A szokásos utamat jártam a Mikes utcában, amikor egy 70-75 év közötti idős ember, - teljesen tiszta normális öltözetben -, láthatóan nem hajléktalan csak szegény ember odajött hozzám, és megkérdezte, hogy tudnék e egy kiflire való összeget adni neki, mert a hajnali körjárata közben, sajnos nem talált csomagot a kukára téve. 

Mellbe vágott ennek az öreg embernek a története, másodpercekig a rosszullét környékezet, ő nem a hajléktalan volt aki a százasáért jött, hanem egy ember, akinek van még hol lakni, helyel-közzel fűtt is, rendszeresen tisztálkodik, de ennyi és a többi a teljes bizonytalanság. Ide jutottunk, ezt kell megélni!

Milyen ország az amelyik a polgárainak enni sem tud adni, vagy nem akar! Szerintem inkább az utóbbi, mert az ételhez juttatás nem a pénzen múlik a mai magyar költségvetés világában. 

Félelmetes az egoizmus ami belepett bennünket, az egyik oldalon, százmilliós házak, 20-50 milliós autók, a másik oldalon meg a nulla körüli vergődés, a reménnyel leborított kilátástalanság, vagy a remény nélküli.

Mi lesz velünk, mi lesz a hazánkkal, ha egy ilyen egyszerű emberséget kívánó lépést sem tudunk megtenni, ami ahhoz kell, hogy az emberek lássanak valami valódi reményt, ne csak a közpénzek elherdálását, a gyűlölködést, a megosztottságot.

Az idős ember pillanatnyi problémáját megoldottam, nem vagyok büszke ezért  magamra, mert magam is része vagyok a még tevékeny generációknak, akiknek alapvető feladata lenne, az, hogy ilyen és hasonló esetek ne fordulhassanak elő!

Nem akarok valamifajta szolidaritási zászlót bontani, csak annyi a célom ezzel az írással, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy nem járhatunk kelhetünk az utcán emelt fejel, amíg ki nem kényszerítjük azt, hogy az öregeink legalább egyszer egy nap tisztességes ételt kapjanak.