Akkor volt a Real Madrid titkára – a stadionnévadó Santiago Bernabéu elnök jobbkeze –, amikor a királyi klub a fénykorát élte. Di Stéfano és Gento, Santamaría és Rial, Puskás és Kopa, Bernabéu és Östreicher Emil. Meg öt BEK­győzelem sorozatban, a széria tetőpontján (Puskás négy és Di Stéfano három góljával) hetes az Eintracht Frankfurtnak a glasgow­i döntőn, édes Istenem! Azt is lehet mondani, hogy Don Emilio – ahogyan Madridban, majd második spanyolországi otthonában, Benidormban hívták – csak legendákkal dolgozott. Jó, megfordult a Wiener SC- nél, a Torinónál, az Espanyolnál, a Valenciánál, a Schalkénál is (azok sem voltak törpe csapatok), de itthon a Bozsik­, Kocsis­, Puskás­, Czibor- féle Honvédnál lett pénztáros, majd technikai vezető, a spanyol fővárosban pedig maradt ezen a szinten.

Nyugodtan nevezhető a menedzserek Európa­ (ha nem világ­) bajnokának.

Egyebek közt azért is, mert mindenütt ismerték, akár a játékosokat. Nemzetközi hírnevét a Honvéddal alapozta meg, de nem hazai munkásságával, hanem azzal, hogy az 1956­-os nyugat­európai körútról ő vezette Brazíliába, az illegális túrára a több más klub neves játékosaival kibővült kispesti együttest. „Kenjetek mindent rám!” – mondta azoknak, akik Dél­-Amerikából visszatérve hazajöttek, ő meg kinn maradt Bécsben, és mindjárt állást kapott a Wiener SC­nél. (Hogy a „császárvárosi” csapat milyen együttes volt, arról csak annyit: 1958 őszén 7:0­ra intézte el a BEK­ben a Juventust.) Akkoriban kiváltképp azért tartották sokra, mert a Honvéd­portyán 360 ezer nyugatnémet márkával gazdálkodott, és minden részvevő legteljesebb megelégedésére vitte a pénzügyeket. Mivel a híres labdarúgók, pláne a különleges körülmények között, a figyelem középpontjában voltak, a nyugati sajtó beszámolt az egzotikus utazás minden részletéről, és nem mulasztotta el megírni azt sem, hogy ki és hogyan vezényelte odakinn a kispesti alakulatot. (A pénz kezelése egyébként nem egyedül Östreicher feladata volt: az újpesti Szusza Ferenccel kettesben felügyelte a kalandozó magyarok költségvetését.)

Amúgy a Vasasnak drukkolt, noha Győrött született, és a futballban először az ETO pesti képviselőjeként tűnt fel. Aztán kedvenc klubja intézője lett, mert a ’40­es években Kis Dongó néven borozót nyitott a belvárosi Galamb utcában, és oda bejárt Illovszky, Kubala meg a kor többi Vasas­ideálja, és a velük kötött barátság hamar „kamatozott”. Ráadásul a Honvédhoz is úgy került, hogy megismerte a piros­fehér nagymenőket, és Bozsik meg Puskás kijárta Östreicher kispesti alkalmazását. Hivatalosan tíz forintból kellett kihoznia a csapat vacsoráját, de krokodilkönnyeket senki se hullasson a bálványok nehéz sorsáért...

Bécsben nagyobb büdzsével gazdálkodhatott, ám amikor a már barcelonai Kubala felhívta, hogy hamarosan megkeresik a Real Madridtól, nem morfondírozott azon, mennyit kér a spanyolországi szerződésért. Egyébként meg hitte is, nem is, hogy „házhoz jön” a királyi klub... Ám Raimundo Saporta igazgató valóban megjelent nála, és nem győzött csodálkozni Östreicher szavain: „Direktor úr, annyiért megyek, amennyit adnak.” Rosszul persze nem járt, de a világ legtekintélyesebb klubjának egyikénél a tizedét tette zsebre annak a summának, amit később a Torino kínált neki. Az olasz ajánlat megszédítette, és a ’60­as évek elején otthagyta a Real Madridot. Utóbb azt mondta: élete legrosszabb döntése volt. Visszaút azonban nem nyílt előtte, mert Bernabéu a leghatározottabban kijelentette: ha megválik a „Fehér balett”­től, akkor ott soha többé ne jelentkezzék. Az elnök annak ellenére sem bocsátott meg neki, hogy a Real Madrid Östreichernek köszönhette Puskást, akit a „presidente” egyáltalán nem akart leigazolni. Ám Don Emilio addig­addig emlegette a „száguldó őrnagyot”, míg az elöljáró egyszer csak azt nem mondta: „Na, jó, hozza ide!”. Östreichernek sejtelme sem volt róla, hogy az állásával játszik, márpedig ez történt, mert amikor elment Puskásért Olaszországba, a szédítő 10­es 16 kilóval nehezebb volt a versenysúlyánál. Márpedig a Real Madrid nem kövérek–soványak meccseken lépett fel.

A magyar csatár bámulatos akaraterővel leadta a nem csekély fölösleget, hamarosan Madrid imádott Panchója lett, és Östreicher szintén a mennybe ment, amint „Öcsi” játszani kezdett úgy, ahogyan valójában tudott. Ám azt Puskás nem volt képes megakadályozni, hogy Itália megint rosszat hozzon, ezúttal Emilnek.

Östreicher az olaszországi pénzből vásárolta – hármasban – benidormi két szállodáját, de a torinói hibát sokáig nem heverte ki. Csak akkor érezte úgy, hogy kárpótolta a sors, amikor Szepesi György, az MLSZ elnöke hazahívta menedzsernek a magyar válogatotthoz. Az itthoni szövetség még annál is jobban járt, mint a Real Madrid, mert a kivételes engedéllyel megtért „disszidens” egyetlen fillért sem kért a munkáért, ellenben idvezült tekintettel lépett Spanyolország földjére az 1982­es világbajnokságon, amelyen egyrészt otthon volt, másrészt a hazáját képviselte. Egy évtizeden át intézte a nemzeti együttes ügyeit, délután három és négy között azonban nem lehetett megtalálni, mert Ibériában hozzászokott a sziesztához. „Ha ebéd után alszol, hosszú lesz az életed” – mondta mindig a különben fáradhatatlan és (kifelé) állandóan derűs ember, aki 78 éves korában búcsúzott a földi pályától.

A Szabolcs utcai kórházban egybefolyt a délelőtt és a délután: elaludt örökre.

Szerző: Hegyi Iván / fourfourtwo.hu