Teli torokból üvöltheti, hogy visszaadta a nyugdíjasoknak a szocialisták által elvett juttatást, miközben azt a szocialisták vezették be, Bajnai meg a válság közepén kényszerből, a takarékossági intézkedések sorában, átmenetileg fagyasztotta be, azzal, hogy a konszolidációt követően folyósítani fogják. Erre végül azért nem került sor, mert azóta Orbán kormányoz. De hivatkozni rá – mint megszegett ígéretre – lehet.

Miközben Orbán országlása alatt a nyugdíjak reálértéke, a nyugdíjakra fordított GDP-arányos hányad folyamatosan csökken.

Ráadásul nem a tizenharmadik havi összeget, hanem annak negyedét fizették most ki. A másik negyedét a választások előtt fogja megkapni a hálából rá szavazó nyugdíjas. (Mégis csak több ez, mint a húsvéti nyuszi-tízezer forintos Erzsébet utalvány! De nagyobb is a tét: már nem a kétharmad, hanem az egyszerű kormányképes többség.) És van rá egy százasom, hogy a nyertes választások után soha többet nem esik szó róla, nem fogják kifizetni a másik felét. Akkor már minek?

Orbán szemmel láthatóan, és már nyakig a választási kampányban, a megszokottan rá szavazók preferálása körében és mellett (a vidéknek juttatott milliárdok, a főváros állandó mocskolása, mószerolása – ti a vidék vagytok a húzóerő, és a többi) alapvetően, egyelőre három réteget céloz meg: a máris, vagy reménybeli nagycsaládosokat, a fiatalokat, a nyugdíjasokat.

A nagycsaládosok közül pedig nyilván jó néhányan hálásak neki. A kedvezményekkel vásárolható új (nagyobb) autó, új (nagyobb) lakás ígérete, mely sokakat egyedül motivál a gyermekvállalásra, melynek örömében sokan biztos nem mérlegelik, hogy micsoda, évtizedekre szóló anyagi terhet vesznek a nyakukba, adott esetben biztos, jól jövedelmező állás, vállalkozás nélkül is. (Jussanak eszünkbe a devizahitelesek, és ne feledjük az állandóan Gyurcsány nyakába varrt tényt, hogy a devizahitel-bulit Orbán első kormánya indította el.) A nagycsaládosok zöme egyébként (származás, kultúrkör, egyház) hagyományosan jobbra, jelenleg Orbánra voksol, itt tehát nem a szavazók megtartása, hanem a bővítés a cél.

Csakúgy, mint a fiatalok esetében, akik minden mérés szerint kevéssé vonzódnak Orbánhoz, és akiket a 25 éves korig bevezetett adókedvezménnyel fűznek. Kétséges eredménnyel.

A nyugdíjasok nagy számban Fidesz-szavazók, nagy számban érdekes metamorfózison mentek keresztül az elmúlt tíz évben. Zömük a szocialistáktól pártolt át a Fideszhez. Ami nem meglepő!

Ez a népesség húsz év kivételével, mely viszont gazdasági krachot hozott, évtizedeken át építgetett egzisztenciák megszűnését Antall rombolása idején, egész életét (azelőtt és azóta) drillben élte, és
ezt hozta a szüleitől is. (És ezt is adta tovább az utódainak.) Nem tanulta el, nem viselte a döntés, a felelősségvállalás Nyugaton természetes kockázatát (de előnyeit se), megszokta, hogy engedelmesen bólintson, lesse a főnök szavát, ne gondolkodjon, kövesse a vezérürüt, cserébe gondoskodnak róla.

Ne feledjük, hogy nyolcszázezer párttag országa voltunk, akkor is, amikor ez már semmiféle előnnyel nem járt, ma pedig a másfél millió fix Fidesz-szavazó jelentős, nyilván jelentős részben átfedést mutat, a történelmi tapasztalatok szerint. (A Kommunista Pártnak 1945-ben hajszálra annyi szavazója volt, mint a nyilasoknak 1938-ban. És amit vörös Csepelnek hívtak, az a háború előtt barna Csepel volt.)

Nem kétlem, hogy Orbán újabb vesztegetési pénzecskéje el fogja érni a célját.