Orbán Viktor rendszeresen a társadalom gyengeségeire játszik. Most is ezt tette, és most is átlépett egy elvileg átléphetetlen határt. És valószínűleg ismét meg fogja úszni.

Szerdán a 444.hu két fokozatban tette közzé, hogy Orbán a biopolitizálás útjára lépett. Először úgy, hogy szövegét nem pontos fordítással közölte, hanem annak szellemét ismertette:

„Orbán szerint genetikailag különbözünk a brüsszelita és egyéb európai fajzatoktól. Viszont ha Kazahsztánba megyünk, azt örömmel tesszük, mert ők a rokonaink” – írták.

Mivel azonban az eredeti, angolul elhangzó mondat ez volt: „We are equal in political terms in the European Union, but genealogically we are different”, később a lapban áthúzták a „genetikailag” szót, és az eredetinek megfelelően „származásilag”-ra javították:

„Orbán szerint genetikailag származásilag különbözünk a brüsszelita és egyéb európai fajzatoktól”.

A két mondat így, együtt tökéletesen tükrözi Orbán manipulációs technikáját, amelynek lényege, hogy egyszerre kell szalonképesnek látszani („Ó, én igazából csak származásokról beszélek!”), és kielégíteni az otthoni, kétségtelenül domináns rasszista gondolkodást. Csakhogy ennél a mondatnál a szalonképesség csupán üres képzelgés maradt, hiszen a származásunkat meghatározó örökítőanyagunk génekből áll – aki tehát származásozik, az egyúttal szükségképpen genetikázik is. (Amire egyébként a „leszármazásilag” jelentésű, angol szó – „genealogically” – a „gén” szó magába foglalásával közvetlenül is utal.)

Persze nem nehéz megjósolni, hogy az Orbánt és általában a rasszista-biologizáló gondolkodásmódot védő politikusok, publicisták, sőt, alkalomadtán botcsinálta nyelvészek minden igyekezetükkel ki fogják kihasználni azt a formális különbségtételt, amely a „genetikailag” és a „származásilag” között felállítható, és hogy ezt a magyar nép velejéig műveletlen része be fogja venni. Sajnos erre a jobb sorsra érdemes Kertész Ákos példáját hozhatom fel: utoljára nála állt elő az a helyzet, hogy a „genetikailag” és a „genetikusan” különbségével próbálták védeni azt a védhetetlen mondatát, amelyet a szerző egyébként gyorsan vissza is vont.

Védelmezői úgy érveltek, mintha nem lenne mindegy, hogy milyen végződést teszünk bármely olyan szóhoz, amelyben a „gén” kifejezés előfordul. Valószínűleg a tudatlanság is belejátszott, de figyelmen kívül hagyták, hogy ezek a szavak nem utalhatnak másra, mint a születési meghatározottságokra, hiszen a „gén” a latin gigno=szül, ill. genitális= nemző, születési, valamint a genitor= nemző, szülő szócsaládból ered. Ezzel viszont azt a szemléletmódot erősítették, amely szerint a születési meghatározottságaink azonosak a történelmi vagy kulturális (a „historikus” jelzővel leírható) meghatározottságainkkal.

Mindez ráadásul már csak azért is nevetséges volt, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a jobboldalnak nem a „genetikusan” szóval volt baja, hanem azzal, hogy Kertész egy negatív tulajdonságot tekintett örökletesen meghatározónak, és nem azt a „pozitívat”, amely szerint a magyarság minden szempontból „uralkodásra termett”. Ha Kertész ezt tekintette volna biológiai meghatározottságunknak, még ma is Budapest díszpolgára lenne.

Ma Magyarországon ugyanolyan virulens a 19-dik századi Gobineau-nak a náci fajelméletet megalapozó koncepciója, mintha közben mi sem történt volna: emberek sokasága hiszi el azt a képtelenséget, hogy a genetikai-biológiai adottságaink fátumszerűen meghatározhatják a szellemi-erkölcsi színvonalunkat és általában a mentalitásainkat. Vagyis hogy a személyes döntéseinknek semmi jelentősége a személyiségünk tudatos formálásában – az „erkölcs” fogalmának például semmi értelme, hiszen „mindent visznek a gének”. Ez teszi lehetővé a minden országénál magasabb mértékű antiszemitizmust és anticiganizmust, és általában azt a determinisztikus szemléletmódot, amely a biológiai meghatározottságokat társadalmi tényezőkként fogadja el.

Az sajnos a mindenkori magyar establishment felelőssége, hogy az eltelt hetven évben semmilyen módon nem volt képes tisztázni ennek a determinációs gondolkodásnak a jelentőségét. Nem volt képes már az oktatásban evidenciává tenni, hogy ez volt a fajelmélet és a német nácizmus kiindulópontja, és hogy ezt vette át a magyar hungarizmus – éspedig a parlament szintjén, Teleki Pál harcos kiállásával –, amikor a jogrendben felrúgta a jogegyenlőség elvét, és utat engedett a származás alapú törvényhozásnak. Ennek során pedig a „nép” helyébe is a „faj” fogalmát helyezte, mintha a magyar nép egy külön faj lenne.

Ezzel a tisztázatlansággal egyúttal a Rákosi-korszak lényegét, az osztályharc rasszista értelmezését is sötétben hagyta, hiszen nem tette egyértelművé, hogy mitől volt tűrhetetlen az egyes osztályok generális kifosztása és minden tagjának személyes ellehetetlenítése, válogatás nélkül, mintha az ember származása a teljes mivoltát meghatározhatná.

De ezen belül nem tanították meg sem a szociáldarwinizmus, sem általában a fajelmélet szerepét a politikai cselekvésekben. Ahogyan a „faj” és a „rassz” közötti különbség is megmaradt a biológiaórák tananyagának, holott a jelentőségének megértése – tapasztalhattuk az egyértelműen rasszista indítékú cigánygyilkolásoknál – életveszélyt is hozhat a még nem elkeveredett, tehát látható rasszjegyekkel rendelkező kisebbségek, etnikumok számára.

A magyar jogrend a mai napig idézőjel nélkül használja a „faji megkülönböztetés” kifejezést, azt sugalmazva ezzel, hogy létezhetnek az emberiségen belül fajok, illetve hogy a rasszokat fajoknak nevezhetjük. Ez a sugalmazás megerősíti a neonácikat abban, hogy a rasszok valójában fajok, amelyek nem keveredhetnek veszélyek nélkül, következésképp értékhierarchiát lehet és kell felállítani az egyes származási csoportok között. (Pedig ennek megtanításához elég lett volna a magyar zsidótörvények indoklásából részleteket közölni és azokat értelmezni. Ezekben ugyanis egyértelműen ott áll, hogy a magyar „fajvédők” szerint a zsidóságot azért indokolt teljes egészében és minden tagjára kiterjedően kirekeszteni a magyar „faj”-ból, mert a zsidók hiába keverednek a „törzsökös magyarsággal”: a „színsajátjaik” – értsd: genetikai adottságaik – soha nem fognak „feloldódni”, mindig meg fogják tartani „ellenséges jellegüket”, hiszen a gének úgymond szándékoltságokat is meghatároznak. )

Ugyanígy az angol-magyar szótárak is változatlanul őrzik azt a múlt századi tévedést, amely szerint a „race” szót „faj”-nak kell fordítani, miközben a „faj” az angolban is természetesen ugyanúgy „species”, mint minden, latin alapú nyelvben. Ezért még ma is olvashatunk olyan tanulmányt (ráadásul történésztől!), amelyben a szerző a racial covenant (=rasszi szerződés) kifejezést minden további nélkül faji szerződésnek fordítja, és idézőjel nélkül. Mindez a tisztázatlanság pedig nap mint nap szentesíti, hogy a rasszisták olyan értékhierarchiát állíthatnak fel az emberiségen belül létező rasszok között, amely csak a valóban összeférhetetlen fajok – esetünkben az egyetlen, emberi faj és a sokféle állati faj – közt volna felállítható, amivel lehetővé teszik, hogy az arra hajlamosak érveket találjanak a más rasszhoz tartozók megöléséhez. Vagyis állatoknak tekintsék azokat, ahogyan arról a kurucinfón valóban rendszeresen is olvashatunk.

Azt természetesen nem állíthatom, hogy mindezek tisztázása révén sikerülhetett volna eltüntetni a rasszizmust és azon belül az antiszemitizmust, hiszen ezek alapvetően érzelmi indíttatásokból jönnek létre, így mindaddig újra fognak termelődni, amíg léteznek autokrata, a gyerekeiket folyamatosan megalázó szülők, akiknek utódai a megfelelő kultúra híján felnőttként is a bűnbakkeresésben és a démonizálásban fogják megtalálni a megalázottságaikból eredő indulataik feloldási lehetőségeit. De azt állítom, hogy egy általánosan érvényesített, evidenciaként létrehozott tudásbázis alapján sokkal könnyebb normákként fenntartani erkölcsi alapállításokat – „a biológiai származás nem válhat társadalmi tényezővé”; „származási alapon nem lehet az embereket szelektálni”; „az emberi jogoknak semmi közük az emberek származásaihoz”, „a külső rasszjegyeinknek semmi közük az emberi értékességünkhöz”, stb., stb. –, mint ennek hiányában.

Ezt a kapitális hiányt lovagolta meg, szokása szerint Orbán Viktor, aki rendszeresen a társadalom gyengeségeire játszik. Most is ezt tette, és most is átlépett egy elvileg átléphetetlen határt. És valószínűleg ismét meg fogja úszni.

Nekünk azonban akkor is rögzítenünk kell, hiszen egyszer egészen biztosan lesz jelentősége a dokumentálásának: Orbán Viktor végtelen cinizmusa 2015 áprilisában odáig terjedt, hogy nem átallotta a náci ideológia származásizmusát alkalmazni, és származási alapokkal indokolt politikai állásfoglalásokat. És bár mi sejtjük, hogy ezt nem gondolja komolyan, tehát „csupán” merő cinizmusból, a hatalma fenntartásának érdekében tette, de úgy gondoljuk, hogy ez rá nézve annál rosszabb.

Mert kevés annál viszolyogtatóbb magatartás létezik, mint amikor valaki egy olyan eszme jegyében lép fel, amely nemcsak önmagában véve ronda, de amelyben ráadásul ő maga még csak nem is hisz.

A magyar miniszterelnök viselkedésénél viszolyogtatóbb viselkedés ma nem létezik Magyarországon.

Lévai Júlia / gepnarancs.hu