A tervek szerint egy-egy kancellár mintegy egy-, másfél millió lakos egészségügyi ellátását szervezheti, és felügyeli a 600 milliárdos szakellátás rájuk jutó részének elköltését is.
Ami biztos, hogy a kancellárok színre lépésével a kórházak önállósága megszűnik. Bár jogi személyek maradnak, nem lesz önálló költségvetésük, finanszírozásukat az őket irányító kancellária költségvetésén belül fogják kezelni. A mostani főigazgatók szerepe legfeljebb a szakmai irányítás maradhatna, a gazdasági igazgatóknak pedig nem is jut feladat.
Ezzel leáldozhat az egészségügyi intézmények gazdálkodásában évtizedek óta élő elképesztő mutyihálózat és az orvos-istenek uralma?
Alapvetően erre alkalmas lehetne az intézkedés.
Egyelőre azonban nem derül ki, hogy a kancellárok munkáját, döntéseinek megalapozottságát ellenőrzi-e valaki, fog-e mellettük állni szakmai tanácsadó csapat, mennyire lesz átlátható a költekezés, milyen logika alapján kell ezt követően megszervezni a kancellár felügyeletébe utalt lakosok egészségügyi ellátását?
Mert ha az átláthatóság és egy logikusan felépített rendszer-kontroll nem valósul meg, akkor csak annyi történik, hogy a meglévő istenek nyakába ültetnek egy még nagyobb istent, élet-halál urát, aki mint az amerikai filmekben a gonosz egészségbiztosítók, elutasíthatják egy-egy költségesebb kezelést igénylő vagy nagyobb anyagi kockázatot hordozó beteg gyógyításának finanszírozását.
Elméletben nem ez a cél, de az eddigiek alapján a gyakorlatban nem várhatunk sok jót. Kívánom, hogy ne legyen igazam.
Ugyanis ezekbe a kancellári székekbe is csak ugyanazok a sumákoláson edzett hűséges barátok ülnek majd, akik így nem egy-egy kórházat, hanem több kórházat tudnak egyidejűleg meglopni, előnyben részesíteni a beszerzéseken a haver cégét, - nem számít milyen drága és/vagy ócska terméket ad el - vagy épp azt, aki több „hálapénzt” csúszatott az elnyert piaci részesedésért.
Remélhetőleg az ötlet elutasítása a korábbi ismert ellenzéki egészségpolitikusok részéről csak ennek szól, nem pedig az egészségügyi rendszerváltás elvetésének és a múlt és annak visszaállítása iránti töretlen nosztalgiának.

A szakma ellenállását értem, két szempont is megjelenhet ebben a tiltakozásban azon az általános magyar hozzáálláson kívül, hogy a jól megszokott dolgok megváltoztatását általában felháborodás és ellenséges magatartás jellemzi.
Egyik oldalról, aki olvas híreket és látta, hogy a Fidesz központosítási őrületének általában mi a vége – lásd oktatás + KLIK = káosz, ettől okkal félhetünk.
Önmagában a KLIK sem lenne ördögtől való, ha arra használnák, hogy egyenletesebbé tegyék az oktatás színvonalát a különböző térségekben élő gyermekek számára és nem spórolnák ki belőle a lehető legtöbb pénzt. Csakhogy sajnos az iskolák tekintetében láthatóan nem ez a cél, hanem a maximális kontroll, az ellehetetlenítés, a kreativitás és az egyéniség elfojtása és a demagóg, felszínes vagy épp a kormány szája ízének megfelelő ismeretek terjesztése – lásd szubjektív nézőpontú, olykor bugyuta tankönyvek, mindennapi testnevelés (ami jó), de a szükséges feltételrendszer hiányos biztosítása mellett stb.
Másik oldalról, amint már említettem: egy felügyeleti szerv súlyosan csorbítaná a helyi főorvosistenek hatáskörét és pénzügyi manőverezési lehetőségeit. Ebben az egészben az a vicces és ezt már egy korábbi cikkemben is leírtam, hogy lényegében ezzel a kormányzat kinyilvánítja, hogy a saját embereiben nem bízik, tekintve, hogy a 2011-ben történt intézményvezető-cserék után nemigen maradt olyan kórház, ahová ne a hű kádereiket ültették volna az igazgatói székekbe.
Ennek ellenére maradt a korrupció, az átláthatatlanság, hiszen a zavarosban lehet csak igazán halászni.
Milyennek kellene lennie a Kancellárnak?

1. Az első szó, ami eszembe jut: megvesztegethetetlen.

Fideszéknél már itt elbukott a történet, hiszen a NER-ben bármilyen vezetői pozícióhoz alapkövetelmény a gazdához való feltétlen hűség, ami egyet jelent azzal, hogy adott esetben hazudni, lopni, csalni kell, ha a helyzet úgy kívánja.
Ha ezt felváltaná a haza és a közjó elősegítése iránti elkötelezettség, akkor egész biztosan nem itt tartanánk.

2. Érti a számokat, de azt is ismeri és érti, ami a számok mögött van.

Addig ameddig az egészségügyi rendszer vezetői csak statisztikai számokat óhajtanak látni az egészségügyből, addig nem fog megoldódni semmi.
Addig ameddig papíron úgy kell tenni, mintha a szakma alapvető szabályainak betartásához elég 50 betegre 2 nővér, amikor 5 kellene, vagy az előírt időközönkénti fecskendőcseréhez elég mondjuk havi 200 db 50-es fecskendő, amikor 300 db kellene, addig hazudunk magunknak, hogy ne legyen olyan fájó a valóság. Szembe kellene nézni végre az igazsággal.

3. Objektíven képes értékelni a szakma álláspontját.

Ez azért fontos, mert manapság a szakembereket döntéseikben és állásfoglalásaikban a több csatornán is érkező befolyásolás igencsak meghatározza. Addig, ameddig nem lehet kimondani az igazat és arra együtt megoldást keresni, mert azért hátrányos megkülönböztetés jár a vezetők részéről, addig nem lesz változás.
Nem lesz több nővér, nem lesz több orvos és nem lesz több eszköz sem, hogy a higiéniáról, a minimumfeltételekről és a szakma alapvető szabályai betartásának ellehetetlenítéséről már ne is beszéljünk.
Nem elég itt már az, hogy EU-s pénzből (természetesen jókora darabot lecsippentve és zsebre téve) felújítjuk, lecseréljük a régi eszközpark nagy részét.
Sokkal mélyebbre ható reformok kellenek, mind az ellátó szakemberek munkakörnyezetében és rendszeren belüli viszonyaikban, mind a betegek tekintetében.
 Átláthatóbbá, egyenletes ellátási színvonalúvá és kiszámíthatóbbá kell tenni a rendszert és akkor könnyebben tetten lehet érni az „üzemi szarkákat” is, akik miatt most kancelláriarendszer felállítása mellett döntött az államtitkárság.
Nem hiszem, hogy rossz emberek dolgoznak az egészségügyben. Nem egy kiváló orvost ismerek, aki részt vesz ebben a mutyirendszerben. Megteheti, mert a rendszer módot ad rá. A mi orvosaink és a bármilyen szintű vezetők egy jó része abban nőtt fel, hogy enélkül nem nagyon lehet boldogulni az állami egészségügyben – tisztelet a kivételnek -, ezért természetessé vált az, hogy részt vesznek benne.
Sok fiatalabb orvos és ápoló éppen ezért ment el külföldre vagy hagyta el a pályáját, mert nem tudta ezt a „szokást” elfogadni, ugyanis ez a szakmai etikának és úgy általában az erkölcsi normáknak is sok ponton ellentmond.
A kulcs a megoldáshoz nem könnyű, de nem is lehetetlen: olyan szabályrendszert kell kialakítani, ahol nem éri meg tisztességtelennek lenni.