h i r d e t é s

Száz éve hunyt el a magyar költészet egyik legnagyobb alakja

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Száz éve hunyt el a magyar költészet egyik legnagyobb alakja

2019. január 27. - 12:40

 

A Liget Szanatóriumban, éppen 100 évvel ezelőtt, január 27-én, állítólag pontban reggel nyolc órakor elhunyt Ady Endre. 

Ady Endre, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja - Forrás: Wikimedia Commons

A korabeli sajtó országos sokkról és a későbbi popsztárok körül kialakuló szomorú eksztázisról számolt be, mely nemcsak halálában, de életében is övezte Ady alakját. E. Csorba Csillával, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori igazgatójával és későbbi főmuzeológusával, Ady összes fellelhető képmásának ismerőjével a költő ellenállhatatlan karizmájáról beszélgettünk.

„Aki nem ismerte őt, nem érti, mit mondok: de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert egy példátlanul szuggesztív egyéniség ismeretségétől van megfosztva” – írta Móricz Zsigmond öt évvel Ady halála után, a veszteség hatásától még mindig zaklatottan. Ennyire megbabonázta a körülötte lévőket? 
Tényleg nagyon nagy hatással volt szinte mindenkire. Mondják, hogy akire ránézett, nem tudott ellenállni a tekintetének. Amúgy is hatalmas rituáléja volt akkoriban a fénykép-ajándékozásnak, de Ady fotóit már-már az őrület határáig gyűjtötték a hódolók: férjes asszonyok versengtek a dedikált képeiért. Ismerünk olyan levelezést, melyben az egyik ilyen rajongó épp a csalódásáról ír: túl pici a kép, amit kapott, ő az egész költőt szeretné, nagyban akarja kitenni a falra. Ady válaszként csak szabadkozik, Székely Aladár még nem szállított, és kérdi udvariasan, nem érné-e be a hölgy a picivel, mire természetesen postafordultával érkezett a válasz: nem! Csinszka emlékirataiból tudjuk, hogy ő maga is szent képként tisztelte Ady portréját, titokban kitette a svájci leánynevelő intézetben az ágya fölé, csókolgatta, és olykor még imádkozott is hozzá.

Imádkozott? 
És nem ő az egyetlen. Móricz Zsigmond írja, hogy amikor életében másodszor hallotta Ady Endre nevét, egy Szatmár megyei kis faluban egy esperesnél vendégeskedett. Úgy éjfél után hazaért a lumpolásból a papék nagyváradi jogász fia, teljesen elázva. Leborult a szobájában, ahová úgy cipelték be, csókolgatta a pokróc csücskét és részegen Adyhoz imádkozott: „Prófétám, istenem, Ady Endrém, ne haragudj rám. Imádlak, ez az egész ország egy dög, egy temető, sár, te vagy az isten, te fogsz megváltani bennünket…”

Tisztában volt Ady a hatásával? 
Azt gondolom, pontosan tudta, miként hat. És nemcsak a verseivel, írásaival, hanem akár a fényképeivel is. Éppen ezért, no meg, mert rendkívül hiú ember volt, nem is nagyon engedte magát fotózni másnak, mint Székely Aladárnak. Ha véletlenül valaki lekapta – Balatonfüreden készültek róla efféle lesifotók –, azokat össze akarta tépni, mondván, ilyen jelentéktelen képek nem készülhetnek róla.

Az Ady – A portrévá lett arc című albumban, melyet ön szerkesztett, összesen 104 fotó szerepel róla. A kötet alcíme szerint ennyi Ady Endre összes fényképe. 
Elképzelhető, hogy itt-ott még kering egy-egy eddig nem ismert fotó, de azt hiszem, hogy olyan már nincs sehol, ami megváltoztatná az általunk jelenleg ismert Ady-képet. A hetvenes években kezdtem összegyűjteni a róla készült portrékat, és ahhoz képest ebben a két­ezres évek elején megjelent albumban alig nyolccal több kép szerepel. Akad néhány, melyet nem Székely Aladár készített, de lényegében minden műtermi kép az ő munkája. Szoros barátság alakult ki köztük – Ady minden számára fontos emberrel, édesanyjával, Lédával, Csinszkával, Babits Mihállyal fotózkodott a Váci utcai fényképészstúdióban. Székely, amellett, hogy mindig a legjobb pillanatot kapta el, és Ady legtetszetősebb arcát látta meg, nagyon tudott bánni a mindig izgága, állandóan vibráló, csakis magával foglalkozó költővel. Számtalan trükköt talált ki, hogy bírja mozdulatlanságra. Tükör előtt előre eljátszotta azokat a pózokat és beállításokat, amiket a barátjától várt, hogy meg tudja mutatni neki, hogy üljön, hogy nézzen.

Érdekes, hogy alig akad egész alakos képe. Műtermi szinte egyáltalán. 
Igen, mert a fölsőteste ugyan gyönyörű, atletikus volt, de két vézna lábbal és imbolygó mozgással áldotta meg a teremtő. Szintén Móricz írja róla, hogy „Atléta formája volt, széles vállú, fekete, mint a finn mítosz őskovácsa, de imbolygó járású, esett fejű, bús magyar, aki Atlásként viselte e bús hazát.” De Ady maga is vall erről A nagy cethalhoz című versében, amikor a Földbolygóról beszél: „Csuszós a hátad, mellyel tartod / Lelkünket és a mindenséget / S én csak két rossz, táncoló lábat / S reszkető szivet adok néked. (…) Végy engem hátad közepére, / Hogy két gyönge lábam megálljon…” Nem szeretett gyalogolni, arról is vannak feljegyzések, hogy például amikor Rómában jártak Lédával, az utca egyik oldaláról a másikra kocsin mentek.

Azt olvastam, rövidlátó is volt… 
Bizony, de a hiúsága nem engedte, hogy szemüveget viseljen. Ha olvasott vagy dedikált, a lapot mindig közel emelte a szeméhez. Nagyon fontosak voltak számára a külsőségek. Még egy átdorbézolt éjszaka után is jól ápoltan, netten került elő. Puha kalapban, a legkiválóbb szabóknál varratott öltönyökben járt. Egy alkalommal meg volt beszélve egy randevú az egyik hódolójával egy szálloda halljában. Miután Ady megjelent a gyönyörű kalapjában, kockás nadrágban, raglán szabású felöltőben, az egyetemista fiatalember nem tudta palástolni csalódottságát. Az ifjú olvasó arra számított, hogy egy költő olyan, mint Csokonai – húzza maga után a köpenyét, vándortarisznya van a vállán és szegény, mint a templom egere.

Hol és mikor készült az első kép, amit ismerünk? 
A családjával, a házuk kertjében, 1891-ben. Innentől, ahogy ment Zilahra, Nagyváradra, Debrecenbe, egyre tudatosabban figyelt rá, milyen fotók készülnek róla. A spontán felvételekből sajnos csak egy-kettő maradt meg, pedig akkoriban egyre többen foglalkoztak amatőr fotózással. Többek között Csinszka is fényképezett, maradt is néhány üvegnegatív tőle, de ezek nem lettek túl jó minőségűek, kihalványodtak nagyon.

Van egy kép, ahol szinte tüsi rövid a haja – nem nagyon volt ez jellemző rá. 
Ez a kép egy párbaj után készült, 1899-ben, ahol fejsebet kapott. Muszáj volt levágatnia a haját. Egy színházi szék miatt párbajozott Debrecenben. Eléggé ittas állapotban beült a debreceni Csokonai Színházban Geréby Pál földbirtokos bérelt helyére. A később érkező Geréby szóvá tette helyének bitorlását, amiért Ady ugyan bocsánatot kért, de maradt a széken. Miután a harmadik felszólítás után sem volt hajlandó átadni a helyet, Geréby párbajra hívta, és az előre megállapított szabályok szerint zajló kardpárbajban az első vágással megsebesítette Adyt. Ám amikor visszarántotta a kardot, a saját fején is sebet ejtett. Miután az orvosok ellátták a nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket, a párbaj ügye bíróság elé került. A Debreceni Királyi Törvényszék Ady Endrét öt, Geréby Pált nyolc nap letöltendő államfogház-büntetésre ítélte, valamint a bűnügyi költségek megfizetésére kötelezte. Ady a váci börtönben le is ülte a büntetését.

Azért a kép szép, még nagyon kisfiú rajta. 
Szép, igen. Minden képe szép. Ő egy szép ember volt. Többen azt mondták, olyan, mint egy keleti fejedelem, egy hindu herceg. Csinszka írta róla már a halála után, hogy „Ady csoda volt. Megszállott, gyönyörű emberpéldány, élő, elmúló, közöttünk járó csoda. Olyan szép, hogy aki megértette ezt a nagy szépséget és kiverekedte a jogot őrizni ezt a testet, örökös rettegésben élt, hogy elveszítheti”. Érdekes, hogy neki az egyik kedvenc Ady-portréja épp az a kép, ami a költő halálos ágyán készült. Azért, mert azon megint nyugodt az arca. Az utolsó időkben nyilván látta a férje sok-sok szenvedő, eltorzult arcát, ám a halál pillanatában újra összerendeződtek a vonásai. A halotti maszkja is szép. Fiatal arcot mutat. Végül is, csak 41 éves volt.

Az Ady, a portrévá lett arc című kiállítás a Klauzál Gábor Budafok-Tétényi Művelődési Központban március 24-ig látogatható.

Szerző: Csejtei Orsolya / nepszava.hu


 

h i r d e t é s