A filmben egy falusi tűzoltóegylet tagjai elhatározzák, hogy bált rendeznek nyugalmazott parancsnokuknak, és a bál fénypontja a szépségkirálynő választás és a tombola lesz. A korrupt szépségkirálynő-választás azonban az erőszakkal toborzott aspiránsok szívszorító megalázásával és menekülésével végződik, miközben az ünnepeltről már régen elfeledkezik mindenki, és amíg a tűzoltók bált adnak, a faluban egy ház kigyullad. Mire a bálozó tűzoltók odaérnek, a ház porig ég, a jóakaratú tűzoltók pedig a ház idős tulajdonosát tombolajegyekkel akarják kárpótolni. Ám mielőtt sor kerülne a tombolahúzásra kiderül, hogy a nyeremények nagy részét a bálozók ellopták. Amikor eloltják a lámpát, és felszólítják a résztvevőket, hogy az ellopott tárgyakat tegyék vissza, akkor a sötétben a maradék nyereményeknek is lábuk kel.

A „Tűz van, babám!”, amit Forman 1967-ben, egy évvel a „sajnálatos csehszlovákiai események” előtt forgatott, látszólag egy balul sikerült tűzoltóbál groteszk történetét meséli el. Valójában azonban egy társadalom totális mentális és morális csődjének apokaliptikus szatírája, amelyen kezdetben nevetünk, aztán szánakozunk és a végén az arcunkra fagy a mosoly. A film félreérthetetlenül az államszocialista diktatúra elnyomó, paternalista, ostoba, egyszerre agyonszabályozott és kaotikus, az individumot semmibevevő rendszerének görbetükre. Ahol látszólag mindig, mindenki, mindenkinek csak jót akar, és a bál végére mégis mindenki megalázottan, megszégyenülve és lelkileg és anyagilag kifosztva érzi magát.

És én most, több mint fél évszázaddal később, semmilyen metaforát nem érzek találóbbnak mindarra, amiben élünk, mint Forman tűzoltóbálját. A megalázott, kisemmizett, eltompult, morálisan leépült társadalom; és a tűzoltók vagyis a hatalom, amely látszólag a bálozóknak akar örömet szerezni, valójában azonban kizárólag a saját mulatsága érdekli. Ezért aztán az ünnepelt tűzoltó parancsnokkal senki nem törődik, ő értetlenül és magányosan üldögél a parkett szélén, a szépségkirálynő választásról a megalázott lányok elmenekülnek, az égő háznál a lángokat nem sikerül megfékezni, a romok előtt üldögélő öreg bácsinak kárpótlásként felajánlott tombola ajándékait pedig a bálozók ellopják.

Mert ne legyenek illúzióink: nálunk is ég a ház, ha a hatalom úgy viselkedik is, mintha győztünk volna, és nálunk is úgy adnak, hogy elvesznek. És mindig a legvédtelenebbektől, a leggyengébbektől a legkiszolgáltatottabbaktól. Nincs még egy európai ország, ahol a hatalom arra használta a vírus okozta válságot, hogy még többet lopjon az országtól, és még mélyebbre taszítsa a társadalom legalján lévőket.

„Európában egyedül nálunk van munkaalapú társadalom” hajtogatja az ostoba és demagóg mantrát a miniszterelnök, miközben sem ő, sem a környezetében lévők többsége, soha életében egyetlen napot nem töltött civil munkahelyen. Az iskolapadból ültek át az országgyűlés padsoraiba, soha nem volt főnökük, nem dolgoztak kötelező munkarendben, nem kellett megküzdeniük a munkahelyért és a megélhetésért. Kényükre-kedvükre emelgetik a fizetésüket, a járandóságaikat és kedvezményeiket. Munkába állásuk első napja óta asszisztensek, titkárok, tanácsadók és sofőrök állnak glédában, hogy kívánságaikat teljesítsék. A környezetük pedig évente tíz- és százmilliárdokat vesz ki a közpénzekből megtollasodott patyomkin cégekből. Ha van eleven tagadása a munkaalapú társadalomnak, akkor az biztosan Magyarország jelenlegi politikai elitje.

Orbán számára a munkaalapú társadalom nem jelent mást, mint a munkaképtelen vagy munkanélkülivé vált emberek teljes kitaszítását, az „aki nem dolgozik, ne is egyék” filozófiájának megvalósítását. Sőt ne csak ő ne egyék, hanem a gyerekei sem. Mert amint ezt korábbi jobbkeze tömören megfogalmazta, „mindenki annyit ér, amennyije van”, ergo akinek nincs semmije, az semmit nem is ér. És ez a társadalompolitikai alapvetés már a gazdasági fellendülés idején is rémisztő társadalmi egyenlőtlenségeket szült. Most a válság idején pedig nemcsak a legszegényebbeket, hanem az alsó középosztályba kínnal-keservvel felkapaszkodott százezreket is visszataszítja a kilátástalan szegénységbe.

Nincs még egy ország Európában, ahol így magukra hagyták a megélhetésüket elvesztőket. És nemcsak a mélyszegénységben élőket, hanem a munkájukat elvesztő képzett szakmunkásokat, irodai dolgozókat és más alkalmazottakat, a vállalkozói létbe kényszerített szolgáltatókat, értelmiségieket, művészeket. A járvány kitörésének pillanatában minden európai országban a kormányok egyik legelső feladatuknak tekintették, hogy gondoskodjanak a hirtelen munka és kenyérkereset nélkül maradókról, nálunk viszont mind a mai napig semmi nem történt annak érdekében, hogy ezek az emberek és családjaik ne haljanak éhen.

Miközben milliók rettegnek az egészségükért és a megélhetésükért, a kormányzó pártok és oligarcháik a járvány legnagyobb politikai és gazdasági haszonélvezői lettek. Sokan, sokszor mondogatják, hogy a járvány után már nem lesz ugyanolyan a világ, mint előtte volt. Bizonyos értelemben ezt én is így gondolom. Az Orbán-kormány ugyanis azonnal felfedezte a járványban rejlő lehetőséget hatalmának további szélesítésére és bebetonozására és egyébként is szédületes iramú gazdagodásának további gyorsítására. Soha annyi állami pénzt nem nyertek el a holdudvar oligarchái, mint az elmúlt néhány hónapban. Soha korábban nem gyarapodott olyan mértékben a vagyonuk, mint a járvány idején. Mert miközben a lakosság elszigetelve, karanténba zárva rettegett a fertőzéstől, a kormány átszabta a jogrendet és a sötétben ellopta a tombola még megmaradt nyereményeit. 

A járványra hivatkozva egyenruhásokat küldenek a tetszésük szerint stratégiai jelentőségűnek minősített gyárakba és üzemekbe, a kórházakba és most az iskolákba. Katonák masíroznak az utcákon és egyenruhások vezénylik a járvány elleni védekezést. Mire a járvány véget ér, teljes pompájában itt fog állni előttünk a rendőrállam a gondolatrendőrséggel. Egyre nagyobb apparátus figyeli a Facebook-bejegyzéseket, terjeszt rémhíreket a közösségi oldalakon, indít lejárató kampányokat a rendszert kritizálók ellen. Amíg mindenkinek el nem megy a kedve az ellenállástól. Hatalmas összegű pénzbüntetést szabnak ki a rendszer ellen tüntető dudálókra, miközben az engedély nélküli neonáci tüntetést elfelejtik feloszlatni.

És ne legyenek illúzióink! Most, hogy a főváros ismét baloldali-liberális vezetés alá került, az utcákon újra megjelennek majd a randalírozó szélsőjobboldali focihuligánok és ha nem törik meg a főváros vezetése, akkor újra mindennapossá válik majd a kukagyújtogatás, az utcakövek dobálása s a rasszista rigmusok skandálása. A fideszes politikusok pedig most is „féltő szeretettel” fogják figyelni az erőszakos katonai alakulatok masírozását Budapest utcáin.

De azért ez nem lesz ilyen egyszerű! Mert véget ért az a korszak, amikor mindenki úgy érezte, hogy gyarapodik, hogy egy kicsit jobban él. Véget érnek azok az évek, amikor a kádári alkut újraélesztve az emberek hajlandóak lemondani a szabadságukról az anyagi boldogulásukért cserébe. 

Mert mostantól – a hatalmi eliten kívül – mindenki rosszabbul fog élni. Nem kicsit, hanem nagyon. Ha az uralkodó politikai elit tagjai vigyázó szemüket az Egyesült Államokra vetnék, akkor okulhatnának belőle, hogy hova vezet a társadalom teljes szétszakítása, széles társadalmi rétegek jogfosztása, kitaszítása és elnyomorodása. Mert, ahogy a történelemben mindig, úgy most is eljön egy olyan pillanat, amikor a leszakadók eljutnak oda, hogy minden mindegy, és eldöntik, hogyha nem adnak nekik, akkor elveszik.

Borzalmas lesz, de egyre elkerülhetetlenebbnek látszik.

Vásárhelyi Mária / Forrás: Európa Expressz