Nem, barátom... rohadtul nem érted.

Játszuk itt a kis szaros Patyomkin-álmunkat, amiben Magyarország erősödik. Csak elmenekülnek a legjobbjaink, a fiatalok kétségbeesve szedik magukra az angol akcentust amíg az itthon maradó 18 év alattiak kb két százaléka akar demokráciában élni. Miért is akarna? Azt se tudja, mi az!

Az ugye megvan, hogy a rendszerváltás óta eltelt 28 évből lassan 12-t volt hatalmon a mostani miniszterelnök? Ő maga a megtestesült állandóság. Mint Kádár volt apámnak.

Apám gyerekkoromban sokat mesélt arról a korról, amikor az embereket nem a teljesítményük, hanem a párttagkönyvük alapján választották ki munkákra, amikor nem volt szabad sajtó, amikor mindenki tapsolt és félt elmondani a véleményét, nehogy megüsse a bokáját. Azt mondta, örül, hogy ezt már nekem nem kell megtapasztalnom.

Basszameg, apa! Ezek megint itt vannak! Fojtogatnak, a bőrünk alá bújnak és az arcunkba nevetnek. A barátaimat lassan csak skypeon érem el, de most éppen Brüsszelt kéne megállítani. Frászt! Brüsszelnek kéne megállítani ezt a legvidámabb szovjet utódállamot.

Mert magzatunk miatt már megint magzatunk hamvvedre vagyunk.

És közben tudod mi a rohadtul kiakasztó? Hogy megint tapsolnak! Akik Szálasinak is tapsoltak, Rákosinak is tapsoltak, Kádárnak is tapsoltak, most is tapsolnak. A taps-emberek.

Zsolti! Hiányzol! A francba is Andi! Értem én, hogy London, de mikor fogjuk megcsinálni azt a Gianni Schicchi díszletet, amit ígértél??? Misi! Te voltál a legjobb barátom tizenöt évig és most azt se tudom, élsz-e tőlem ezer kilométerre! Zsuzsi! Szívesen látnálak, de most nincs időm repülőre szállni! Zoli! Igen, én is tudom, hogy itthon majdnem éhenhaltál...

Basszátok meg az egyetembezárásotokat. Basszátok meg az erősödő Magyarországotokat. A barátaimat akarom, de csak hányásízű kommentelőket kapok helyettük. A hazámat akarom, de csak apám kádári diktatúráját kapom helyette.

Nem én kiáltok! A föld dübörög!!!