h i r d e t é s

A sport és a politika vajon sportpolitika?

Olvasási idő
3perc
Eddig olvastam

A sport és a politika vajon sportpolitika?

2016. november 16. - 08:30
0 komment

 

Birkózás a tehetetlenséggel, „kötöttfogásban”! Közéleti látlelet az élsportolók hátköznapjaiban.

Veréb István a bronzmérkőzés megnyerése utáni pillanatokban - Fotó: Martin Gábor

„Emberileg abszolút elfogadhatatlan, hogy az elvesztett mérkőzésem után, Komáromi Tibor Úr már nem fogadja a köszönésemet sem. (De ezt talán nagy nehezen túlélem). Sportolói szemszögből elfogadhatatlan-hogy folyosói pletykákból tájékozódva - mert konkrét információkhoz sajnos nem jutunk - olyan hangokat hallunk, amelyek megkérdőjelezik a szabadfogás létjogát. Véleményem szerint komoly hátrányt szenvedünk el amiatt, hogy a kötöttfogással szemben - mi nem jutunk olyan hangsúlyos figyelemhez, ami jogosan illetné meg a szabadfogást is. Többszörös magyar bajnokként, nemzetközi versenyek dobogós helyezettjeként, európabajnoki, és világbajnoki bronzérmesként, olimpiai kvóta szerzőkent szeretném felhívni a figyelmet! Sokszor megfelelő edző partnerek hiányában, állandó es profi masszőr, valamint orvosi felügyelet hiányában, nem mindig megfelelően, inkább takarékossági mintsem hasznossági szempontok alapján kiválasztott edzőtáborokban, vagyok kénytelen, nemzetközileg is kiemelkedő eredményeket, érthetetlen személyi ellentétek-ellenségeskedések mellett produkálni!

Csakis a jobbító szándék vezérel, amikor többoldalú konzultáció szükségességére hívom fel a figyelmet, sportolók, edzők es szakági vezetők között! Az elnökségi ülésen elhangzottakból csak igen kevés es szűrt információ jut el a sportolókhoz s nekünk ily módon nincs fórumunk és lehetőségünk a megszólalásra”.Veréb István, Magyarország egyik kiválósága a maga területén, tette közzé ezeket a sorokat, Vatai László, nemzetközi tekintélyű sportszakember, facebook idővonalán. Más sportágakra is érvényes vallomás, ami nem vigasz!

Az előzményekről

Mielőtt a rezsicsökkentés megszállta volna a sportszövetségeket, (a szakértelem túl költséges lehetett) élsportolókkal beszélgettünk. Vajon miről? Arról, hogy nem tudnak integrálódni a „közösségbe”. Melyikbe? A társadalmiba, mondják! Nem vigasz, ha esetleg „megdobják” a szerencsésebbeket néhány millióval, olimpiai éremért. Sok tekintetben hazárdjáték, amit nagy munka előz meg és bizonytalan a munkabefektetés. A dicsősség, hogy sír a nép a himnusz alatt, már nem ösztönöz, mert e nélkül is sír! Sír a szegénységtől, a tehetetlenségtől. A zászlófelvonás nem segít! Ne keseredjetek, én, mi már régebben nem tudunk integrálódni! Nincs is mibe, nem csak a kisebbségeknek, lassan a többségnek sincs. Veréb István írja: fogalmuk sincs az új sportirányításról, a megszállt elnökségek zártkörű megbeszéléseiről, ahol róluk, a sportolókról döntenek. Nem egyedi, sportéleti eset! Éljünk a lehetőséggel, változtassunk rajta - mondom, irányadó idealizmusommal. Az volt a tervünk, az állami „rezsi-intervenciót” megelőzően, változtatunk a helyzeten. Jelentős ipari országokban, az EU-ban, nem szégyen a vállalati Felügyelő Bizottságokban a dolgozók és a tulajdonosok 50-50 százalékos képviselete, mint a munkaügyi konfliktusok megelőzésének, a racionális munkaszervezésnek és munkaerő gazdálkodásnak az (nem utolsó sorban mindkét fél jól felfogott, preventív érdekvédelme (Helvétius) intézménye. (A témakörről könyvünk jelent meg, Németh István, egyetemi tanárral közösen). Régi szakemberekkel, a megszállás előtt, megbeszéltük: kidolgozzuk ezt az irányítási rendszert a sportszövetségek részére, amit a Nemzetközi Szövetség számára is javaslatként ajánlani fogunk (ne adja Isten, még a NOB is tanulhatna belőle), ha „haragszanak majd, ha nem! Úgy nézne ki a felállás, hogy a szövetségi, tagsági vezetők vesznek részt az elnökség munkájában, tíz fővel és választva, tíz fővel pedig azok a „sportrabszolgák” (ők magukat így nevezik), akik az érdemi munkát végzik és hozzák a „dicsősséget” a Nemzetnek, a pénzt pedig másoknak. Legyenek 21-en! Plusz egy „ember” az állami szektorból, természetesen ingyen, a hazafiságtól fűtve, mint amit az élsportolók többségének ajánlanak, ajánlottak eddig és elvárnak tőlük! Az állami, pénzügyi támogatásokkal ellesznek a vezetők, a sportolók segítsége (participációja) nélkül is.Nagyon egyszerű és hasznos megoldás, ha van hozzá „hazafias” szándék, a személyi érdekeltség helyett, minimum mellett! Márpedig nincs. A rezsi kitolta a kezdeményezést a szakemberekkel együtt! Szeretném a C7 útján megkérdezni: mivel segíthetnénk fiatal sportolónkat a nemzetközi megdicsőülés érdekében, ha nem egy ésszerű, humánus, egyben hatékony és célravezető, eredményes sportirányítás bevezetésével? A munka, a teljesítmény érdemi tisztelete valahol itt kellene, hogy kezdődjék! Ugyanis a dicsőség nem úgy „érkezik”, hogy behozatok az „alkalmazottakkal” egy dobogót és felállok a tetejére. Kicsit összetettebb a folyamat! Köszönet Veréb István sporttársnak az Riói Olimpia utáni őszinte, és értékeléséért.


 

h i r d e t é s