Az 1830-as év igen változatos volt a franciák számára: nem elég, hogy kitört a forradalom, de egy hónap leforgása alatt négy király is váltotta egymást gyors egymásutánban a trónon. Az egyszerű ember bizonyára kapkodhatta a fejét – vagy a nagy forradalmi lelkesedésben nem is foglakozott vele. Lehet, megszokottá vált a sebes uralkodóváltás.

Henri de Bourbon d’Artois, Chambord grófja, a korábbi posztban említett XIX. Lajos unokaöccse, és X. Károly unokája volt. Apját Berry hercegét, a szélsőséges királypártiak, az „ultrák” egyik vezetőjét bonapartista lázadók ölték meg 1820-ban, amikor ő még anyja hasában volt. Utószülöttként látta meg a napvilágot, és akkor még kevesen sejtették, hogy ő lesz a Bourbon–dinasztia francia ágának utolsó férfisarja is. Mikor végre megszületett, megkapta a Bordeaux hercege címet, és igen szigorú, katolikus neveltetésben részesült. Ez konkrétan azt jelentette, hogy tanárai a hadtudományokon és a katekizmuson kívül minden más dolog megtanítását haszontalannak ítélték. Rokona közül sokan az „új Szent Lajost” szerették volna faragni belőle – a közvélemény eléggé nagy egyet nem értésével szemben.

1830. augusztus 2-án, amikor nagyapja, X. Károly és nagybátyja, XIX. Lajos némi fáziskéséssel, de gyors egymásutánban lemondott, jogilag ő lett az uralkodó. A nemzetgyűlés azonban nem kért belőle, bár még kérdéses volt a király személye. A később megválasztott Lajos Fülöp így egy ideig csak a Királyság Főkormányzója címet viselte. A kis Henrik tevőlegesen nem is nagyon szólhatott bele a politikába, aztán augusztus 9-én őt is lemondatták.

Követte a bukott Bourbonokat a már jól megszokott Ausztriába, és úgy tűnt, örök időkre búcsút mondhat a koronának. 1846-ban meg is nősült, Mária Terézia Beatrix Habsburg főhercegnőt, modenai hercegnőt vette feleségül, egy gazdag francia arisztokrata pedig 5 millió frankot hagyott rá. Így igen kényelmes életet éhetetett, és ősei példáját követve erősen el is hízott. A legnagyobb gondja csupán az volt, hogy felségének nem lehetett gyermeke, így (nagyapja és nagybátyja halála után), ő lett hirtelen a Bourbon–ház utolsó élő férfisarja.

A trón közelébe úja a II. császárság bukása után, az 1870-es évek elején került. III. Napóleon lelépte után a francia nemzetgyűlésben többségbe kerültek a royalisták, és különböző frakcióik Chambord grófját, Bordeaux hercegét szerették volna trónra tenni. Személyében a rend és biztonság zálogát látták, és amikor ezt Henrik megtudta, gyorsan kiáltványokat adott ki, hogy ez bizony így lesz.

1873-ban úgy tűnt trónra lépésének semmilyen jogi akadálya nincs. A kormány már meg is rendelt egy sor díszes koronázási hintót, amelyeken V. Henrik bevonulhatott Párizsba. A leendő uralkodó arcképével pénzérméket vertek és postabélyegeket adtak ki. Úgy tervezték, hogy Mac-Mahon köztársasági elnök fogja bevezetni a királyt a francia nemzetgyűlésbe, hogy az elismerje őt jogos uralkodónak, és királlyá kiáltsa ki.

Henrik azonban rendesen belekavart a dologba: még 1871-ben kibocsátott egy manifesztumot melyben elvetette a francia trikolórt, és ragaszkodott a Bourbonok fehér-liliomos zászlajához. És ehhez a további években is keményen ragaszkodott. Ez viszont úgy kiverte a biztosítékot, hogy a monarchista kísérlet 1873-ban gyorsan meg is bukott, s megszilárdult a III. Köztársaság (ami azért az első időszakban nem is volt annyira szilárd!)

A kortársak véleménye szerint Henrik nem volt hülye, és nem szándékosan lőtte lábon magát: az eseményeket követve tisztán láthatta, hogy trónörökös nélkül a bizonytalan Franciaországban nagy valószínűség szerint rövid idő alatt megbukott volna a royalista restauráció, ami még nagyobb káoszhoz vezetett volna. A régi rend szimbólumaihoz való ragaszkodás inkább a biztonságos lelépés lehetőségét nyújtotta számára.

Így, a sikertelen trónrálépést követően visszavonult Ausztriába, és csendesen tengette napjait 1883-ban bekövetkezett haláláig. Franciaországban közben azért zajlottak az események, de a 19. század végére mindenféle legitimista-királypárti hatalomátvétel megbukott, és tényleg megszilárdult a köztársaság.