2010-ben ne kelljen teljesítenünk a maastrichti kritériumot. Nem engedték meg nekünk. Nem ez határozta meg alapvetően a későbbi folyamatokat?

Tegyük hozzá, hogy már a Bajnai kormány idején komoly lépések történtek a konszolidáció érdekében, tehát nem volt olyan súlyos a helyzet. Bár kampányszempontból a debreceni polgármester és mások tettek olyan kijelentéseket, hogy a görögökéhez hasonló válság fenyeget minket. Kétségtelen, hogy az unió vezetése adhatott volna egy kis időt, mozgási lehetőséget, mint ahogy korábban elnézte Gyurcsányéknak a statisztikai adatok meghamisítását, és ahogy elnézi a nagy tagállamoknak, ha túllépik időnként a 3 százalékos hiányt. Ez biztos hozzájárult ahhoz, hogy az úgynevezett unortodox gazdaságpolitikai eszközök felé mozdult el a kormány. De nem hiszem, hogy ez önmagában magyarázhatná a liberális demokrata, hatalommegosztásra épülő rendszer lebontását.

Az első politikai nyilatkozatuk a NER megalakulásáról már jelezte a szándékukat, hogy egy új korszakot akarnak nyitni, rögtön fülkeforradalomról kezdtek beszélni, amiben benne volt, hogy „felforgatjuk a világot”. De az igaz, hogy a választási programjukban nem volt nyoma semmiféle radikális rendszerátalakítási igénynek. Az volt az üzenetük, hogy nagyobb felhatalmazással sokkal bátrabban fognak hozzányúlni a rendszerhez, megteszik azokat a korrekciós lépéseket, amelyek a hatékony kormányzás, a korrupció felszámolása, az igazságosabb, társadalmi egyenlőtlenségeket csökkentő politika érdekében szükségesek. A Fidesz első kormányzása alatt és utána is a felsőoktatás fejlesztésén, a humán erőforrások növelésén, az egészségügyi rendszer bővítésén gondolkodott, és nem azon, hogy miként lehetne újabb százmilliárdokat kivonni ezekből a szférákból.

Ami ehelyett történt, amögött ott van a 2010 előtti társadalmi elégedetlenség, a két táborba szerveződött magyar politika elmélyülő válsága, a baloldali politikai ellenféllel szembeni törlesztés vágya, amitől ösztökélve sérelmei okán a jobboldal túlnyomó része morálisan már felhatalmazottnak érezte magát olyan lépések támogatására is, amelyeket korábban még elképzelhetetlennek tartott volna. És ott van mindenekelőtt egy páratlan politikai tehetség, Orbán Viktor kifordulása önmagából, a pénz- és hatalomvágy sarkallta erkölcsi önmegsemmisítése – ami persze egy hosszabb folyamat eredménye –, de neki még 2010-ben is megvolt az esélye arra, hogy államférfivá nőjön, hogy ő lehessen az, aki a rendszerváltás utáni zűrzavaros évtizedeket lezárva felkínálja az országnak a nemzeti, a liberális és az ökoszociális értékek és felfogás közös nevezőjét, és akinek a vezetésével újraalkothatjuk a nemzeti politikai közösséget, konszolidáljuk Magyarhonban a nyugati típusú szabadelvű demokráciát, a 89–90-es rendszerváltók egykori közös álmát.

A lépéseiket persze igyekeztek valamelyest megideologizálni a hanyatló Nyugatról, a hatékonyságát vesztett liberális demokráciával szembeállított illiberális demokráciáról, régi típusú kereszténydemokráciáról, keresztény szabadságról szóló szövegekkel. De hogy a hatékony kormányzásra való igyekezetükben – mellesleg – megsemmisítették az egykori rendszerváltó erők közös nevezőjét is, a közös eszményünknek tekintett, nyugati típusú demokrácia lényegét adó hatalommegosztás rendszerét, a tisztességes politikai verseny, tehát a kormányzati váltógazdaság intézményes feltételeit is, arról természetesen nem beszéltek.

2010 után 2014-ben, majd 2018-ban is kétharmaddal nyert a jobboldal, annak ellenére, hogy Vörös Imre már 2012-ben államcsínyt emlegetett a nyilvánosság előtt. Az ellenzék közben mintha aludt volna, álmát a magyar értelmiség őrizte. Igazán nagy elemi erejű felháborodást egyik oldalon se váltott ki az, hogy egy volt alkotmánybíró a kormányzó pártokat államcsíny elkövetésével vádolja.

Az LMP rendezte az első nyílt színi tiltakozást még 2010 végén az Alkotmánybírósággal szembeni akciók után. Felvonultunk a Donáti utcában, szónokoltunk – én is – az Alkotmánybíróság védelmében. Amikor a választójogi törvényt akarta elfogadtatni az Orbán-kormány, az LMP-sek tiltakozásul a kerítéshez láncolták magukat. A politikai elit egy kicsi szeletében tehát volt a helyzethez mért, drámai figyelemfelhívás, de erre nem volt fogadókészség. Ennek sok oka van. Ott van mögötte az, amiről már beszéltem, hogy az ellenzéki társadalom jelentős része bénultan nézte ezt, a másik része pedig úgy gondolta, hogy most megkapják, amit megérdemelnek a volt kormánypártiak.

Ráadásul az ellenzék is erősen megosztott volt. Elválasztotta őket egymástól a múltjuk is. És olyan mértékű szellemi-politikai különbség volt még közöttük az ellenzékben a 2010-es évek elején, ami lehetetlenné tette az együttműködést. Holott az már ellenzéki elemi feltétele lett volna a hatékony fellépésnek az új választási törvény elfogadása után. Gyakorlatilag innentől ugyanaz az alapképlet, létrejött egy olyan választási rendszer, ami a szabályai révén eleve hatalmas előnyhöz juttatja a saját táborát összefogó jobboldalt a széttagolt ellenzéki táborral szemben.

2021 májusa van, már egy év sincs hátra a választásokig, és azt látjuk, hogy az előválasztások előtt egymást támadják néhány helyen az ellenzéki jelöltek. Hónapok mennek el erre az előválasztásra, de arról még nem sokat mondtak, hogy mit akarnak kezdeni majd, ha sikerülne elnyerniük a felhatalmazást a kormányzásra.

A feladat elképesztően nagy, ehhez képest valóban súlyos elmaradásban van az ellenzék, noha a 2018-as helyzethez képest nagyon sok érdemi változás történt. Sikerült elérni, hogy majd egy közös jelöltjük legyen mindenütt, hogy közös miniszterelnök-jelöltet válasszanak. A programok alapvonalairól is közreadtak már valamit. Az előválasztás jó innováció lenne, csak fékezi a felkészülést, mert visszatartja a pártokat a közös kommunikációtól, a közös program dinamikusabb kialakításától, a közös föllépésektől, az együttműködés intézményesítésétől. Ha versenyezniük kell a jelölteknek, akkor egymással is küzdeniük kell a pártoknak.

Én ma azt látom a legsürgetőbbnek, hogy legalább a kormányváltás és a rendszerváltás összefüggéséről jussanak közös nevezőre. Legyen közös, világos álláspontjuk arról, hogy alkotmányosan tiltott, kizárólagos hatalomra törekvéssel létrehozott, új önkényuralmi rendszerrel állunk szemben. És ha az ellenzéki összefogás – akár csak egyszerű többséggel is – megnyeri a választást, miként fogja az alkotmányos rendet helyreállítani, és az érdemi kormányzáshoz szükséges jogosítványokat valóban a kezébe venni. Erre már most közös programot kellene készíteniük, hogy az előválasztáson részt vevő jelöltek ennek képviseletében léphessenek fel.

Ha ez nem történik meg, ha enélkül akarják kiválasztani a közös jelöltjeiket, akkor aligha lesz képes az összefogó ellenzék idejekorán arra a stratégiaváltásra a választási felkészülésben, a közös kommunikációra, a közösen szervezett rendszerellenzéki követelésekkel való fellépésre, amivel még a tényleges választási kampány előtt elérhetné a lélektani áttörést, a politikai erőviszonyok elbillentését az ellenzék javára.

Nem beszélve arról, hogy ha nem használja ki az ellenzék ezt a kegyelmi időszakot az alapos kormányzati felkészülésre, és ha helyzetbe kerül, úgy kell elkezdenie a kormányzást, hogy nincs részletes, átgondolt terve arról, hogy milyen lépéseket kell villámgyorsan megtennie a tényleges cselekvőképessége megszerzéséhez, akkor egy olyan hosszúra nyúló és a támogató bizalmát is felőrlő bozótharcra kényszerül, aminek könnyen lehet rossz vége. Mert ennek a rendszernek az a sajátossága, hogy egyrészt már jelentős kormányzati tevékenységi területeket is eleve kiszervezett a kormányzat hatásköréből. Másrészt az úgynevezett független intézmények élén mindenütt a mai miniszterelnök bizalmasai ülnek az Alkotmánybíróságtól az Állami Számvevőszéken, a Legfőbb Ügyészségen, a Költségvetési Tanácson át a Médiatanácsig, a Legfelsőbb Bíróságig.

Nehéz elképzelni a kormányzást, ha ez a garnitúra változatlan jogosítványokkal a helyén marad. Az akaratuk ellenére nem lehet új költségvetés, nem lehet hozzányúlni az egykulcsos adóhoz, nem lehet igazítani a családtámogatási rendszeren. Érinthetetlen a klánszolgálativá torzult közszolgálati média. Korlátozott a korrupció elleni fellépés lehetősége. Az egyetemek nagy részének alapítványokba való kiszervezése után az új kormánynak nem lehet érdemi önálló felsőoktatás-politikája, stb.

Sokkal nyitottabbnak kellene lennie az ellenzéki összefogásnak a civil közösségek iránt. Hiszen az ellenzéki pártoknak összesen nincs annyi tagjuk, mint amennyi Nyugaton egy normális demokrata pártnak. Ez nem újdonság, így jöttünk át a Kádár-rendszerből, politikától elidegenített társadalom a miénk, amely a demokrácia idején se kapott rá arra, hogy pártokban aktivizálja magát. Ha már úgy alakult, hogy nemcsak kormányváltásra kell készülni, hanem kormányváltással egybecsúszó rendszerváltásra is, és a reményeink szerint ráadásul egy új korszak nyitányára, ennek a pártok világán kívüli társadalom bevonásában is meg kellene nyilvánulnia. Az erőforrásaik korlátozottak, ha nem lesznek képesek felébreszteni a szélesebb társadalom cselekvőkészségét, előhívni a helyzetére ráébredő társadalom morális felháborodásra való képességét és az ebből táplálkozó érzelmi elkötelezettséget a demokrata ellenzék közös ügye iránt, aligha születhet meg a szükséges mértékű változtatás véghezviteléhez, végigküzdéséhez elegendő erő.

Alkotmányjogi értelemben a jelenleg kormányzók kizárólagos hatalmát garantáló rendszer már 2013 tavaszára felállt, amikor elfogadták az Alaptörvény 4. módosítását, és ezzel megszűnt az Alkotmánybíróság joga, hogy az alaptörvény-módosításokat tartalmi szempontokból felülvizsgálhassa. Ettől kezdve nincs közjogi korlátja az orbáni hatalomgyár akaratérvényesítésének, se a törvényhozó, se az alkotmánymódosító, se az alkotmányozó hatalmának. Azt csinál, amit akar. Ezt a rendszert muszáj megváltoztatni, mert a létrehozására kétharmados többséggel sem lehetett senkinek alkotmányos felhatalmazása. És egyébként is félő, hogy csak kínlódássá fajulhat a kormányzási kísérlet ebben a rendszerben , a 2010 óta kiépített mélyállami struktúra és hálózat fogságában.

Voltaképpen egy békés, alkotmányos rendet, jogállamot helyreállító forradalomra kellene vállalkoznunk, ehhez pedig legelőbb elő kellene hívnunk az állampolgári méltóság forradalmát. Legalább a magyar társadalom közügyek iránt érdeklődő és az orbáni önkényuralmi berendezkedés iránt nem vakon elkötelezett részében meg kéne születnie a felismerésnek, hogy a magyar politikai közösség alapkérdéséről van szó. Arról, hogy több mint harminc esztendő viszontagságos küzdelmei és sikertelenségei után mégiscsak akarunk-e, tudunk-e építeni egy olyan politikai rendszert, amelynek valóban egyenlő jogú, egyenlő méltóságú tagjai lehetünk. Amelyben a különféle értékrendű, de egyaránt demokrata felfogású politikai pártjaink egy közösen újraalkotott szabályrendszer szerint küzdhetnek azért, hogy kormányzati alternatívát kínálhassanak a magyar választóknak. Amelyben ellenzékiek és kormánypártiak képesek egymást kölcsönösen elismerni és tisztelni.

És ebből következően eszükbe sem jut, hogy a közös rendet felrúgva önkényesen megváltoztassák a szabályokat a saját javukra.

A választópolgárok most annak az ellenzéknek adjanak alkotmányozásra is felhatalmazást, amelyik végigasszisztálta a lopakodó államcsínyt, már ha valóban ez történt?

A régi alkotmányunknak is volt, a mostani alaptörvénynek is van egy úgynevezett ellenállási paragrafusa. Ez megtiltja a kizárólagos hatalomra törekvést, és az ellenállást ezzel szemben mindannyiunk jogának, sőt kötelességének minősíti. Tény, hogy a magyar társadalom ellenzéki politikai erői jócskán megkésve ismerik fel a helyzetüket, hazánk helyzetét, és szedik össze magukat, hogy érdemi választ adhassanak rá. De legalább végre összeszedik. És azért is hangsúlyozom újra meg újra annak a jelentőségét, hogy a lehető legrészletesebben tárják a választók elé az elképzeléseiket, mert messziről jőve kell kiérdemelnie az összefogásuknak a választók bizalmát. És a részletekre is kiterjedő félreérthetetlen felhatalmazás és támogatás birtokában foghatnak csak hozzá a rájuk váró rendkívüli feladat teljesítéséhez.

A választási kampányban az ellenzéknek őszintén el kell mondania, hogy így látjuk a helyzetet, és ilyen módon akarjuk ezt megváltoztatni. Adjatok nekünk fölhatalmazást arra, hogy az Alaptörvény ellenállási passzusa alapján kimondjuk a parlament első ülésén, hogy mindazok a jogszabályok, illetve paragrafusok, amelyekről hitelt érdemlően bizonyítható, hogy ennek az alkotmányosan tiltott, kizárólagos hatalomra törekvésnek a részeként születtek, érvénytelenek, semmisek.

Nyilvánvaló, hogy nem lehet egy 2013-ban meghozott törvényt úgy a kukába dobni, hogy e döntés különféle jogkövetkezményeiről ne történjen rendelkezés. De ez jogtechnikai probléma. Erre is időben föl kell készülni. Szinte beterjeszthető részletességgel kidolgozott törvénytervezeteket kell bemutatni már a kampányban, hogy a választók pontosan lássák, mire kérnek tőlük felhatalmazást.

A ciklus második felében pedig elkezdhetünk azon közösen gondolkodni, hogy milyen legyen az új, tartósnak szánt alkotmányunk, és ebbe a folyamatba természetesen a vereséget szenvedett jobboldal majdani politikai képviselőit is be kell vonnia a kormányon lévőknek. Hiszen akármekkora lesz is a többségük, az alkotmány nem készülhet csak a kormányon lévőknek, még akkor sem, ha kétharmados lesz a többségük, hanem csak a nemzeti politikai közösségnek, annak pedig a mindenkori ellenzék is része. Szép betetőzése lehetne ennek a történetnek és az új korszak nyitánya, ha aztán az elfogadott szövegét egy jóváhagyó népszavazás is megerősítené.

Ha az ellenzékben az az alapvetés elfogadott, hogy a jelenleg hatalmat gyakorló pártok kizárólagos hatalomra tettek szert, miben látják a garanciát arra, hogy a választás nemcsak törvényes, de tisztességes is lesz?

Az ellenzék nyilván csak abból indulhat ki, hogy ez egy nem tisztességes, nem szabad választás lesz, de ennek ellenére mégis megszerezheti a többséget. Ha a fentebb jelzettek belátására eljut az ellenzék, és a szükséges világos programban is közös nevezőre jut, akkor persze a választási időszakig hátralévő hónapokban sem politizálhat úgy, ahogy eddig. Már most követelnie kell a méltánytalan versenyhelyzet felszámolását, a levélben szavazás lehetőségét a külföldön dolgozó magyaroknak is, a közszolgálati médiában való arányos szereplés és tisztességes elbánás lehetőségét, a pártcélú kormányzati propaganda azonnali tiltását stb.

Alapvető szabadságjogunk, a gyülekezési jog korlátozásának a feloldását se volt képes kiharcolni ez az ellenzék, miközben a járvány miatti korlátozások nagy részét már feloldották. Nem bátortalanok kissé?

Valóban bátortalanok. De addig, amíg nem történik meg a politikai együttműködésük intézményesítése, nincs világos szereposztás, nincs egységes kommunikáció, addig nem képesek meggyőzően megmutatni a választóknak, hogy meg tudják szervezni a választási győzelemhez szükséges erőt, és képesek lesznek kormányozni. Ha létrejön ez a szervezeti egység, onnantól kezdve remélhető, hogy képesek lesznek másképp kell politizálni. Igen, ki kell menni a követeléseikkel az utcára is. Úgy kell viselkedniük, mint akik valóban rendszert akarnak váltani. 1989-ben sem adott az akkori jog lehetőséget a képviselők visszahívására, mégis sikerült elérnie az akkori ellenzéknek, hogy hárman-négyen visszaléptek, mert olyan nyomás nehezedett a pártállami káderekre. Így jutott be a parlamentbe Tamás Gáspár Miklós, Debreczeni József, Raffay Ernő, Roszik Gábor.

Nem azt mondom, hogy pontosan ezt a módszert kell lemásolni, de az bizonyos, hogy nem kellene hagyni, hogy ez a 133 bátor képviselő a testületi felelősség mögé bújjon. Szembesíteni kellene őket például a parlamenti döntéseikért a választókerületükben is, hogy érezzék a személyes felelősségüket azért, amit a rendszer ilyen-olyan csavarjaiként megcselekedtek. A legális politikai nyomásgyakorlásnak nyilván sok olyan egyéb eszköze is lehet még, amellyel nem él az ellenzék.

Gondolta volna harminc évvel ezelőtt, hogy 2021-ben, egy egykori rendszerváltó párt kormányzása idején ilyesmikről fog beszélgetni?

Nyilvánvaló, hogy nem gondoltam, ahogy még 2010-ben sem gondoltam, hogy erre sor kerülhet. Azt reméltem, hogy méltó módon fog élni az Orbán-kormány azzal a hatalmas lehetőséggel, amellyel a sors részelteti. És a korábbi kormányzásának hibáiból meg a két 2010 előtti, baloldali liberális kormányzati ciklus hibáiból és vétkeiből is okulva tényleg egy új korszakot nyit meg Magyarország előtt. Egy olyan új korszakot, amilyent az ellenzéki időszakában ígért.

A kiigazítandó, feljavítandó liberális demokrata rendszerünkön belül nem a kevesek javát, hanem valóban a közjót képviselő, igazságosabb, szolidárisabb, a közterheket és az előnyöket méltányosabban elosztó, környezetbarát fejlődés korszakát. Ez a feladat sajnos másra maradt. És tizenkét évvel később foghatunk hozzá – sokkal rosszabb körülmények között. Ma már csak ebben reménykedhetünk.

Index