„Kolozsváron, 2011. május 23-án délben, 11 óra 54 perckor, a Szamoson átívelő Garibaldi-híd alól, a folyóból emelt ki a városi mentőszolgálat vészhelyzeti egysége egy hatvan év körüli nőt, aki folyó sodrásában a híd alatti vasszerelvényeken akadt fenn…”, - volt olvasható a kórházi zárójelentésben. A városi klinika jelentése szerint, ahová már csak a kimentett holttestét szállították be, és akinek személyazonosságát csak a kórházban állapították meg, a Szamos hídja alól kiemelt román állampolgárságú Cs. Gyimesi Éva, a Babes-Bólyai Tudományegyetem nyugalmazott tanszék vezetője röviddel a kórházba szállítás előtt meghalt. Halálát, amint azt a boncolás megállapította, fulladás okozta, a folyóból kiemelt személy élet a több mint húsz percen át tartott újraélesztési kísérletek során sem voltak képesek megmenteni az orvosok. Az átlagos, késő tavaszi időjárásnak megfelelő ruházatot viselő asszonyról a mentők egy bőrből készített, kővel teli hátizsákot vettek le, melynek külső zsebeiben megtalálták pénztárcáját, igazolványait. – A kolozsvári Str. Clinicilor 3-5 szám alatt működő klinika orvosai az elvégzett boncolás után, megerősítve az előző jelentésüket, öngyilkosságot (suicidum), fulladás következtében beállt halált állapítottak meg.        

„1993-ban Tőkés László nevezett román- és zsidó-bérencnek…”

A római katolikus vallású, közismerten liberális gondolkodású professzor asszony elleni támadások 2009 ősze, könyve, a „Szem a láncban – Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába” budapesti megjelenése után erősödtek fel, majd a Jobbik Magyarországért Mozgalom EP-képviselője marosvásárhelyi irodája megnyitása elleni tiltakozások után folytatódtak, valamint az „Üzenet Erdélyből” címmel megjelent Cs. Gyimesi-interjút követően fokozódtak szinte az elviselhetetlenség határáig. A magyarországi közélet jobb- és szélsőjobboldali csoportjai durva, már-már kocsmák szóhasználatát idéző kirohanásokat intéztek ellene, utólagosan is felróva neki a Wass Albert körüli irodalmi-politikai vitákban kifejtett álláspontját, felheccelve az erdélyi ifjúság egy részét is az erdélyi szellemi élet legnagyszerűbb gondolkodójának lejáratására.

„Véleményem szerint 1989 óta sehol sem rontották le olyan gyorsasággal a jogállamot, mint Magyarországon. Orbán Viktor ebben ’csúcstartó’ – ennyi demokráciaellenes lépést senki nem tett meg ilyen rövid idő alatt. A magánnyugdíjpénztárak államosításával lényegében ugyanúgy jártak el, mint hajdan Rákosiék, akik szintén közérdekre hivatkozva egyszerűen elkobozták a földeket. Az ilyen önkényes központi intézkedések abszolút polgárellenesek… A szólásszabadság az európai értékrend egyik alapja – nos… a Fidesz pártirányítás alá vette a médiát is – ez pedig, bárhogyan magyarázkodnak is, a cenzúra bevezetését jelenti, amely nemcsak az újságírók sérelme, hanem minden állampolgáré. E nyilatkozatok közzétételénél szükséges megjegyeznem, hogy nem vagyok politikai elemző: Orbán Viktorról és párttársairól inkább egyetemi tanárként, értelmiségiként tudok véleményt mondani… A jelenlegi kormányzó párt politikusai mintha semmit sem értenének az európai szellemiségből, amelynek a szabadság, a másik méltóságának tisztelete és a szolidaritás az alapja. Nyilatkozataik, melyek folytonosan a „magyar emberek” nevében hangzanak el – mintha létezne ilyen homogén közösség – figyelmen kivűl hagyják a társadalmi tagoltságot, a világnézeti, kulturális különbözőségeket, illetve a szociális, egzisztenciális törésvonalakat. Érzéketlenek a társadalom peremére szorultak sorsa iránt. A miniszterelnökké lett Orbán Viktorból már hiányzik a nyitottság ehhez, megnyilatkozásaiban sincs igénye a magasabb színvonalra. – A zsarnok hajlamú alkat különben is hatalmi gőggel szokta kompenzálni kisebbrendűségi érzését… e komplexusa nagyban hozzájárult ahhoz a médiatörvényhez, amely mögött valójában félelem húzódik meg.
Annak idején, amikor a Securitate megfigyelése alatt álltam, az egyik besúgóm jelentésében azt írta: ’Gyimesi Éva nem szolgálja igazán a romániai magyarság érdekeit, inkább bizonyos budapesti (zsidó) szellemi körök ízlésének megfelelő nézeteket terjeszt’. – Később, 1993-ban Tőkés László nevezett ’román- és zsidó-bérencnek’ – de voltam már mindaz, amit most a magyarországi baloldali, liberális értelmiségei is elszenvednek…” – nyilatkozta telefoninterjújában 2011. február végén Kolozsvárról Cs. Gyimesi Éva, aki akkor már a legközelebbi barátainak (Kenedi Jánosnak és Szemenyei-Kiss Tamásnak) is csak ritkán üzent, és bár több meghívás érkezett címére a tudományos és társadalmi intézményektől, folyton csak halogatta a magyarországi utazást. 2010 nyarán, könyve kéziratát bemutatva, amikor utolsó budapesti útja alkalmával felkeresett lakásomon, még Ő biztatott, erősített a demokratikus önvédelmi harc folytatására - kihangsúlyozva az utolsó pillanatig folytatott harc fontosságát. Esetében az utolsó pillanat is nyolc hónapig tartott.

Utolsó heteiben keserű iróniával üzente, javasolta magyarországi barátainak – azoknak, akiket Magyarországon ellehetetlenített a hatalom – hogy ha szükségét érzik, nyugodtan publikáljanak erdélyi lapokban, folyóiratokban, mert náluk Kolozsváron, Nagyváradon, Marosvásárhelyen úgy-ahogy, de erősödik a demokrácia, míg Magyarországon mintha visszafordult volna az idő.

Tőkés László: „Isten munkatársai vagyunk”

Forrás: Kollár Erzsébet

A volt református püspök, aki 1990 után leginkább a botrányaival, a vallásos embereket is felháborító életvezetésével – felesége vallomása szerint „szeretőinek gyakori váltogatásával, a családjától történt különköltözésével, a pénz mértéktelen halmozásával, az egyházi kötelezettségei elhanyagolásával és végül a politikusi tevékenységével okozott, az erdélyi tömegeket megosztó magatartásával” – a demokratikus közélet egyik legnagyobb vesztessége volt.

Az idézett Cs. Gyimesi-interjút követően Tőkés László, volt királyhágó-melléki püspök (jelenleg erdélyi EP-képviselő) egykori egyházfitól szokatlan harsánysággal tiltakozott a professzor asszony megállapításai ellen.

„Ha jól megnézzük a Cs. Gyimesi Éva által megfogalmazottakat – emelte ki Tőkés, a Nagyváradon megfogalmazott válaszában – mutatis mutandis, akár Meciar vagy Slota is mondhatta volna. Az pedig már csupán a sors diszkrét iróniája, hogy ugyanezek a szólamok az aktuális kis-magyarországi balliberális rettegőkórus szájába is tökéletesen beleillenek… Cs. Gyimesi Éva professzor asszony egyszerűen hazudik. Soha senkiről nem mondtam, hogy ’zsidó-bérenc’ volna, és magát a megjelölést is elutasítandónak tartom. Sajnálatosnak ítélem, hogy a jobb sorsra érdemes erdélyi irodalmárunk érvek híján az én befeketítésemmel próbálja pozicionálni és viktimalizálni magát… Kikérem magamnak, hogy antiszemita voltomat inszinuálja – ezek után a legkevesebb, amit elvárok, hogy a nyilvánosság előtt bocsánatot kérjen tőlem, valamint a netalán félrevezetett zsidó – és román – testvéreinktől… Apropó: Gyimesi Éva. Személyes formában vele a 90-es évek elején, Kolozsváron találkoztam, éspedig abban az időben, amikor a nagy nyilvánosság előtt – egyebek mellett – határozottan szembeszállt az erdélyi autonómia-politika meghirdetésével, valamint az önálló Bólyai Egyetem helyreállítására irányuló törekvésünkkel. Akkor és ott személyes kapcsolatunk azért szakadt meg, mivel én, a magam részéről elfogadhatatlannak, már-már megbocsáthatatlannak tartottam, hogy a posztkommunista román nacionalizmus tobzódásának a körülményei között Ő a Borbély Imre temesvári elvbarátomat és harcostársamat nem átallotta ’gépfegyveres’ nacionalista extrémizmussal megvádolni… Az akkoriakból és az utóbbiakból is úgy tűnik, hogy a professzor asszony nemzet-fóbiában szenved, amely komoly kezelésre szorul. Ezt annál is inkább sajnálattal állapítom meg, mivel 1989-béli üldöztetéseim sötétlő korszakában az Ő erkölcsi támogatásának örvendhettem, amire a mai napig hálás szívvel gondolok vissza…”

Tőkés László politikusi nyilatkozatában természetesen már nyomokban sem fedezhető fel az egykori keresztényi egyházszolgálat. Az egykori püspök a keresztényi alázatról, az irgalmasságról és megbocsátásról is tökéletesen elfeledkezett. – 1989-ben, az akkori Nyugat-Németországban élve a Romania Libera Párizsból Észak-Rajna-Vesztfáliába érkezett munkatársaival együtt szerveztem november hónapban az utolsó németországi tiltakozást Bonn városában, a Ceausescu-diktatúra ellen. Valamivel több, mint egy hónap múltán kitört a forradalom, a hírhedt Conducator kivégezték.
Az akkori Tőkés püspök és napjaink dúsgazdaggá lett politikusa már nem ugyanaz az ember. Esetében az „ember”, mint jelző, is megkérdőjelezhető. Ma már – hasonlóan az általa felemlegetett elvbarátaival, nemzet-testvéreivel – csak politikus. Aztán végül isteni útján eljutott a „munkatársi” fokozatig, amivel és szokott szerénységével az eddigi kijelentéseit is sikerült felülmúlnia, a nemzetállamot építő orbáni munkához nyújtott segítsége közepette. Az úgynevezett „húsvéti alkotmányt” támogatandó, üzente meg a nemzet ellenségeinek, értelemszerűen Cs. Gyimesi Évának is, hogy harcuk hiábavaló: „Ugyanis mi – a nemzetállamot építők – mi valamennyien Isten munkatársai vagyunk.”

Jobbik Magyarországért Mozgalom:
„Több kárt már nem okoz Cs. Gyimesi Éva”

A halála hetében, 2011. május 28-án, a kolozsvári Házsongárdi temetőben eltemetett Cs. Gyimesi Éva holtában sem nyugodhatott… A magyarországi náci-hungarista szélsőségesek szócsövei, és a szintén nemzetállamot építő parlamenti párt, a Jobbik Magyarországért Mozgalom mérték-vesztett politikusai nem is tagadták végtelen örömüket a kolozsvári professzor asszony halálhíre, öngyilkossága(?) kapcsán. – Félhivatalos weboldalukon „Több kárt már nem okoz Cs. Gyimesi Éva” címmel tettek közzé híradást mindazoknak, akik potenciálisan gyanúsíthatók a néhány nap múltán bekövetkezett eseményekért. Ugyanis, ahogy arról hírt kaptunk Erdélyből és Bukarestből, ismeretlen tettesek május 29-én feldúlták, meggyalázták a holtában is ellenség, Cs. Gyimesi sírját a Házsongárdi temetőben.

„Mint ismeretes, a magyarellenes erdélyi liberális nőszemély május 23.-án, hétfőn hunyt el – közölte a Jobbik Magyarországért Mozgalom egyik orgánuma – életének hatvanhatodik évében, információink szerint önkezével szabadította meg magától az erdélyi magyarságot, a Szamosból húzták ki holttestét. – Bár előzőleg röviden már összefoglaltuk ’munkásságának’ lényegét, ízelítőül azonban álljon itt egy rövid írása, melyek az Új Magyar Szó, RMDSZ-es lapban jelentek meg:

Cs. Gyimesi Éva: Wass-fogak között

Forrás: Kollár Erzsébet

„Szeresd a te népedet, nemzetedet, jobban, mint önmagadat, s rajta kívül más isteneid ne legyenek. Ha pedig elfelejti a ti fületek a nemzet törvényeit, miket huszonkét éven át vérrel és kínnal tanult, s ott kezditek el újra, hol annak idején abbamaradt: bizony mondom, pusztulás lészen akkor és döghalál…” – írta (Wass Albert) Vasasszentgotthárdon, 1940 novemberében.

Ez az áljeremiási intelem csupán egy ezreléke azoknak a – nem csupán keresztényi, de általában humanista szempontból – immorális és ízléstelen, esztétikailag jószerével minősíthetetlen szövegeknek, amelyek regények gyanánt elborítják a Kárpát-medence magyar könyvstandjait, ahonnan immár egy évtizede a gyűlöletbeszéd forrásait meríti a tudatosan jobboldali vagy akaratlanul is azzá váló új olvasónemzedék. Erdélyből kitelepedett idősebb emberek is, azelőtt nyitottnak látszó honfitársaink kezdtek el azóta „szőrös talpú” oláhozni, zsidózni, patkánynak becézni a nekik nem tetsző nézetű felebarátaikat. A történelmi egyházak, tisztelet a kivételesen műveltebb lelkipásztoroknak, áldásukat adják erre a diskurzusra, vagy legalábbis mulasztanak azáltal, hogy nem foglalnak ellene állást. A Farkasverem című, kezdetnek nem rossz regényét kivéve, azonban a munkák túlnyomó része méltatlan akár a komolyabb értelmezésre is. Rangosnak tudott irodalomtörténészek asszisztáltak mégis a Duna-tévében tartott tavalyi Wass-napon a silány írásművek szerzőjének nemzeti mennybe menesztéséhez.

Kérdés, hogyan fér meg az ő értéktudatukban Wass Albert a huszadik század olyan nagyságaival, mint Ady Endre, József Attila, Bartók Béla vagy Márai Sándor?
Ehhez képest Ágoston Vilmos mintegy háromszáz oldalnyi elemzést szentelt életművének, amelyből kiderült, hogy Wass Albert Ion Lancranjan és Doru Munteanu xenofób és silány stílusának magyar megfelelőjét „kínálja” főképpen Amerikában megjelent regényeiben, verseiben, azzal a különbséggel, hogy mennyiségileg a sokszorosát produkálta amazok szavakban testet öltő „corpus delicti”-jének. – Jó gyomor kellett ahhoz, hogy valaki – legyőzve undorát – sorra beidézze a gyorsan ölő méregként ható, gyűlölködő mondatokat, amelyek ráadásul oly álságosak is tudnak lenni, hogy Dsida Jenő gyöngyeit saját korpájuk közé keverik. Az egyik méregfolyam zárlatába Wass beidézi például a Tükör előtt gyönyörű sorait: ’Így készülünk szelíd háborúra, / mindig magunkért, soha mások ellen, / sót párolunk, és vásznakat szövünk, / s míg kisebbítenek, lassan megnövünk.’ - ’Soha senki ellen…?’ – Wass Albert pontosan ennek az ellenpólusát képezi.

Miközben Wass híveinek nyomására Kincses Előd a háborús bűnös rehabilitálásáért vállalja az ügyvédi viadalt, egyre-másra születnek olyan tanulmányok, és kerülnek napfényre olyan dokumentumok, amelyek egy ilyen próbálkozás legitimitását és sikerének esélyeit startból megkérdőjelezhetik. – Ha elfogadjuk Andrei Plesu tételét, miszerint a bűnösöknek, még a gyilkosoknak is létezik őrangyaluk, nem zárható ki egy égi csoda az ügy kimenetelében…
Akár a nemrégiben feltárt tények ellenére sem, miszerint a pomázi kiadó, Turcsány Péter birtokába jutott az író nyilaskeresztes párttagsági könyve. Mert közben – innen derült ki – „A Hét” című irodalmi portálon „Ki menti meg Wass Albert lelkét?” címmel Szemenyei-Kiss Tamás tette közzé három részes, alaposan dokumentáltnak látszó tanulmányát Wass Albert nyilaskeresztes kapcsolatairól (is). Az újságíró kommentárjából idézek: „A hullarablóvá lett könyvkiadók, a bértollnokok szándéka érthető… Ők a tényeket – ha azok nem illettek a stratégiába – egyszerűen nem vették figyelembe, ők egy szerencsétlen, beteg ember személyes tragédiájából, a Magyarország és Románia közötti immár egy évszázados rivalizálásból igyekeztek politikai-gazdasági tőkét kovácsolni, érdekeiknek megfelelően…”

A magyar nemzet ellenségei (?)

A Fidesz MPSZ és a Jobbik Magyarországért Mozgalom propagandistái egymást túllicitálva tették közzé az elmúlt években az ország, a magyar nemzet ellenségeinek neveit tartalmazó írásaikat. Az Erdélyi Napló oldalain volt olvasható, hogy az Európai Parlamentben 2011 februárjától fogva „egymás sarkát taposva” adták egymás kezébe a kilincset Konrád György, Tamás Gáspár Miklós, Heller Ágnes és Paul Lendvai… Tabajdi Csaba és a szocialista küldöttek – tájékoztatta olvasóit az Erdélyi Napló szerkesztője – jeleskedtek a hazájuk elleni kampányban, míg az ugyanoda címzett petíció egyik aláírójaként az erdélyi Cs. Gyimesi Éva is felsorakozott a Magyarországot a nemzetközi fórumokon feljelentők közé. A tudósítók mindehhez még azt is hozzátették, hogy Bokros Lajos MDF-es képviselő, aki egykori megszorító csomagját „nem volt rest újabb magyarellenes támadásával megtoldani”. Azt ugyan hiába is kerestük volna, hogy a kolozsvári professzor asszony milyen szövegű petíciót írt alá, vagy Bokros Lajos nemzetellenség az egykori megszorító csomagja után milyen magyarellenes támadást hajtott volna végre – az ügy szempontjából a tények ezúttal sem voltak fontosak a nemzetállamot (ténylegesen a diktatúrát) építők számára. A „megszorító csomag” felemlegetése pedig szinte már humoros epizódnak tűnt azok részéről, akik Magyarországon 2011-től a legvédtelenebbeket, a nyugdíjasokat és a gyermekeket rövidítették meg kormányrendeleteikkel és az egypárti szavazatokkal biztosított törvényeikkel.

„Az MSZP és az LMP az ellenséges érzületű európai parlamenti politikusok importjáról is gondoskodott: pártszervezeteik képviseleteivel egyetemben Budapestre invitálták Martin Schultz szocialista és Daniel Cohn-Bendit zöldpárti EP-képviselőket. És… hogy mi, erdélyiek se maradjunk ki a kórusból, egy MSZP-hátterű médiaalapítvány Markó Bélát is bemozdította, amikor is a román miniszterelnök-helyettest az említett szocialista pártvezetővel együttesen tüntette ki az ún. Szabad Sajtó-díjjal. Az összképbe az a Salamon Márton László hangadó bukaresti újságíró is beleillik, aki az RMDSZ-es pártlap, az Új Magyar Szó felelős szerkesztőjeként a román fővárosban volt egyik főszervezője a magyar sajtótörvény elleni hisztéria-tüntetésnek 2011. március 15-én…” – olvashattuk a Jobbik Magyarországért Mozgalom által alaposan megpuhított és a tusnádfürdői Fidesz-továbbképzőn vendégként részt vett Erdélyi Napló oldalain.

Emlékezünk még Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt elmondott tusnádfürdői beszédére – arra a megállapítására, hogy „a magyar baloldal időről-időre ráront saját nemzetére”? Nos, a nemzetállam szorgalmas építői ennek kapcsán emlékeztették a politikával még foglalkozókat arra, miszerint „Ebbe a jelenségkörbe – ti. a külföldi képviselők meghívása – tartozik az 1956-os forradalmat eláruló Kádár János azon kárhozatos cselekedete, mellyel a magyar szabadságharc leverésére behívta az országba a szovjet csapatokat. Kádár és Apró utódpártja, és ennek a holdudvarához tartozó nemzetidegen erők hasonlóképpen léptek-lépnek fel a magyar médiatörvénnyel és a magyar alkotmánnyal szemben…” – olvasható az 1990 utáni magyarországi második nemzetiszocialista kísérlet éveiről.

De nem folytatom… A nemzettestvérek – egykor a kádári aranyketrec ifjai – egy nagyon lényeges dolgot elfelejtenek, miközben új magyar történelemre tanítják a kiszolgáltatott milliókat: nevezetesen azt, hogy a halálba üldözött Cs. Gyimesi Éva és a liberális gondolkodók, írók, újságírók java része Ceausescu és az önkényuralmi rendszerek áldozata, üldözöttje volt 1989 előtt. Ellentétben a jelenlegi „nemzetépítőkkel”. – És mi, akik átéltük az elmúlt évtizedeket, tapasztalatból tudjuk, hogy egyszer minden diktatúrának vége lesz, olykor kegyetlen népítélettel.

©Kollár Erzsébet, 2020.

Szemenyei-Kiss Tamás és Cs. Gyimesi Éva levelei felhasználásával.

Bibliotheca Nationalis Hungariae, Kézirattár
Kolozsvár-Budapest, 2011. május 30.