a azt kérdezi tőlem, hogy mit gondolok, hova temetkezzünk? Soha nem gondoltam erre, mint ahogy arra sem, hogy valaha meghalok. Nekem még dolgom van itt a földön. A másvilág meg olyan bizonytalan, hogy arra alapozni a "jövőt" felelőtlenség lenne. Ezt mondtam volna szívem szerint, de méltatva a dolog komolyságát, nem akartam megsérteni, elviccelni a nagyon is komoly dilemmáját. Az jutott elsőre eszembe, hogy van nekünk egy cédrus atlantikánk, ami igazán kettőnké, hiszen Tőle kaptam huszon... valahány éve és legalább ezer évre becsülhető a lehetséges élettartama és az ápoló szeretetünk nevelte 24-5 méteres "méltósággá". Tán ennek a gyökerei megköszönnék azt a kis hamut, amit porhüvelyünk jelentene neki. 

Persze én sem vagyok cinikus és szemüvegem bepárásodik ezekre a gondolatokra. Nem válaszolok, tartom magamban a gondolatot, csak nekem. Este aztán olvasom, hogy a katolikus egyház nem engedné hazavinni az elhunytak hamvait. Tényleg, ha Ferenc pápa nem lenne én már talán hitet váltottam volna. Mi köze néhány Fidesz aktivista plébánosnak, bíborosnak ahhoz, hogy én mit gondolok a saját testemmel, szeretteim hamvaival tenni? 

Van annak több, mint húsz éve, hogy egy papi családból származó és ma is meghatározó politikai szerepet játszó ember a neje hamvait a saját kertjükben lévő szomorúfűz alá helyezte el, mert tudom, hogy a hölgy mindene volt ez a kis budai kert. Ez olyan szép és felemelő volt nekem akkor, ami messze túlhaladja az elhanyagolt sírok, a kiforgatott csontmaradványokat széthordó kóbor ebek realitását. Ez az egész halotti rituálé olyan mértékben elüzletiesedett, hogy a gyomrom összerándul a gondolatára is. Mindenki lehúz mindenkit, a klérus is tán a jussát félti ebből a bizniszből, azért ágál ellene. Nem vagyok hajlandó elrontani az emlékezés megható érzéseit...még nem, ...de meddig?