Harminc éve szerelembe is esett egyikükkel, pedig a lány akkor még csak 13 éves volt. Járni kezdtek, aminek a szex is része volt, a férfi az együttlétek után esemény utáni tablettákat adott neki. Az iskola és a lány szülei szótlanul nézték végig az egészet, a nő mára úgy érzi, ez a viszony valójában bántalmazó volt, és az egész életére rányomta a bélyegét. A férfi szerint mindketten jól érezték magukat, és ez a lényeg. Tanítványai apjukként szeretik, akivel a legmélyebb titkaikat is megoszthatják. És hiába bukkannak fel róla időről időre szexizmusról szóló pletykák, elmozdíthatatlan a pályáról. Az Abcúg írása.

1986. december 30-án V. elhatározta, hogy kísérletezni fog. Lassan a kémia volt az egyetlen dolog, ami izgalomban tartotta a hosszúra nyúló karácsonyi szünetben, nem számítva persze a könyveket.

Bámulatos sebességgel tudott olvasni. Ahogy elkezdett egy regényt, néhány nap múlva már ugrott is a következőre. Nem volt megállás, egymás után falta Michael Ende Végtelen történetét és Leslie L. Lawrence Földalatti piramisát.

Tisztában volt vele, és nem is tagadta, hogy okosabb az osztálytársainál, akik a fontos és mély dolgok helyett felszínes hülyeségekkel foglalkoztak. Hiába voltak barátnői, úgy érezte, beszélgetés helyett csak üres locsogásra képesek. Lenézte őket emiatt, de közben vágyott rá, hogy olyan legyen, mint a többiek. Elege volt belőle, hogy ő a kényes, nyávogós, könyvmoly kislány, akire mások ferde szemmel néznek.

Egyedül a kedvenc tanára, T. értette meg. Vele jól el lehetett beszélgetni, és lelket tudott önteni V.-be, ha szüksége volt rá. Neki köszönhette a kémia és az irodalom iránti rajongását, úgyhogy alig várta, hogy a szünidő után végre beszámolhasson az apja műhelyében végzett titkos kísérleteiről. Egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy ha a tej és a fogkrémoldat színe fenolftalein hatására nem változik, akkor ezek most savas vagy semleges kémhatású oldatok.

V. ekkor tizenkét és fél éves volt, a fentieket a naplójából tudom. T. huszonhat és fél éves volt, és szerelmes volt V.-be.

Ami a keze ügyébe kerül, az arannyá változik

T. igazi csodabogárnak számított ebben a néhány tízezres kisvárosban. Budapesti értelmiségi családból érkezett, az apja irodalommal, az anyja zenével és rádióműsorok szerkesztésével foglalkozott. Máig büszke a rokonságára és arra, hogy másfél szobás lakásukba csak 16 éves korában vettek tévét. A művészvilág híres tagjai voltak hozzájuk bejáratosak, gyerekként a vacsoraasztalnál találkozott olyanokkal, akiket mások csak színpadon láttak. Odahaza a lemezjátszó és a társasjátékok jelentették a szórakozást, a családi barátokkal tarokkot és bridzset játszottak.

Az érettségi után matematika-kémia szakos tanárnak tanult egy vidéki egyetemen, onnan került V. iskolájába, amit a 80-as években alapítottak egy nagyon fiatal tantestülettel. “Úgy tudott magyarázni, hogy mindent azonnal megértettünk, a matekot és a kémiát is. Nem magoltunk, hanem átadta a lényeget, és arra bármit ráépíthettünk. Egyetemi szintű kémiaképleteket is meg tudtunk oldani” – emlékezett vissza azokra az időkre V. harminc évvel később. “Izgalmasak, pezsgőek voltak az órái. Lendületes, dinamikus, szenvedélyes, igazi bohém ember benyomását keltette. Más volt az öltözködési stílusa, mint bárkinek abban az unalmas kisvárosban. Mindenben egy kicsit más volt, mint a többiek”.

T. hosszú, lobogó hajával és karizmájával elbűvölte a környezetét, humán műveltségével az irodalomtanárokat is simán lepipálta. Egyrészt amatőr színjátszókört alapított, amellyel komoly hazai és nemzetközi művészeti fesztiválokra is eljutottak, másrészt diákokat készített fel vers- és prózamondó-versenyekre. Sokszor ismeretlen szerzők verseit adta nekik, amiket még a versenyek nagytudású bírái sem ismertek. Ahol a gyerekek elindultak, szinte borítékolható volt, hogy nyerni fognak, de legalábbis jó helyezést érnek el. Úgy tűnt, ami T. keze ügyébe kerül, az arannyá változik.

“Engem is felkészített kémiából, pedig síkhülye voltam” – mondta egy korábbi tanítványa, aki a kilencvenes években játszott T. társulatában. Ebben az öt-tízéves gyerekektől a huszonévesekig mindenféle korosztály jelen volt, és egészen a kétezres évek elejéig működött. “A módszere nem megszokott, de hatásos. Ha kellett, nyíltan kimondta, milyen borzasztóan szarul mondja az ember a verset vagy a prózát. Nem akart finom lenni, úgyhogy aki nem bírta a stílusát, az hamar lemorzsolódott”. De hiába volt szókimondó, ezzel nem nyomta el a tanítványait, inkább nyitottságra nevelte őket. “Nem féltünk vitába szállni vele. Ha úgy éreztük, hogy igazságtalanul küld el valakit az anyjába, kiálltunk a társunk mellett. Akik nála tanultak, azok szociálisabb emberekké váltak, vezetők lettek a baráti társaságokban”.

Egy másik, szintén kilencvenes évekbeli színjátszókörös növendék szerint T. zseniális pedagógus volt, aki egy-két évre előre látta, ki, milyen szerepeket fog tudni eljátszani. Amatőrök voltak, de nem egyszerű műkedvelők. A társulati tagok közül néhányan ma is kisebb-nagyobb társulatokban, színházakban játszanak.

“Ritkán dicsért minket a szemünkbe, sőt szinte soha, de mindig tudtuk, hogy mikor büszke ránk. Versenyek után volt olyan, hogy akkor is lebaszott minket, ha elsők lettünk, mert a próbán sokkal jobban teljesítettünk” – mondta egy lány, akit az utóbbi néhány évben készített versmondó-versenyekre.

A versmondós tanítványok, vagyis a T.-gyerekek szűk kört alkottak, többnyire lányokból álltak, és nem feltétlenül voltak tagjai a társulatnak. Köztük volt V. is, aki akkoriban sokat írt a naplójába a készülésekről. Lelkesen számolt be arról, hogy T. éppen melyik könyvet ajánlotta olvasásra, miféle versmondási tanácsokkal látta el, vagy milyen filmre vitte el őket a társaival. “Mostanában túl gyakran pirulgatok T. előtt. Nem vagyok én rózsaszál! (…) Képzeld, pénteken megyünk, megnézzük a fakttal a Végtelen történetet a moziban. Jó lenne megint T. mellé kerülni”.

Alig tizenhárom éves fejjel nem vette észre, hogy T. fokozatosan átlépi a határokat, és a hetedik utáni nyári szünetben már egy erdőben csókolóztak.

Nagy baj van

V. harminc évvel később, egy pszichológusi diplomával a zsebében úgy látja, ez bántalmazás volt a javából. Azt viszont utólag már nem tudja összerakni, hogyan lettek a szűk körű fakultációkból személyes foglalkozások, és hogyan vezetett mindez szerelmi, majd később szexuális viszonyhoz. “Nem nagyon fogtam fel, mi történik, csak sodródtam. Hiányzott belőlem a nemet mondás képessége. A neveltetésem szerint tilos volt érvényesíteni az akaratomat olyannal szemben, aki a hierarchiában felettem állt”.

A szertárban töltött idők, az apró érintések, végül a csók híre az iskolában is elterjedt. Egy alkalommal az igazgató behívta V. édesanyját, aki azzal ment haza a lányához, hogy: “Nagy baj van, te szerelmes vagy a tanárodba!”

“Emlékszem a döbbenetre. Hogy én vagyok szerelmes? Tényleg? Fogalmam sem volt erről. Azt éreztem, hogy valami nem oké, de hogy ez lett volna a szerelem? Hát, végül is, ők a felnőttek”. A következő időszakban mindenki elfogadta, hogy V. rajongásig szerelembe esett.

“Ha ez így lett volna, akkor sem lett volna szabad visszaélnie vele. De bennem nulla nemi vágy volt. Tetszett, hogy egy tanár komolyan vesz, hiszen életemben először volt erre példa. Figyelt rám, de nem gondoltam, hogy ez a női mivoltomnak szól. Annyi idősen fogalmam sem volt, mit jelent az, hogy én nő vagyok”.

A csókot követő utolsó általános iskolai évben a tanároktól a diákokon át V. szüleiig mindenki felvállalt kapcsolatként kezelte a viszonyukat. T. gyakran vacsorázott náluk, egyszer még a Balatonra is elkísérte a családot, és plüssjátékokkal halmozta el az akkor 13-14 éves lányt. “Persze, hogy érzelmileg valahogy engem is bevont az egészbe. De utólag úgy látom, a bennem élő, érzelmileg elhanyagolt gyerek csimpaszkodott belé. Honnan tudtam volna, mi az a szerelem? Senki nem mondta, hogy nem helyénvaló ilyesmit érezni a tanárod iránt. A szüleim látták, ahogy hozzábújok, a többi tanár látta, ahogy az ölében ülök a szertárban. És ezt mindenki jóváhagyta, senki sem szólalt meg, hogy állj, ez nem oké”.

V. számára ma sem teljesen világos, hogy a szülei miért hagyták jóvá ezt a helyzetet, “az anyámnak talán imponálhatott T. figyelme és jelenléte, üde színfolt volt az életében a sok munka mellett. Néhány éve egy veszekedésben a fejemhez vágta, hogy annak idején milyen megengedő és modern felfogású volt azzal, hogy hagyta működni ezt a viszonyt. De igazán sosem beszéltük ki ezt a dolgot, és nem is szeretném. Nem hibáztatom őket”.

Miközben a vele egykorúak épp az első, kiskamaszos szerelmeikkel voltak elfoglalva, V.-nek esélye sem volt ilyesmire. “Valahogy mindig ott cirkált körülöttem, a fiúk nem mertek a közelembe jönni. Mintha valami bűvkört vont volna körém. Két fiúra emlékszem, akik udvarolni próbáltak nekem, de T. mindent megtett, hogy elvágjon tőlük”.

Nyolcadik év végére V.-t kiközösítették az osztálytársai. Leprásnak hívták, és úgy érezte, néhány fiatal tanárnő még féltékeny is rá, amiért elhappolta előlük a főnyereményt.

Ma már nem érti, hogyan tekinthették őt “kis kurvának” 14 évesen, ahelyett, hogy megvédték volna.

Nem maradt egyetlen barátnője sem, akivel meg tudta volna ezt beszélni.

T. tudatosan várta meg, míg a lány betölti a 14-et, és csak a ballagás után feküdt le vele. V. ezután egy közeli nagyvárosban tanult tovább, délutánonként viszont rendszeressé váltak a szexuális együttlétek. T. gondoskodott róla, hogy mindig legyen nála esemény utáni tabletta. “A maximális mennyiségeket tömte belém 14-15 évesen, egy fejlődő szervezetbe. Olyan naiv voltam ebben a történetben, emlékszem, az első aktust is azért hagytam megtörténni, mert nem tudtam, mi történik konkrétan. Fogalmam sem volt, mit csinál, csak hagytam, hadd csinálja”.

“Amikor elvesztettem a szüzességem, anyám megdöbbent és sírt, apám pedig csak akkor szólalt meg, amikor iskola után feljártam T.-hez. Aggódott, hogy mit szólnak majd a szomszédok, de fogalmam sincs, hol voltak az azt megelőző másfél évben”.

Nagyon rossz alku

Az első középiskolai év után V. újra találkozott egy gyerekkori levelezőtársával, akit még tizenegy éves korában, egy balatoni nyaraláson ismert meg. “Együtt töltöttünk néhány napot, és úgy éreztem, ilyen kapcsolatot szeretnék, egy kortársammal, mert ez a normális”. Mindez erőt adott neki ahhoz, hogy 1989 augusztusában szakítson T.-vel.

“Most is megvan a jelenet. Ott állt a hosszú utcán, nézett utánam, mint valami nyálas, szentimentális izé. Utána ősszel beköltöztem a kollégiumba, de még sokáig hívogatott telefonon, leveleket küldött, verseket írt nekem”.

A lány hamarosan összejött egy vele egyidős fiúval, de a T.-vel való kapcsolata ekkor sem szakadt meg teljesen. “Visszajártam hozzá, mint egy mentoromhoz. Be is mutattam az új barátomnak, és beszéltem neki a párkapcsolatomról. Az a furcsa, hogy ekkor sem úgy tekintettem rá, mint egy volt szerelmemre. Nem gondolkodtam azon, hogy az exünkhöz nem szoktuk visszavinni az új partnerünket. Valószínűleg az egész kapcsolatunkat nem kapcsolatként éltem meg, hanem valahogy úgy élt a fejemben, mint egy mentor. Csak hát, a tanácsaiért, az odafigyelésért és a segítségért cserébe szexszel fizettem. És nem vettem észre, hogy ez egy nagyon rossz alku”.

T. ezután egy 19 éves lánnyal kezdett járni, aki azelőtt szintén a tanítványa volt. Szerettem volna vele is beszélni, de sajnos nem válaszolt a megkeresésemre.

V. évekkel később, 26 éves korában kezdett először azon gondolkodni, hogy ez egy bántalmazó kapcsolat lehetett, ami életre szóló károkat okozott neki. “Az akkori pszichológusom vezetett rá erre, de még majdnem húsz év kellett, hogy tényleg megértsem, hogyan volt ez bántalmazás, és milyen apróságokban tudom ma is tetten érni a hatását”.

“Nagyjából mostanra, a negyvenes éveimre ért véget az a trend, hogy minden kapcsolatomban kislányszerepbe kényszerítettem magam. Általában nálam idősebb, szuperintelligens, különleges férfiakhoz vonzódtam, amibe kódolva volt az alá-fölérendeltségi viszony. T. ültette el bennem, hogy egy átlagos, hétköznapi fiú nem lehet elég számomra”.

“Volt olyan kapcsolatom, amelyből 12 éven át nem tudtam kilépni, hiába éreztem, hogy nem jó nekem. Akkor nyúlt értem, amikor csak akart, teljesen alárendeltem magam. A T.-vel való első szexuális élményem belém égette a passzivitást és a tehetetlenséget, hogy én csak tűrhetek. A negyvenes éveimben jöttem rá, hogy mondhatok nemet is egy férfi közeledésére, addig senkitől sem tudtam megvédeni magam, aki szemet vetett rám. Ha ezt előbb megtanulom, sok bántalmazástól megkímélhettem volna magam”.

V. tudja, hogy valószínűleg T. nélkül is hasonló csapdákba sétált volna bele, hiszen a kapcsolati mintázatait a gyerekkora, a szülei és egy sor más dolog is meghatározta. Viszont abban is biztos, hogy a T.-vel való viszonya, az első szexuális élmény bevésődése alaposan ráerősített ezekre a problémákra.

Olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna

T.-vel egy hétfői délutánon, a kedvenc kocsmája kerthelyiségében találkoztam. Meglepődött, hogy sokat kérdeztem V.-ről, akit évtizedek óta nem látott, de ma is élete nagy szerelmének tartja. “Azt gondoltam, én ezt a lányt el fogom venni feleségül. Nem menekült előlem akkor sem, amikor gimnáziumba járt, gyakran jött hozzám. Aztán kijelentette, hogy összejött egy fiúval, és szakít velem. Összeomlottam, öngyilkos akartam lenni. Én erre a kapcsolatra építettem mindent”.

T. vonzónak találta, hogy V. szellemileg és fizikailag is érettebb volt a társainál. “A koránál jóval fejlettebb, szép arcú lány volt. Ha tudtam volna, hogy ennyit fogunk beszélni róla, elhoztam volna egy régi fényképet. Látta volna, hogy 15 évesen már úgy nézett ki, olyan mellei voltak, mintha 18 éves lett volna. Vannak ilyen lányok, és vannak olyanok is, akiknek még 18 évesen sincs semmi mellük, 25 évesen meg már bombázók. Ez mindenkinél más” – mondta T., majd később hozzátette, “a legtöbb férfinak egyébként is egész életében a 15-25 év közötti lányok tetszenek”.

Úgy érzi, V.-vel kölcsönösen szerelmesek voltak egymásba, és mindezt egészen a lány 14 éves koráig a közös munkában kamatoztatták. Néhány kollégájában ugyan felmerült, hogy olyasmi történhet köztük, aminek nem lenne szabad, szerinte tévedtek. Szerinte ugyanígy az sem igaz, amire V. emlékszik, hogy egy tanár észrevette őt a szertárban, amint T. ölében ül. “A kémiaszertár az egyetlen olyan helyiség minden iskolában még manapság is, ahová még a takarítónők sem lépnek be. Hogy láthattak volna bennünket? Sosem éltem magánéletet a nyilvánosság előtt. Azt hihették, hogy mi ott kefélünk a szertárban, de erről szó sem volt, kemény készülések voltak. Egyszer az anyját is felhívták, hogy tudja-e, hol tölti a lánya a délutánjait. Azt mondta, tudja, és nagyon jó helyen van ott”.

T. “filozófiai értelemben liberális” embernek tartja magát, vallásos neveltetése viszont nem engedte, hogy a ballagás előtt fizikai síkra terelje a dolgot. “Az alapvető törvényeket mindig betartom”. Az esemény utáni tablettákkal kapcsolatban azt mondta, túlzás, hogy ezekkel tömte volna V.-t, de igaz, hogy adott neki belőle. “Tényleg nem akartam, hogy az első szexuális együttlétét óvszerrel élje át. Az esemény utáni tablettát, ami ekkor forgalomban volt, havonta négyszer lehetett használni, többet nem írt fel az orvos. Én úgy emlékszem, az első aktust V. kezdeményezte. Nem viselkedett fabábuként sem akkor, sem később”.

Órákon át beszélgettem T.-vel, jelentős részben erről a kapcsolatról, és úgy tűnt, alapvetően ma sem alakítaná másképp a dolgokat. Felvetettem neki, hogy felnőttként az ő feladata lett volna ezt a viszonyt a szokásos tanár-diák kereteken belül tartani, vagy ha egyedül nem megy, akkor segítséget kérni valakitől. Talán úgy érezte, tényleg kölcsönös a vonzalom, mégsem tudhatta, mi van egy kiskamasz lány fejében, ráadásul nem túl szerencsés, ha egy tanár járni kezd a 13-14 éves tanítványával.

“Két ember együtt volt, és baromi jól érezte magát. Ez egy partneri viszony volt. Minek kellett volna eszembe jutnia? Huszonéves tanárként jóformán én is gyerek voltam. Megismertem az egész családját, mindenről tudtak. Az első szex után megmondtam az anyjának, hogy komolyan gondolom a dolgot. Ez nem mentegetőzés, csak nem értem”.

Néhány órával azután, hogy elváltunk, T. e-mailben még hozzáfűzte: “Mivel többször is az életkorra, az életkori különbségre tért vissza. Emlékszik-e, hogy Shakespeare (talán) leghíresebb tragédiájában hány éves volt Júlia? Vörösmarty Mihály Laurája? (A merengőhöz). Mennyi volt a korkülönbség Kodály Zoltán, vagy Faludy György és felesége között? Még oldalakon át írhatnám a listát”.

Papa

Az iskolát – a gyereklétszám csökkenése miatt – a kilencvenes években bezárták, majd T. néhány évig a művelődési központban dolgozott. Az ezredforduló környékén aztán visszatért a katedrára, azóta az egyik helyi középiskolában tanít. Ikonikus alaknak számít a városban, de még a környéken is. Kulturális mindenesnek nevezik, aki a színházrendezéstől a programszervezésen át a szavalásig szinte mindenhez ért.

Azóta is készít fel lányokat versmondó-versenyekre, nemcsak a saját iskolájából, hanem máshonnan is. A diákjai ugyanúgy rajonganak érte, csak az elnevezés változott: a hozzá legközelebb álló T.-gyerekekből T.-istálló lett. Négy olyan tanítványával beszéltem, akik az utóbbi években jártak hozzá verset mondani, mindannyian a legszűkebb körhöz tartoznak. Az elmondásuk alapján egy szokásos tanár-diák viszonynál jóval szorosabb kötelék van köztük, de nincs szó szerelmi-szexuális közeledésről.

“Nem egy adonisz, sőt kifejezetten egy esztétikai katasztrófa. És ezzel ő is tisztában van, fiatalkorában se lehetett sokkal szebb. Lehet, hogy bunkón hangzik, de mi a kinézetével is poénkodhatunk már, vagyunk annyira jóban vele. Mi például Hagridnak hívtuk, mert az is egy szőrös, csúnya, duci, de egy csuda jó ember! Ha valakinek ez kellene, az már beteges, és fordítva se gondolnám, hogy bármelyik csaj felé kialakulhatott volna a részéről bármi. Nincs gyereke, mi lettünk azok” – mondta egyikük.

T.-t viccből még Papának is szokták szólítani, ami “sosem volt furcsa, már akkor is csináltuk, amikor még magáztuk”. Ez a kapcsolat nem szakad meg az érettségi után sem, T. gyakran kíséri a lányokat felvételikre, segít nekik ügyet intézni az egyetemen is, ha kell.

Mindanyiunkat úgy szeretett, mint a saját gyerekeit. Gyakran mondogatta, hogy a lányai vagyunk, csak épp nem vagyunk a nevén

– mondta egyikük. Egy másik lány szerint T. “nem egy tökéletes ember, iszik, mint általában minden nagytudású ember, aki nem érzi a helyét a világban. Az egészségi állapota a romokban, ami negyed részben az alkoholnak is köszönhető. De egy mérhetetlenül jó ember, nekem a fogadott apukám! És a versmondós barátnőimnek is az”.

Volt olyan nehéz helyzetű lány, akit T. szinte szó szerint örökbe fogadott, fizette a szalagavatós költségeit, majd az egyetemi tanulmányait is. A lányok egy része kollégista, sokan szegény, netán egyszülős családokból érkeznek. “Sokaknak nincs apjuk, apapótlékot keresnek, és van, aki megtalálja bennem. A versmondás eleve egy intim dolog” – mondta T., aki ezzel arra célzott, hogy a jó versmondónak muszáj felszínre hoznia a saját, személyes problémáit.

A lányok a próbák idején szívesen megosztják T.-vel a családi, párkapcsolati bajaikat, akár női dolgokról sem szégyellnek beszélni vele. “Megismeri azt az embert, aki vagy, majd megpróbálja belőled kihozni azokat az érzéseket, amikre neked a versben szükséged lehet” – írta le egy volt diákja. T. elmesélt egy történetet egy tanítványáról, akit nagyon megviselt az édesanyja agyvérzése, ezért sehogy sem tudott számára összeállni egy vers. T. arra kérte, hogy egy-egy sornál gondoljon az anyja betegségére. Végül megnyerte a következő versenyt.

De akkor hogyhogy nem találni egyetlen fiút sem a T.-istállóban? Erre T. azt mondta, a fiúk általában inkább tantárgyi korrepetálásban kérik a segítségét, de ha el is kezdenek versmondással foglalkozni, egy idő után abbahagyják. Nem mesélik el neki a személyes gondjaikat, pedig erre lenne szükség a sikeres versmondáshoz.

Téged is megnéznélek

Néhány éve három lány tett panaszt T. ellen, mindhárman osztálytársak voltak.

• Az egyikük azt állította, két évvel korábban látta, amint T. megpaskolta egy tanítványa fenekét az utcán.
• Egy másik történet szerint T. éppen egy hastánc-produkciót nézett egy országos kulturális fesztiválon, amikor megjegyezte a mellette álló tanítványának, hogy “téged is szívesen elnéznélek egy ilyenben”.
• A harmadik, legsúlyosabb vád szerint T. azt ajánlotta egy tanítványának, hogy akkor adja meg neki a kettest, ha cserébe szexuálisan szolgáltat valamit.
• Az első és a harmadik vád T. szerint úgy, ahogy van hazugság. “Az igazgató kivizsgálta az eseteket. Az elsőnél bebizonyosodott, hogy a lány által megjelölt időpontban nem is voltam együtt a versmondós lányokkal. Olyasmi pedig egyáltalán nem hangzott el, amit a harmadik vádban állítottak” – mondta.

Utóbbi is fontos, mert eljutott hozzám egy kísértetiesen hasonló eset a kétezres évek elejéről, amikor egy lány azt állította, T. csak szopásért cserébe akarta átengedni a matek érettségin. Ez a lány aztán meg is bukott, és végül egy másik iskolában kellett leérettségiznie.

T. szerint ez sem igaz, eleve nem szokása buktatni, bár végül eszébe jutott egy lány, aki valóban annyira keveset tudott, hogy muszáj volt egyest adni neki. “Megbukott a javítóvizsgán, de erről egyedül nem dönthettem, csakis a bizottsággal együtt”. Ez a lány aztán tényleg máshol érettségizett le, de T. azt állította, szexuális ajánlatot biztosan nem tett neki. “Soha nem mondanék ilyet. Amúgy meg látja ott azt a lányt?” – kérdezte, és a kocsma másik végébe, egy teltebb nő felé mutatott. “Ez a lány még nála is kövérebb volt, nekem pedig mindig a vékony lányok tetszettek”.

A hastáncos megjegyzést viszont T. is elismerte. “Mi a baj ezzel? Színházzal foglalkozó szakemberként úgy láttam, hogy a tanítványom jobban passzolt volna egy hastáncos produkcióba. Egyszerűen jobb húsban volt, mint azok a 14 éves vézna lányok a színpadon”.

Beszéltem az igazgatóval, aki a panaszok idején vezette az iskolát. Azt mondta, utánajárt a panaszoknak, és nem tűnt úgy, hogy reális alapjuk lenne. Ezt leginkább azért gondolja, mert amikor egyesével leült a lányokkal beszélgetni, visszakoztak, nem ragaszkodtak az eredeti állításukhoz. “Nem lehet kizárni, hogy valaki óvatlanul, akaratán kívül olyan megjegyzést tenne, ami esetleg félreérthető lehet. De úgy láttam, hogy az állításoknak nem volt reális, kézzelfogható alapjuk” – mondta az igazgató, aki hozzátette, hogy a panaszosok a gyengébb matekosok közül kerültek ki, T.-nek pedig általában nehezebb dolga volt a gyengébb tanítványokkal. “Vannak tanárok, akik inkább a tehetséges gyerekekkel tudnak jól dolgozni, T. is közéjük tartozik. Régen mondtam is neki, hogy talán inkább főiskolán vagy egyetemen kellene tanítania, ott csodát tudna művelni a hallgatókkal”.

T. ma is az iskola alkalmazottja, de jelenleg kollégiumi nevelőtanárként dolgozik, vagyis nem tanít komplett osztályokat, inkább kiscsoportos, néhány fős foglalkozásokat tart.

Caligula

T. úgy gondolja, a lányok azért álltak elő ezekkel a történetekkel, mert egy kollégája felbujtotta őket. Ugyanígy egy kollégáját hibáztatja azért is, amiért egy osztályban a szülők kérvényt írtak, hogy ne T. tanítsa a gyerekeket matekból. “Arról van szó, hogy sokan irigykednek rám, mert vannak bizonyos adottságaim, például több mérés szerint 148-as az IQ-m. A magyar szakosokat rohadtul tudja idegesíteni, ha többet tudok az irodalomról, mint ők. Ugyanígy a matekosokat is”.

Mentegetőzni viszont nem akar, mert feleslegesnek tartja. Azt mondta, úgy van ezzel, ahogy a “Caligula helytartója” című dráma utolsó mondatában áll. “Csak ott van szükség mentségre, ahol nincs mentség”.

Az Abcúg cikkét változtatás nélkül közöltük.