h i r d e t é s

Kilépni a véleménybuborékból

Olvasási idő
2perc
Eddig olvastam

Kilépni a véleménybuborékból

2019. május 14. - 18:06

 

„Mindannyian véleménybuborékban élünk” – hangzik el egyre gyakrabban a sommás megállapítás. Azaz csak a minket érdeklő/érintő dolgokkal foglalkozunk és csak olyan emberekkel beszélgetünk, olyanokkal találkozunk, akik ugyanazt mondják, gondolják, mint mi. Ami egyrészt nagyon kényelmes, másrészt gyönyörűen kialakít egy alternatív valóságot, ami egy idő után köszönő viszonyban sem lesz az „igazi” valósággal. 

Forrás: reddit.com

Ez napjainkra már eljutott olyan szintre, hogy meg sem akarjuk hallgatni, érteni a tőlünk másként gondolkodókat, hanem azonnal besorolunk, skatulyázunk, ítélkezünk, kiközösítünk – egyfajta szektás magatartással „mi”-re (az ostromlott erőd, melyben az igazság felkent lovagjai vannak) és „ők”-re (az emberalatti ellenség, amely a megsemmisítésünkre tör) osztva a világot. Mindezt nagyban segíti a közösségi média (sőt!), aminek hála – mivel az üzenőfalon és a kommentekben bárki olvashatja a hozzászólást – sokan érzik/hiszik azt, a véleményük számít – és ezt habzó szájjal el is mondják. Így viszont egyre mélyebbre süllyed a közbeszéd, egyre lehetetlenebbé válik a párbeszéd, egyáltalán: a normális beszélgetés.

Ebben a világban csak hívők és eretnekek vannak, fizetett zsoldosok vagy elvakult fanatikusok harci alakulatai csapnak össze a megsemmisítés szándékával – foglyot pedig nem ejt senki. A szent cél az ellenség teljes megsemmisítése, mert ő az akadálya annak, hogy eljöjjön a szép új világ, a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Az ellenség pedig nem ember (mitől is lenne az, hisz azok „mi” vagyunk), hanem patkány, csótány, fehérjehalmaz, O1G…

Épp ezért üdítő és felemelő, hogy egymástól minden szempontból eltérő világnézetet, ideológiát követő emberek tudtak leülni egy asztalhoz azért, hogy szűkebb közösségükben változást érjenek el. Mert úgy érezték – és amit még rajtuk kívül ezrek éreznek –, így nem mehet tovább. Hogy évtizedek óta nagy szavak, nagy tervek vannak, beigért milliárdok – és utána semmi. A milliárdok (ha ugyan voltak!) eltűntek kézen-közön, a semmiből nem lett valami, csak az OSB-lapok száma növekedett, amelyekkel a hatalom takargatni igyekszik a rothadást, a pusztulást.

Ezek az emberek, akik mertek kilépni a véleménybuborékból, az akolmeleg „safe space”-ből, elkezdtek beszélgetni. És akkor értették meg: attól, hogy valaki mást gondol, még nem rossz. Hogy vannak közös halmazok, amikben egyetértenek. Hogy az idegen, ha megismerjük, többé már nem idegen. Hogy a habzó szájú „véleményvezérek” nem a többség, hanem a kisebbség, és az ilyen, a változásért együttműködni hajlandó csoportoknak kell megmutatni a csöndes többség számára, hogy nem csak a beletörődés, az alkalmazkodás, vagy egyszerűen a kilépés a lehetséges alternatíva. Olyasmit mutatott meg ez a szerveződés, ami eddig hiányzott nem csak a városból, hanem, talán, az egész országból: az alulról építkezést, a polgári együttműködést. Hogy a közösség vegye kézbe a saját életét, ne az Államtól, a Hatalomtól várja a segítséget, és városának irányításáról (az ő életéről!) ne a fővárosban, a pártközpontban ülő, a helyieket nem is ismerő hatalmasságok döntsenek.

Az, hogy ők most leültek és konszenzusra jutottak, a kibontakozás lehetőségét jelenti. Egy olyan lehetőségét, amire eddig nem nagyon volt példa.

Hogy sikerül-e, nem tudhatjuk. De hiszünk benne, hogy sikerülni fog.

 

Név és cím a szerkesztőségben


 

h i r d e t é s