h i r d e t é s

Érzelmes sorok egy meggyötört városhoz

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Érzelmes sorok egy meggyötört városhoz

2019. március 22. - 12:23

 

Amikor hat évvel ezelőtt Marosvásárhelyre költöztem, alapvetően kétfajta közösségi létezésre volt mintám, begyűjtött tapasztalatom: arra, amelyben magyarként abszolút kisebbségi az ember, illetve arra, amikor abszolút többségben van. - írja a maszol.ro.

Február 10-én mintegy 100 ezer ember vonult az utcára Sütő András vezetésével. Amerre jártak mindenütt elénekelték a Miatyánkot. A demonstráció célja a magyar nyelvű oktatás. Forrás: multkor.hu

És el kell mondanom, egyik tapasztalat sem volt túl nagy hasznomra akkor, amikor Bernády György városában próbáltam feltalálni magam, ráérezni arra, hogy mi is a spíl egy olyan helyen, amelyről korábban többször is elolvastam, hogy „frontváros” lenne.

Ehhez a kifejezéshez, képzethez eleinte semmiféle harcos töltetet nem társítottam, és ez alapvetően azért is volt így mert az, ami ennek a fogalomnak a megfejtését jelenthette volna –  a „fekete március” – hasonlóan megfoghatatlan volt számomra. Így hát pusztán ahhoz kötöttem a „frontváros” mivoltot, hogy a magyar és a román lakosság aránya megközelítőleg egyforma Marosvásárhelyen, és ez „bizonyos” reflexszerű és természetes szembenálláshoz vezet. Nem volt éppen kielégítő és hiteles az értelmezésem, hiszen ennél azért sokkal többről volt és van szó… Marosvásárhelyt, ezt a különlegességében makrancos, különcségében megfejthetetlen várost majdnem két évig tekinthettem otthonomnak, és elmondhatom, hogy mindenféle tapasztalatom volt benne, vele és általa: a legmélyebb emberi kapcsolatoktól, bajtársiasságtól és együvé tartozástól egészen a szikrázó levegőjű etnikai birokra kelésig.

Szerencsére, ez utóbbinak csak a verbális formájáig… Azóta is csupán sejteni véltem, hogy minden, ami él és mozog Marosvásárhelyen visszavezethető a fekete márciusnak nevezett majdhogynem mitikus időkig, amelyben valami óhatatlanul elromlott. És amelynek én már csak a hozadékait tapasztalhattam meg.

A legtöbb olyan jelenség, ami számomra teljesen megfoghatatlan volt – az emberi kapcsolatokban tapasztalt hirtelen elidegenüléstől és a villámcsapásszerűen történő önmeghatározástól („Márpedig itt csak én vagyok marosvásárhelyi”!) az örök helyi közéleti tétovázásig és helyben toporgásig, ennek ezer különböző válfajáig – valamilyen módon oda mutat és vezet vissza.

Ez akkor volt. Szinte hat éve. Időközben két másik városban is éltem (többek között az örök vásárhelyi „mumusként” használt Kolozsváron), most meg egy harmadikban lakom. Azonban Marosvásárhely beégett a sejtjeimbe olyan otthonomként, amelynek továbbra is tartozom, van irányába egy fura, számomra is érthetetlen lelki adósságom.

Nem valamely megnevezhető embereknek tartozom, hanem neki, a városnak valamivel. Azzal, hogy megpróbáljam megérteni azt a megfoghatatlan fájdalmát, amely szinte minden mozgását, történését meghatározza. És akkor jött a fekete március 29-ik évfordulója, amelynek kapcsán nem lehet újra feltalálni a spanyolviaszt, csupán tovább rágni a lerágott csontot.

Ezt gondoltam akkor, amikor az erről szóló riport elkészítése felmerült bennem. De ez csak részben van így. Mert amikor elkezdtem beszélgetni az emberekkel, akik azokat a mitikus időket megélték, és megfogalmaztam nekik az egyáltalán nem eredeti témafejtegetésem miatti sűrű elnézéskéréseimet, azt tapasztaltam, hogy az 1990-es marosvásárhelyi márciusról sokat ugyan lehet beszélni, de eleget továbbra sem. Mert Marosvásárhely azóta is egy meggyötört, gyötrődő város.

Éppen a személyes vallomásokból körvonalazódó nyugtalanságnak tulajdonítható az, hogy érzelmileg, de az újságírói munka tekintetében is nehezen találtam meg annak módját, hogy a rengeteg fontos információt, amit kaptam erről, megfelelőképpen feldolgozzam. Sokszor tűnt úgy, hogy zsebre vág a téma, és azért, mert szinte vallásos alázatot követelt az, ahogy ehhez a feldolgozatlan közösségi tapasztalathoz hozzányúl az ember. De ennek margóján itt és most hadd mondjam ki: 1990 márciusa valóban egy mitikus idő, amelyben valami/minden óhatatlanul elromlott Marosvásárhelyen. És még mindig nincs meg annak a nyitja, hogyan lehet egy etnikai gyűlölködéssel kipárnázott pokol után talpra állni közösségként.

Azonban ha azt tekintjük kiindulópontnak, hogy az egyén is fel tud gyógyulni egy halálos betegségből, akkor egy városnak is talpra kell tudnia állni egy hasonló megrázkódtatásból.

Én hiszek ebben! Marosvásárhely, mint akkor, néhány éve, most is arra késztetett, hogy felülbíráljam azt, amit szabályszerűségnek tartottam a világlátásomban. Általában híve vagyok annak, hogy a másik közösség szempontjai is megjelenjenek egy ilyen jellegű sajtóanyagban, mert így helyes, hiteles, zsurnalisztikailag érvényes egy ennyire vitatott esemény bemutatása. Legyen ott mindenképp „a másik” szempont.

Ez esetben azonban – ahogy egyébként ritkán teszek – a megérzéseimre hallgattam inkább, nem pedig a racionális és szakmailag etikus oldalamra. Ez számomra egyáltalán nem meglepő, hiszen Marosvásárhelyt én mindig is inkább éreztem, mint értettem – és ezzel ma már teljesen rendben vagyok, elfogadom magamban ezt a tetten érhető részrehajlást. Itt és most úgy láttam – és ez be is igazolódott a riport nyersanyagát képező beszélgetéseim során – a sérülések feldolgozásának ebben az eléggé kezdeti fázisában (igen, kezdeti fázisában!), a fekete március még mélységesen magánügy, a magyar közösség belső ügye. Még akkor is, ha a bántalmazó fél és hasonló főszereplő képében a vallomásokban megjelenik a román közösség, az a román fél, aki még mindig ellenfél is.

Paradoxon azonban, mindazonáltal örömteli számomra: a megbocsátás ösvényei is láthatóak már halványan. Mert Juhász Ilona néninek, miután a legapróbb részletig elmesélte, hogyan ütlegelték, és mennyit járja az orvosokat azóta is, még volt lelki ereje hozzáfűzni: „de azok az emberek nem voltak hibások, felültették őket”…

Erre az emberi nagyságra már lehet építeni, azt hiszem. Mert a trauma feldolgozásának alapfeltétele az, hogy elcsituljon a harag. Azonban azt is el kell mondanom: tapasztalataim szerint, ha az egyén el is jutott ehhez a felismeréshez, a marosvásárhelyi kollektív tudatalatti titáni küzdelmek után sem érkezett még el oda, hogy némiképp fel tudja számolni a románsághoz kapcsolódó általános ellenérzéseit.

Ehhez még sok kibeszélés kell. És nyilvánvalóan a jelenlegi, eszközeiben továbbra is a magyarság hergelésére „szakosodott” városi közélet megtapasztalása nem sokat segít ebben. A fekete március mitikus képzete továbbra is foglalkoztat, így nem hiszem, hogy a lelki adósságom részeleges lerovásával megszűnne a kötődésem ehhez a városhoz. Már csak azért sem, mert ha lelki jóbarátom egy város képét ölthetné, akkor az mindenképp Marosvásárhely lenne.

Érzékenységeink – a nagyon megfogható egyéni és a szinte megfoghatatlan közösségi – valahol nagyon egymásra találtak. Elképzelem magunkat, ahogy ülünk, ki-ki a maga érzékenységével hajnalhasadtakor egy padon, és csendesen, mint egy áhítatban elsuttogjuk egymásnak azt, ami fáj. Nem azért, mert azt gondolnánk, hogy van ezekre megoldás, hanem mert a dolgok kimondása egyre közelebb visz a gyógyuláshoz.

Engem is, Marosvásárhelyt is. Ezért is jó hajnalban együtt üldögélni egy padon és csendesen elmélázni azon, ami minket ért más-más téren, más-más történetekben. Ilyenkor szinte érezzük azt, ahogy gyógyulunk, s bár nem tűnik tova a rossz érzés, de már látjuk, ahogy egyre színesebb lesz körülöttünk a március.

Szerző: Bartha Réka/maszol.ro


 

h i r d e t é s