Törökország földközi-tengeri ambíciói
Védelmi és energiapolitikájában Törökország egyre agresszívabb irányvonalat követ. Ezzel elszigeteli magát a NATO-tól és szomszédaitól. Erdogan elnök új szövetségesét Oroszországban látja, ami a belpolitikában is kifizetődik.
Forrás: magyardiplo.hu
Törökország, az európai közvélemény által kevés figyelemmel kísért, de történetének legnagyobb tengeri manőverét hajtotta végre 2019. utolsó februári és első márciusi hetében. Ankara ezzel szemléltette ambiciózus flottapolitikájának sikereit. A török tengerészet egyszerre hajtott végre műveletet a Fekete-tengeren, az Égei-tengeren és a Földközi-tenger keleti részén, egyúttal bemutatta az ország fegyvergyártásának teljes arzenálját.
Rombolók, fregattok, korvettek, deszanthajók, tengeralattjárók és aknakereső hajók mellett irányítható hajóelhárító rakétákat és különleges újdonságokat is bemutattak: felfegyverzett és civil drónokat, amelyek kifejlesztésében Törökország az élvonalban jár. A nagyszabású haditengerészeti látványosságon először vettek részt a légierő és a földi csapatok egységei.
Szakértők véleménye szerint a Török Haditengerészet (Türk Deniz Kuvvetleri) egy jobbfajta parti őrségből olyan nyílttengeri tényezővé kíván fejlődni, amely messze a régió határain túl is prezentálni tudja erejét. Ennek bizonyítéka a TCG Anadoluk beszerzése és fejlesztése. Ezt a kétéltű támadó hajót olyan könnyű anyahajóvá fejlesztik, amely nemcsak helikoptereket, hanem vadászrepülőket is képes szállítani.[1]
A tavaszi manőver súlypontja a Földközi-tengeren volt és nem a Fekete-tengeren, ahol Oroszország demonstrálja megújult képességeit. A térségben folyó gázelosztási harcban Törökország diplomáciailag annyira elszigetelődött, hogy a katonai erőfitogtatáson túl nemigen maradtak más lehetőségei.
Ankara egyedül maradt a gázvitában
2018 februárjában török hadihajók elkergettek egy – az Eni olasz energiacég érdekeltségébe tartozó – fúróhajót, amely a nemzetközileg elismert, ciprusi kizárólagos gazdasági zónában végzett próbafúrásokat.
2012-ben Recep Tayyip Erdogan elnök még kategorikusan kizárta, hogy a gázmezőkért folyó vitában katonai erőszakot alkalmazzon. Effajta visszafogottságról manapság már hallani sem lehet Ankarában. Ellenkezőleg, Erdogan 2019 februárjában kijelentette, hogy Törökország légierejének és hadihajóinak megvan a felhatalmazásuk arra, hogy a Földközi-tenger keleti részén bármely szükséges eszközt bevessenek.
Az elnök utalt országa esetleges észak-ciprusi katonai beavatkozására, és hasonló erőszakos cselkeményekkel fenyegette meg Görögországot.[2] Már 2018 augusztusában elhatározták egy haditengerészeti támaszpont létesítését az Észak-Cipusi Köztársaságban, Famagusta (görögül Ammóhosztosz, törökül Gazimagusa) kikötőjében, továbbá, hogy emellett kibővítik a gecitkalei (lefkonikói) katonai bázist is.[3]
Egyáltalán nem meglepő, hogy Törökország egyedül van a Földközi-tenger keleti régiójának gázvitájában. Ankara minden érintett állammal tengelyt akasztott: Kairóval a kapcsolatok elmérgesedtek, miután a jelenlegi elnök, Abdel Fattah al-Sisi 2013-ban megdöntötte a Törökország által támogatott Murszi-kormányt. Mára Isztambul az egyiptomi ellenzék központjává vált.
Ami az Izraellel való kapcsolatokat illeti, azoknak a 2016-ban elkezdett rendezését megfojtotta Netanjahu elnök Palesztina-politikája és Törökország Hamasznak nyújtott támogatása a Gázai-övezetben.
Görögországgal pedig már évtizedek óta folyik a vita a légi és tengeri határokról, csakúgy mint az Égei-tengeren fekvő görög szigetek státuszáról.[4] A ciprusi görögöknek Törökország egyszerűen csak egy megszálló hatalom.
Van még egy tény, amely fontosabbnak tűnhet, mint Ankara viaskodása a szomszédos országokkal. A török kormány nem tartja magát az Egyesült Nemzetek 1982-es tengerjogi egyezményéhez (UNCLOS). Ez az ENSZ-konvenció ma már az elfogadott szokásjog státuszát élvezi. A tenger alatti nyersanyagok kiaknázása során keletkező nézeteltéréseket kiküszöbölendő, az UNCLOS kizárólagos gazdasági zónák kikiáltását teszi lehetővé, amelyek 200 tengeri mérföldre nyúlhatnak az érintett országok partjaitól. Amennyiben két fél érdekeltségei fedik egymást, tárgyalásos úton kell megegyezniük.
Ennek értelmében a Ciprusi Köztársaság 2003-ban megkötött egy egyezményt Egyiptommal, amelyet 2013-ban átdolgoztak. 2007-ben Nicosia hasonló szerződést írt alá Bejrúttal is (a libanoni parlament ezt még nem ratifikálta), és 2010 óta létezik ilyen megállapodás Tel-Avivval is. Görögország Egyiptommal, illetve Líbiával írt alá hasonló megállapodást.
Törökország azonban, a Görögországgal való Égei-tengeri konfliktus miatt, nem lépett be a tengerjogi megegyezésbe.
Törökország – a térség összes államával ellentétben – csak a szárazföldi partvonal mentén kialakított gazdasági zónákat tartja legálisnak, a szigetek körül húzódókat nem. Eszerint a Ciprusi Köztársaságnak semmilyen joga sem lenne ilyesfajta övezetek kikiáltására. Ide tartozik az a tény is, hogy Törökország, a többi állammal ellentétben, nem ismeri el Ciprust szuverén államként, hanem csak az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot (ÉCTK).
Azon állítással szemben viszont, hogy szigetek nem tarthatnak igényt gazdasági zónákra a tengeren, Ankara egyezményt írt alá az ÉCTK-val a kizárólagos gazdasági zónák kölcsönös elismeréséről, és megbízta az állami tulajdonban lévő TPAO energetikai vállalatot, hogy végezzen próbafúrásokat az észak-ciprusi és a török partok közti tengeri sávban.[5]
Törökország döntése, hogy távol maradt a tengerjogi egyezménytől, ürügyül szolgál, hogy figyelmen kívül hagyjon minden olyan bilaterális megállapodást, amelyet a környező államok az UNCLOS alapján kötöttek meg. Ankara barkácsolt magának egy jogfelfogást, amely szembe megy az összes többi érintett államéval és azzal a szándékkal, hogy a Földközi-tenger keleti részén található gázmezőket békésen osszák fel egymás között.
A kétoldalú megegyezések figyelmen kívül hagyásával Ankara végül is a többi ország együttműködését kényszerítette ki. Ennek eredményeképp létrejött egy szövetség, amelynek tagjait elsősorban az Ankarával kapcsolatos szkepszis tartja össze. 2019. január 14-én Ciprus, Egyiptom, Jordánia, Izrael, Görögország, Olaszország és a Palesztin Nemzeti Hatóság részvételével Kairóban megszületett a Kelet-Mediterrán Gázfórum (EMGF – Eastern Mediterranean Gas Forum).
Az összefogás ugyan még meglehetősen laza, de Kairó már dolgozik egy olyan hivatalos szervezet kialakításán, amely a térség gázpiacára vonatkozó szabályrendszert állít majd fel.[6] Szorosabb együttműködéssel és megállapodásokkal szándékoznak a befektetések költségeit csökkenteni és az EastMed vezetéken át érkező kelet-mediterrán gázt versenyképessé tenni a világpiacon.
A gázfórum alapítása nyilvánvalóan Törökország ellenében történt. Ramadan Abu al-Ala egyiptomi energetikai szakértő szerint „[a fórum] célja, hogy a tagjai által végzett kutató-, illetve próbafúrások Törökország általi szabotálási kísérleteit meghiúsítsa”. Gamal al-Galyubi, a Kairói Egyetem professzora szerint az együttműködéssel Ankara arra vonatkozó terveit is meg kívánták torpedózni, hogy Törökország meghatározó gázelosztó központként lépjen fel a jövőben. Ez a szerep így Egyiptomé lett.[7]
Pedig Törökországnak néhány éve még sokkal jobban állt a szénája. Mohammed Murszi elnöksége alatt egy szorosabb energetikai együttműködés is kirajzolódni látszott. A 90-es években pedig Ankara Izraellel kötött egy átfogó biztonságpolitikai együttműködési megállapodást, amely hadiipari üzleteket és katonai kiképzést is magában foglalt, például izraeli pilóták anatóliai gyakorlórepüléseit, közös tengeri hadműveleteket és a titkosszolgálatok együttműködésének elmélyítését. Mindez egyszerre véget ért, amikor egy török iszlamisták által vezetett flotilla nemzetközi nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) részvételével át akarta törni a Gázai-övezet tengeri blokádját.
Putyinnal karöltve
Ankara akkor az NGO-k mellé állt, és amikor a helyzet odáig fajult, hogy izraeli kommandósok aktivistákat lőttek le a Mavi Marmara hajón, visszahívta izraeli nagykövetét.[8] A diplomáciai kapcsolatok megszakítása után Tel-Aviv – hosszú vonakodás után – Athén és Nicosia felé fordult. Egy ideje a három ország légi, tengeri és szárazföldi hadereje már közös manővereket szervez.[9]
2018 júniusában, a védelmi miniszterek második háromoldalú találkozóján, kibővítették az együttműködést a kiberbiztonsági területre, emellett a jövőben mentőakciókat kívánnak koordinálni a fúrótornyokon és kitermelő egységekben. Egyiptommal hasonló kezdeményezések alakultak ki. A 2018 októberében Kréta szigetén tartott trilaterális találkozón Athén, Nicosia és Kairó szorosabb energetikai együttműködésben állapodott meg, továbbá Egyiptom Görögország oldalára állt a ciprusi kérdésben.
A látványos tengeri seregszemle, amelyet Ankara február 27. és március 8. között tartott, csak mint erre az újonnan kialakult frontra adott reakció szemlélhető. Az, hogy Törökországnak sikerült-e erősítenie földközi-tengeri pozícióját, kétes.
A fenyegetésre az első reakció Washingtonból érkezett. Azután hogy az USA mindeddig tartózkodott attól, hogy a földközi-tengeri gázvitába beleszóljon, most nyíltan pozícionálta magát. 2019. március 20-án Mike Pompeo Jeruzsálemben találkozott Izrael, Görögország és a Ciprusi Köztársaság kormányfőivel. A hivatalos kommüniké szerint, az államok elkötelezték magukat a „béke, stabilitás, biztonság és jólét elősegítésében a Földközi-tenger keleti részén”, méghozzá kifejezetten „az energetikai döntések függetlenségének és a Földközi-tenger keleti régiójának a külső, káros befolyással szembeni védelmében”.[10]
Ezt mind a görög, mind a török sajtóban is egy Törökországnak címzett figyelmeztetésként értékelték.[11] Ez három héttel később be is igazolódott, amikor Marco Rubio republikánus szenátor és demokrata kollégája, Bob Mendez egy pártokon átívelő törvényjavaslatot nyújtott be, amely az Egyesült Államokat Törökországgal szembeni politikára kötelezi a kelet-mediterrán térségben.[12]
A két szenátor, többek között, annak az 1987-ben meghozott Ciprus elleni fegyverembargónak a megszüntetését követeli, amely azért született, hogy a török, illetve görög ciprusiakat tárgyalóasztalhoz kényszerítse. Kezdeményezik Ciprus felvételét a NATO Békepartnerség programjába (Partnership for Peace, PfP), és mind energetikai, mind védelmi-politikai kérdésekben szorosabb együttműködést sürgetnek Washington és Nicosia között. Szorgalmazzák további amerikai fegyverrendszerek telepítését ezekbe az országokba, illetve, hogy Görögország és Ciprus pénzügyi segítséget kapjanak, amelyet fegyverekre költhetnek. Ezeken túl a törvényjavaslat kötelezné a kormányt, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének földközi-tengeri jelenlétét fenntartsa.
Egy az utolsó pontok közül különösen kényes: vissza kívánják tartani az Egyesült Államok fegyvercsodáját, az F–35-ös vadászbombázót, amely típusból Törökország már 124 darabot rendelt. Ezzel a törvényjavaslattal a két szenátor összeköti az Izraelnek, Görögországnak és Ciprusnak nyújtott segítséget egy olyan üggyel, amely alapjaiban rengetheti meg nemcsak Ankara és Washington kapcsolatát, de Törökország jövőjét a NATO-ban, valamint a Nyugattal való kapcsolatait is.
Törökország Oroszországtól kívánja beszerezni a világon a legmodernebbnek tartott S–400-as rakétaelhárító rendszert. A másik oldalon az F–35-ösök viszont azzal tűnnek ki, hogy radarral csak nehezen befoghatóak. E repülőgépek amúgy is a digitális hadviselés csúcsának számítanak, mert képesek valós időben irányítani szárazföldi egységek, hadihajók és más repülő eszközök bevetését is.[13]
Ankara S–400-as rakétarendszereket rendelt, amelyeket a tervek szerint ez év júniusában le is fognak szállítani. Ezzel egy időben Ankara F–35-ösöket akar megvásárolni, amelyek gyártásában még részük is van: állítólag tizenkét török cég már 1,25 milliárd dollárt fektetett a projektbe.
Washingtonban nyugtalanságot kelt a törökök S–400-as beszerzése. Mindenekelőtt a Pentagon áll sok kérdés előtt: megbízható NATO-partner-e még Törökország, ha függőségi viszonyba kerül a szövetség egy ellenjátékosával? Milyen hatásai vannak az orosz katonai tanácsadók jelenlétének a török katonaságra a NATO megítélésében? Ki ellen kívánja megvédeni magát Törökország az orosz rakétákkal? Végtére is valószínűtlen, hogy Oroszország rakétákat szállít orosz repülőgépek elhárítására.
A Pentagon számára legaggasztóbb kérdés viszont az, hogy Oroszország hozzájut-e és esetlegesen dekódolja-e a vadászbombázó szigorúan titkos számítógépes rendszerét. Ezzel „a világ legjobb vadászgépe” elveszítené legfontosabb képességeit. A Fehér Ház, a Pentagon, valamint az amerikai Külügyminisztérium is kemény reakciókat helyezett kilátásba, amennyiben Ankara telepíti az S–400-as rendszert.
2018 novemberében a Pentagon megfenyegette Törökországot, hogy nemcsak az F–35-ösök szállítását függesztik fel, de az egész programból kidobják a török résztvevőket. Ezenkívül Ankara büntetésekre számíthat az amerikai szankciós törvény (Countering America’s Adversaries Through Sanctions Act, CAATSA) értelmében, amely arra kötelezi az amerikai elnököt, hogy az orosz hadiipari termékek megrendelőit, átvevőit és az orosz titkosszolgálatokkal együttműködő országokat szankcionálja.[14]
Az Egyesült Államok más fegyverrendszerek szállításának felmondását is kilátásba helyezte, ami jelentősen csökkentené a török hadsereg bevethetőségét. Itt a Patriot rakétaelhárító rendszerről, a CH–47F Chinook szállítóhelikopterekről, a Black Hawk helikopterekről és az F–16-Falkon-Jet vadászgépekről van szó. Április elején le is állították bizonyos, az F–35-ös gépek telepítéséhez szükséges technikai eszközök kiszállítását.
Amennyiben Törökország kiesne a vadászgépprogramból, az hátrányára változtathatná meg az erőviszonyokat az Égei-térségben. A Pentagon többek között Görögországot nevezte meg az F–35-asok lehetséges átvevőjeként, amely régóta érdeklődik a gépek iránt, de eddig nem engedhette meg magának.[15] A BESA nevű izraeli agytröszt már unszolja az Egyesült Államokat, hogy teremtsen kedvező feltételeket Görögországnak.
Eleddig Törökország nem ijedt meg a fenyegetésektől, és továbbra is meg kívánja kötni az üzletet Oroszországgal. Erdogan 2019 márciusában még egy lépéssel tovább is ment, és kijelentette, hogy Törökország a jövőben Oroszországgal együtt fejleszthet fegyverrendszereket, mint az S-400–as tervezett utódját, az S–500-ast.[16]
Mi teszi az orosz rendszert a törökök számára annyira nélkülözhetetlenné? Hulusi Akar vezérkari főnök az S–400-asok lehetséges telepítési helyéül nem az Égei térséget vagy az iráni vagy a szíriai határvidéket nevezi meg, hanem Ankarát és Isztambult.[17] Mindez megerősíti egyes elemzők véleményét, hogy az orosz rakétarendszerek telepítése Ankarának a Nyugattal szembeni mélyen gyökerező bizalmatlanságával függ össze.[18]
A 2016. július 15-i puccskísérlet után Erdogan és a török kormány meg volt róla győződve, hogy az államcsínyt az Egyesült Államokból irányították. A két ország kapcsolata mindmáig nagyon feszült, amiben Fethullah Gülen kiadatása (illetve nem kiadása) is szerepet játszik. Ankara a hitszónokot nevezte meg a puccskísérlet szálainak mozgatójaként.[19]
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi években Ankarában a beszédmód általánosan radikalizálódott Washingtonnal és a Nyugattal szemben. A 2019. március 31-i helyhatósági választásokon a kormánypárt (AKP) programjában Európát és az Egyesült Államokat egyenesen mint az országra leselkedő fenyegetést tüntették fel. Egy téma különösen előtérbe kerül a kommunikációban: az USA együttműködése a PKK-val és a szíriai kurd páttal, a PYD-del.
Törökország szíriai beavatkozásai, mint például a többségében kurdok lakta Afrin-régióban 2018 márciusában, egy új koncepció része, amely szerint Törökország egyfajta megelőző védekezésre kényszerül, hogy saját biztonságát szavatolja. Most a Földközi-tenger keleti részén is ezt a stratégiát alkalmazzák. Ankara álláspontja szerint itt is, mint Szíriában, csak egy ütőképes hadsereg tudja biztosítani a nemzeti érdeket.
A Tasam nevű kormányközeli agytröszt Törökország „elemi geopolitikai érdekeiről” beszél, nemcsak az Égei térségben és a Dardanelláknál, de Cipruson is. A török és az ország tengerpolitikai szakértői egyetértenek abban, „hogy Anatólia biztonsága kérdéses, ha Ciprus északi része nem marad török kézben”.[20]
Cem Gürdeniz, a török haditengerészet korábbi vezérkari főnöke három geopolitikai kihívást lát Törökország előtt a 21. században. Ezek a kihívások, amelyeket meg kell ugrani, a nyílt tengeri hatalommá válás eszközével érendők el: először is „a tengerfenéken fekvő energiahordozók” kérdése a Földközi-tenger keleti felén; másodszor „az úgynevezett Kurdisztán kérdése”, amely egy kikötőt tervez létesíteni a Földközi-tengeren; harmadszor pedig „Észak-Ciprus sorsa”.[21] A török stratégák álláspontja szerint „a Nyugat” e kérdések mindegyikében a török nemzeti érdekekkel ellentétes állásponton van. Ebből származik az a következtetés, hogy Törökországnak Oroszország és Kína felé kell fordulnia.[22]
Ha a kelet-földközi-tengeri gázkészletről beszélünk, akkor az globális viszonylatban inkább szerény. De ez a vita végleges töréshez vezethet Törökország és a Nyugat között.
A második világháború óta még nem volt Washington és Ankara között ennyi nyitott vitás kérdés. Törökország még soha nem volt ennyire izolált a Földközi-tengeren. Ankarának az EU-val való kapcsolata sem volt még ennyire fagyos. Mindemellett kevés kérdés létezik a török belpolitikában, amelyben a különböző politikai táborok ennyire összezárnának: ez pedig a Nyugat szkeptikus vizsgálata.
A szerző, Günther Seufert kutató a Stiftung Wissenschaft und Politiknál. / Németből fordította: Hujber Márton András / magyardiplo.hu
