Az orosz politika éles fordulatot vett 2011 óta, ám Orbán Viktor továbbra is adós annak magyarázatával, hogy milyen érdekünk fűződik a feltűnően szívélyes orosz kapcsolat fenntartásához – mondja Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő a 24.hu-nak adott interjújában. Egy energiapolitikai konferencián a paksi bővítés kronológiáját elemezte.

Mire jutott?

Négy problémát fogalmaztam meg a bővítéssel kapcsolatban. Az első az időzítés. Nem látjuk az indokát a nagy sietségnek. A magyar kormány 6-8 évvel később is dönthetett volna Paksról, semmi nem fenyegette volna az ország biztonságos energiaellátását. A második probléma a projekt előkészítetlensége. Nem tudunk például arról, hogy a beruházással kapcsolatban készült volna komoly kül- és biztonságpolitikai elemzés. Arról már nem is beszélve, hogy a magyarok a 2014 januárjában aláírt megállapodás tartalmáról érdemben sokkal többet tudhattak meg a Roszatom honlapjáról, mint a magyar kormánytól.

Miért volt ez így?

Legfeljebb csak sejtéseink lehetnek. Valószínűleg azért nem adott a magyar kormány részletes tájékoztatást, mert abból kiderült volna, hogy egyelőre még szó sincs kész szerződésekről. Ne feledjük, épp az ukrajnai válság kialakulásának heteit éljük. Ilyen körülmények között nehéz lett volna magyarázatát adni annak, hogy miért folynak a tárgyalások azok után is, hogy Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, majd közreműködésével lelőtték a maláj utasszállítógépet. A nukleáris együttműködés mégiscsak egy olyan terület, amely a felek kölcsönös és hosszú távú bizalmát feltételezi.

Fotó: Berecz Valter; Forrás: 24.hu

Miért a titkolózás azóta is?

Ezt sem tudjuk. Nekem az a benyomásom, hogy ha követjük a legfelsőbb szintű találkozókat, akkor jól látható, hogy a magyar kormányzat nagyon ügyel arra, hogy kevesen legyenek azok, akik az érdemi tárgyalásokon jelen vannak. Az információkat, amennyire lehet, szűk körben tartják. Nyilván van valami oka ennek.

Említett korrupciós kockázatokat is.

Igen, harmadik problémaként utaltam erre is. A Moszkvával való nukleáris együttműködés és annak orosz hitelezése komolyan felveti azt a kérdést, hogy magyar társadalom valamilyen, a kormánytól független intézmény révén ellenőrzése alatt tudja-e tartani a beruházás finanszírozását. Az utóbbi évek számos nagy oroszországi beruházása szolgál ezzel kapcsolatban elrettentő példaként. Talán elég arra utalni, hogy a szocsi téli olimpia a világ eddigi legdrágább olimpiája volt. Drágább, mint az addig legdrágábbként számon tartott 2008-as pekingi nyári játékok, és drágább, mint a Szocsi előtt megtartott huszonegy téli játék együttesen. Orosz források szerint a csaknem 50 milliárd dollárba kerülő beruházás költségeinek mintegy 40 százalékát lenyúlták.

Ha Paks 2 kapcsán a költségek akárcsak 10 százalékát is „eltérítenék”, az hosszú évekre, de akár több évtizedre is ellehetetlenítené a demokratikus politikai versenyt Magyarországon.

Ön szerint mi lehet az oka a kormányfő látványos oroszbarátságának? Orbán 2009-ben találkozott Putyinnal Szentpéterváron, azóta mintha kicserélték volna.

Ez a legrejtélyesebb része a dolognak. Bevallom, tanácstalanul állok a jelenség előtt. Egy biztos: nyugati szövetségeseink körében az oroszbarátságunk súlyos bizalmi válságot okozott. A kormányfő továbbra is adós annak magyarázatával, hogy milyen érdekünk fűződik e feltűnően szívélyes kapcsolat fenntartásához.

Gyurcsány is szívélyes kapcsolatot ápolt az oroszokkal.

Igen, de akkor egészen mások voltak a körülmények. Az akkori Oroszország normakövető volt, egyetlen szomszédjának területét sem annektálta, nem konfrontálódott a nyugati világgal, nem próbált különféle eszközökkel más országok belügyeibe beavatkozni. És azt se felejtsük el, hogy a gazdasága is sokkal jobb állapotban volt 2000 és 2008 között, mint most, két év recesszió után. Oroszország persze akkor is autokrácia volt, de annak puha formájában. A durván elcsalt 2011-es dumaválasztások után azonban a belpolitikai folyamatok éles fordulatot vettek, a rendszer egyre elnyomóbbá vált. A jelenlegi magyar kormányt mindez nem zavarja. Sem a Krím annektálása, sem a Kelet-Ukrajnai események, sem a maláj gép lelövése, sem pedig az, hogy legfontosabb szövetségeseink mindezek hatására felettébb távolságtartóvá váltak Oroszországgal szemben. Mi viszont pont az ellenkezőjét csináljuk.

Mit vár Oroszországtól a jövőben?

Sok függ attól, hogy Putyin 2018-as feltehető újraválasztása után továbbviszi-e Oroszországot az utóbbi években követett konfrontatív úton, vagy az együttműködés irányába mozdul. Oroszország kétségtelenül jelentős szereplője a világpolitikának, de nem olyan jelentős, hogy a szabályokat egyoldalúan újra tudná írni. Csak idő kérdése, hogy ezt belássa.

24.hu