fbpx A világjárvány következtében mindannyian fogyatékossággal élők vagyunk | CIVILHETES

h i r d e t é s

A világjárvány következtében mindannyian fogyatékossággal élők vagyunk

Olvasási idő
14perc
Eddig olvastam

A világjárvány következtében mindannyian fogyatékossággal élők vagyunk

2020. december 09. - 19:54

 

Ismerjük meg, értsük meg és legyünk szolidárisok a fogyatékkal élő emberekkel. A szakértők tanácsai a fogyatékossággal élők számára nekünk (is) szólnak, mert a válságok minket is sérülékennyé, kiszolgáltatottá tesznek.

A kép illusztráció! - Forrás: pixabay.com

Múlt héten tartották a fogyatékkal élő emberek nemzetközi napját. Miután a Transindex megszervezte egy autista könyv könyvbemutatóját – egész sor ismertető cikkel –, illetve megszólaltattunk egy mozgáskorlátozott személyt, megnéztük, hogy a Gyerek- és felnőtt fogyatékosok jogaiért országos hatóság (ANDPDCA) hogyan emlékezett meg a világnapról.

A szervezet Világjárványban szóba állni az érzelmekkel címmel tartott online beszélgetést. Mădălina Turza, az intézmény elkötelezett vezetője bevezető beszédében elmondta, hogy a Covid-19 járványhelyzet a területet érintő rengeteg problémát erősen felfokozta, ami – mint tapasztaljuk – nagy lelki megterheléssel jár mindenki számára: a fogyatékossággal élő gyerekekre, felnőttekre, szülőkre, gondozókra, rokonokra, szakemberekre – és mindenkire.

Ezért egy formális beszélgetés helyett úgy döntöttek, egy olyan beszélgetést szerveznek, amelyben a két meghívott pszichológus szakértő segítségével konkrét, gyakorlati tanácsok formájában nyújtanak segítséget. Lili Covaci több évtizedes tapasztalattal rendelkező pszichológus, aki olyan fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkozott, akiknek súlyos kommunikációs gondjaik vannak, és Mugur Frățiă pszichológus és pszichoterapeuta – aki főként fogyatékos felnőttek érzelmeinek a kezelésében jártas – gyakorlatorientáltan vázolták a járványhelyzet érzelmi hatásait, kihívásait, és konkrét, megvalósítható megoldási lehetőségeket javasoltak.

A beszélgetés nem csak a fogyatékossággal élőknek jelenthet segítséget, mindenkinek a figyelmébe ajánljuk. Mert bizonyos értelemben a világjárvány (és más) válságok következtében mindannyian fogyatékossággal élők vagyunk.

Hogyan segítsünk a gyerekeknek az érzelmi problémáikban?

Lili Covaci kihangsúlyozta, hogy az első lépés egy alapvető tényállás tudatosítása kellene legyen: hogy nem tudjuk, mi zajlik le a gyerekek belső, lelki világában. Senki, sem a szülők, sem a gondozók, sem más családtagok nem férnek hozzá közvetlenül azokhoz az élményekhez és lelki tartalmakhoz, amelyeket a gyerekek megélnek. Senki. A szeretetnek és az empátiának vannak kommunikációs határai, hiszen egy másik személy lelki életét csak közvetetten érzékeljük, csak az érzelmek kifejeződéseivel találkozunk. A fogyatékossággal élő gyerekek esetében viszont ez nagyon gyakran problematikus, hiszen nincsenek meg azok az eszközök, amelyek egyértelműen – mások számára azonosíthatóan és értelmezhetően – kinyilváníthatnák az érzelmeiket.

Igaz, hogy akik kommunikációs problémákkal küszködő gyerekekkel foglalkoznak (szülők, szakemberek), azok számára hozzáférhetőbb a gyerek lelkivilága, viszont azok a keretek, amelyek között ez működött, a járványhelyzettel teljesen felborult. A szokások, a rutinok, a személyek, amelyek a világot ismerőssé és otthonossá tették, a gyerekek számára egy pillanat alatt eltűntek.

A fogyatékossággal élő gyerekekre (természetesen nem csak, de esetükben hatványozottabban) így olyan lelki és szellemi terhek nehezednek, amelyek ismeretlenek számukra: a düh, a tehetetlenségérzet, a fájdalom, a szomorúság, a félelem, a bizonytalanságérzet új szinteken jelent meg. Ezeket az érzelmeket a gyerekek átélik, de nem tudják megfelelően kommunikálni: ettől a viselkedésük a megszokottól oly eltérő lehet, amit sem a szülők, sem a segítő szakértők nem tudnak kezelni.

A helyzetet csak fokozza, ha ilyenkor a gyerekek zavaros, szélsőségesnek tartott viselkedésére reagálunk, és nem a kiváltó okaira – mert így a problémát nem oldjuk meg, sőt: növeljük, mélyítjük.

Lili Covaci meglátása szerint ezért alapvető fontosságú, hogy megértsük a jelenséget, és a gyerekek viselkedését ne tartsuk rossznak, szélsőségesnek, nem-megfelelőnek. Hiszen ezek a viselkedési formák az érintett gyerekek természetes válaszai egy rendkívül megterhelő helyzetre. Nem szélsőségesen viselkednek, hanem jelenleg – amikor a törékeny belső világuk ilyen mértékű hirtelen változásoknak van kitéve – ez a reakció a normális. És az is normális, hogy ez kifejeződik, és akkor is az, ha ezt a környezet nem érti, és számára idegesítő, vagy merő rosszindulatnak tűnik fel.

Pszichológiai közhely, hogy az érzelmeket, indulatokat ki kell fejezni, mert az elfojtás csak árt, és további lelki sérüléseket, károkat okoz. És ne legyünk álszentek, mi felnőtt, egészséges emberek is megtapasztaljuk a dühöt, a haragot, a tehetetlenséget, a kétségbeesést, amire mi is emberien válaszolunk. Gondoljunk bele, mit élhetnek át a gyerekek, és mi játszódhat le egy fogyatékossággal élő gyerek bensőjében.

A szakértő szerint, miután tudatosítottuk, hogy egyrészt valójában nem értjük a gyerekek élményeit, átéléseit, nem fogjuk fel a rájuk nehezedő terhek nyomasztó súlyát, csak halvány, részleges utalásokat tapasztalunk meg ebből, és másrészt tudatosítjuk azt is, hogy a viselkedésük a helyzetre adott természetes és normális válaszreakció, akkor sokkal jobban megértjük őket.

Ha megértjük ezt a helyzetet, akkor tudunk segíteni a gyerekeknek. Például, amikor egy dühkitöréssel találkozunk, a gyerek viselkedését „agresszívnak”, „szélsőségesnek” találjuk, akkor értsük meg, hogy vélhetőleg a gyerek nagyon mély félelmeket és tehetetlenséget, bizonytalanságot él át, amelyre a dühkitörés egy természetes válasz. Ahelyett, hogy a viselkedést elítélnénk, inkább mutassuk és tanítsuk meg, hogy miként tudja helyesebben kifejezni: például ne a játékait törje szét, ne a szüleit akarja megütni, de nyugodtan üsse a párnáját, vagy adjunk papírt neki, amit dühében összetéphet.

Lili Covaci arra is felhívta a figyelmet, hogy a fogyatékossággal és kommunikációs gondokkal élő gyerekek esetében az öröm, a boldogság is egy nagyon erős érzelemként jelenhet meg, amely hasonlóan, számunkra szélsőségesnek látszó módon jelenhet meg.

Ezért a szakértő szerint fontos az is, hogy a gyerekeket rávezessük, hogy tudják azonosítani az érzelmeiket, élményeiket, hogy belássák, mi a fájdalom, mi az öröm, mi a düh, a harag. A viselkedési megnyilvánulásokat pedig mindig helyezzük kontextusba, és mindig segítsük hozzá őket, hogy helyesen fejezhessék ki a bennük megjelenő érzelmeket.

Ily módon egy nehéz helyzetben, például amikor a gyerek mérges, derítsük ki az okát, mutassunk rá, hogy ez milyen érzelem, keressünk olyan módokat, amelyeken keresztül ezt helyesen fejezheti ki. Így a járvány miatti otthoni válsághelyzeteket át lehet alakítani egy játékos, kreatív, tanulási folyamattá.

Mikor ezt a tanulási folyamatot megvalósítják, akkor szülők, gondozók, segítők, családtagok is sokkal kiegyensúlyozottabbá válnak, sokkal jobban megértik a fogyatékossággal és érzelmi káosszal küzdő gyerekeket. Mert ha tudjuk, hogy mi okozza a szokatlan, eltérő viselkedést, ha tényleg megértjük, hogy a gyerek milyen lélektani terheknek van kitéve, akkor biztosan nem tudunk közömbösek maradni. Ezáltal egy megerősödött, megújult kapcsolat alakulhat ki az érintett emberek között.

Arról nem is beszélve, hogy ha tényleg empatikus, szeretetteljes segítő szándékkal vagyunk jelen a gyerek életében – és nem elítélően vagy közönyösen –, akkor az visszahat a gyerekre is: a szétesett rutinok, szokások helyett ismét találhat egy kapaszkodót az életében. Azzal, hogy megtanulja beazonosítani az érzelmeit, a benne váratlanul megjelent átéléseknek formát és kifejeződést tud biztosítani, a világ is kissé kiszámíthatóbbá válik számára.

A szakértő felhívta a figyelmet, hogy természetesen fokozottan oda kell figyelni arra, hogy az általa elmondottakat a konkrét helyzethez, a fogyatékosság típusához és mértékéhez, illetve a gyerek korához igazítva érdemes megvalósítani. Másrészt, azt is hozzátette, hogy lényegében sok fogyatékossággal élő felnőtt a gondozója számára gyerekként jelenik meg: így ezekben az esetekben is hasznát lehet venni a tanácsainak. Harmadrészt, az általa felvázolt dolgok minden gyerekre, sőt, miért ne, minden emberre érvényes lehet, hiszen a világjárvány olyan helyzetet teremtett, amely mindenkit – különböző mértékben és formában, de – megvisel.

Lili Covaci szerint nagyon fontos az is, hogy lehetőségeket teremtsünk pozitív érzelmek megélésére, amiből erőt meríthetünk a nehéz helyzetekhez és az empátiához a fogyatékkal élőkkel – vagy nálunk nehezebb helyzetben élő embertársainkkal – való szolidaritáshoz. Például becsüljük meg az élet apró örömeit, és legyünk hálásak. Elmondta, hogy Romániában vannak olyan intézmények, amelyben 130 fogyatékkal élő embernek egyetlen bögréje van: mióta ezt tudja, azóta megbecsüli azt, hogy neki lehet saját bögréje, és ezért hálás tud lenni.

Az előadása végén elmondta, hogy a Covid-19 járvány rávilágít arra, hogy mennyire félelmetes az ismeretlen számunkra, emberek számára, amely miatt tehetetlenséget vagy dühöt élünk meg – de ugyanez az oka annak is, hogy sokan tagadják a valós helyzetet. Ebből kiindulva azt is megérthető, hogy a romániai társadalom miért közömbös a fogyatékkal élő emberekkel szemben, miért zárkóznak el elölük, miért tapasztalható oly gyakran a kirekesztő magatartás: ami Románia egyik nagy társadalmi problémája. Mert a fogyatékossággal élők világa ismeretlen, s így veszélyesnek hat.

A kirekesztés, az elzárkózás, a közöny egy természetes önvédelmi reakció, aminek következménye, hogy nem is akarjuk megismerni ezt az ismeretlen világot, ezt a társadalmi problémát. A pszichológus azonban figyelmeztetett, hogy ez a folyamat lélektanilag érthető, viszont a közönnyel, az ismeretlennel való szembenézés elmulasztásával tulajdonképpen a valóságot tagadjuk. Azt a valóságot, amelyben élünk, amelyet hiába szeretnénk ignorálni, tagadhatatlanul létezik.

Lili Covaci zárszóként mindenkit arra buzdított, hogy nézzünk szembe a problémákkal, forduljunk oda figyelmünkkel az emberek felé. Vegyünk bátorságot, és ismerjük meg a fogyatékkal élők világát, legyünk szolidárisak. És legyen szó ismerősökről, ismeretlenekről, rokonokról, családtagokról vagy a saját fogyatékkal élő gyerekeinkről, legyen az az üzenetünk, hogy itt vagyok számodra, megértelek, és segíteni szeretnék. És legyünk hálásak, hogy ezt megtehetjük, mert vannak akik számára ez nem lehetséges.

Felnőttként hogyan tegyünk rendet a belső világunkban?

Persze, gondolhatja az olvasó, ez mind szép és kedves és empatikus megközelítése a problémának, de mit kezdjen a kétségbeesett gyerekével akkor, amikor már saját érzelmi életét sem képes kézben tartani? Felnőttként mit tehetünk akkor, ha a járvány kezdete óta már rég lemerültek a tartalékaink, és otthon, a családban, a munkahelyen, ezek online összekevert terében már sem magunkra, sem másokra nincs elég erőnk tekintettel lenni? És mit kezdjünk ezekkel a szellemi, lelki terhekkel akkor, ha ráadásul fogyatékkal élők vagyunk, s így hatványozottan nehéz a helyzetünk?

Mugur Frățiă rövid és lényegretörő előadásában ilyen kérdésekre igyekezett megvalósítható, gyakorlati tanácsokat nyújtani. Beszéde kezdetén megjegyezte, hogy kénytelen most elkövetni azt a hibát, amelyet a széles nyilvánosság és a szakma is elkövet: hogy általánosságokról beszél, miközben a „fogyatékossággal élő emberek” egy nagyon-nagyon széles spektrumot fed le,amelyet egyáltalán nem lehet általánosítani: hiszen így olyan dolgok is a közös fogalom alá rendelődnek, amelyek teljesen eltérőek, alig találni bennük közös pontokat, így hiba általánosságban reflektálni rá. Ezt a hibát viszont a nyilvános előadás érdekében kénytelen vállalni: mi több, így talán azokat az embereket is megszólíthatja, akik nem élnek valamilyen típusú fogyatékossággal.

Előadását ott kezdte, ahol a korábbi abbamaradt: a valóságnál. Elmondta, hogy bármennyire is tűnt egy pozitív fejleménynek, hogy a szükségállapot alatt szállóigévé vált a „Minden rendben lesz” (Totul va fi bine), valójában ez is a valóság egyféle tagadása, s mint ilyen: káros. Egyrészt, mélyen problematikus és hazug ígéret, mivel Romániában a járvány nélkül sincs minden rendben, s azt mondani, hogy éppen az egyik több szempontból is válságos időszakban minden rendben lesz, merő hazugság. Mert miközben a járvány terjed, több száz, ezer ember hal meg körülöttünk, válságba kerül az egészségügy, a gazdaság, emberek veszítik el a munkahelyüket – és a felsorolás még jó hosszan folytatható –, biztosan nem lesz minden rendben. Másrészt, azért is mélyen problematikus a szállóige, illetve a mögötte rejlő álpozitív, áloptimista szemlélet, mert arra biztat, hogy legyünk passzívak. Mert, ha „minden rendben lesz”, akkor nekünk nem kell semmit tennünk.

Meglátása szerint ez a példa is jelzi, hogy a rendkívüli helyzetben időszerű újraértékelni a dolgokat. És bár nem kell mindenkinek filozófusnak, pszichológusnak, pszichoterapeutának vagy pszichoanalitikusnak lennie – ez nem is lehetséges –, meggyőződése, hogy kicsit mindenkinek el kell gondolkodnia egy-két dologról, és mindenkinek érdemes megismerkednie az érzelmekkel és azok mechanizmusaival. Mert, ha a régi, megszokott gondolkodásunkhoz tartjuk magunkat, akkor óhatatlanul elszakad a kapcsolatunk a valósággal, ami csak tovább fokozza az amúgy is felfokozott helyzetet. Válságban élünk – és annak megfelelően kell gondolkodnunk.

Magától biztosan nem lesz rendben „minden”, kár áltatnunk magunkat. Be kellene ismernünk, hogy az új helyzet érzelmi reakciók tömkelegét okozza mindannyiunkban. S mint ahogy a valósággal való kapcsolatunk alapvető, az érzelmi világunkkal való kapcsolat is meghatározóan fontos. A kusza, zavaros, nem ritkán kaotikus érzelmi hullámzások felett nem jó elveszíteni az ellenőrzésünket. A jó hír viszont az, hogy gondolkodással, tudatosítással sok minden kezelhetővé válik.

Mugur Frățiă szerint ennek első lépése az érzelmeink azonosítása és tudatosítása. És, ha jobban megvizsgáljuk, akkor könnyen kiderülhet, hogy az érzelmi zavarosságok mélyén valójában három jól csoportosítható érzelem áll: a félelem, a szomorúság és a tehetetlenségérzet. Ez akkor is így van, ha a félelmet szorongásként, a szomorúságot kétségbeesésként és a tehetetlenségérzetet lázadó dühként, haragként tapasztaljuk meg.

A szakértő szerint második lépésként azt kell megvizsgálni, hogy mi okozza ezeket az erős érzelmi állapotokat, amelyek olyan könnyen eluralkodnak rajtunk. Mert persze könnyű mondani, hogy a válsághelyzet, de ezzel az általánosítással nem sokat tudunk kezdeni. Így figyelmünket arra kell összpontosítani, hogy az általános válsághelyzet miként jelenik meg a mindennapi életünkben.

A szakértő szerint második lépésként azt kell megvizsgálni, hogy mi okozza ezeket az erős érzelmi állapotokat, amelyek olyan könnyen eluralkodnak rajtunk. Mert persze könnyű mondani, hogy a válsághelyzet, de ezzel az általánosítással nem sokat tudunk kezdeni. Így figyelmünket arra kell összpontosítani, hogy az általános válsághelyzet miként jelenik meg a mindennapi életünkben.

Így felismerhetjük az egyik kiváltó okot, ami a bizonytalanság, az érzelmi zavar, a tehetetlenségérzet, a frusztráció elsődleges oka lehet. Hiszen azt jelenti, hogy a dolgok kiszámíthatatlanná váltak, így nem tudunk felelős döntéseket hozni, nem működnek a mindennapi rutinjaink, szokásaink, emberi kapcsolattartási módjaink.

Másrészt, kiváltó ok a fel nem ismert veszteségérzet. És nem csak arról van szó, hogy egyesek elvesztették hozzátartozójukat, családtagjaikat, mert meghaltak a fertőző betegség következtében. Hanem elvesztettük a szabadságunkat, a lehetőségeinket, sokan a munkahelyüket, a hobbijuk gyakorlását, a szokásainkat, az örömeinket, az emberi kapcsolatainkat. Ezek mind-mind komoly veszteségek, amelyeket nem gyászolunk, nem kezelünk, és amelyek attól még fájdalmat és szomorúságot okoznak.

Harmadrészt, a járványhelyzet úgy jelenik meg számunkra, mint egy veszély, egy vészhelyzet, egy fenyegetés. Amikor veszélybe kerülhet az életünk, a munkahelyünk, a megélhetésünk, a családi otthonunk békéje – a szakértő nem is sorolta tovább, hiszen, ha belegondolunk, akkor valóban számos fenyegetést és veszélyt rejt magában a szituáció, amelyet a saját bőrünkön tapasztalunk. 

A szakértő a veszély-, tehetetlenség- és veszteségérzet enyhítésére nem adott egy biztos megoldást, hanem inkább a megoldási lehetőségek kulcsát ajánlotta a közönség figyelmébe: informálódjunk és tájékozódjunk.

Ugyanis a tájékozottság következtében jobban megismerhetjük, és megérthetjük a minket érintő jelenségeket, ami csökkenti a veszélyérzetet. Ha tájékozottak vagyunk, akkor az azt is jelenti, hogy fel tudjuk mérni, mit lehet tenni a helyzetben, és máris csökken a tehetetlenségérzet. Továbbá, ha számba vesszük, hogy milyen veszteségek értek, akkor tudatosan kezelhetjük őket: ha kell, meg tudjuk gyászolni, ha kell, erőfeszítéseket tudunk tenni további veszteségek csökkentésére. Ugyanakkor a pszichoterapeuta ehhez még hozzátette: a tájékozódás és az informálódás önmagában nem elég, és nem azt jelenti, hogy minden álhírt és összeesküvés-elméletet elolvasunk – de a helyes és megfelelő tájékozódás nem az előadása tárgya. Viszont – tehetjük hozzá – a tájékozódást kezdhetjük mindjárt azzal, hogy utánanézünk, hogyan kell helyesen tájékozódni és hiteles forrásból informálódni.

Előadása szerint amellett, hogy körültekintően tájékozódunk, alapvetően fontos, hogy cselekedjünk, hogy tegyünk valamit. Mugur Frățiă óvva intett attól, hogy mindent meg akarjunk oldani: mert az csak csalódásokhoz, és önbizalomhiányhoz vezetne. Mert nem tudunk mindent megoldani, és az sem biztos, hogy egyáltalán megtaláljuk a helyes megoldást. De ez nem azt jelenti, hogy továbbra is passzívak maradhatunk. Keressünk lehetőséget, hogy tegyünk valamit: akár elrendezünk egy polcot, akár meghúzunk egy kilazult csavart, akár felhívunk egy ismerőst – de legyen a mindennapi életünkben cselekvés.

Ezen a ponton ő is felhívta a figyelmet a szolidaritás fontosságára: a járvány számos lehetőséget ad, hogy valakinek segítsünk. A segítségnyújtás nem csak egy sima cselekvés, hanem egy olyan tett, amit megtehetünk, kimozdít a passzivitásból (csökken a tehetetlenség), másokon segíteni örömteljes dolog (oldja a szomorúságot), és könnyen lehet, hogy a segítségnyújtással egy fenyegetést, egy veszélyforrást hárítunk el mások felől. A cselekvő szolidaritás ugyanakkor olyan akció, amely háttérbe szorítja a saját gondjainkat, és megnyit más emberek irányába: s így már egyedül sem leszünk a sok szempontból megterhelő helyzetekben.

Mivel tisztában van azzal, hogy számos fogyatékkal élő számára a fentebb elmondottak megvalósíthatatlannak tűnnek, felhívta a figyelmet, hogy apró dolgokat szinte bárki megtehet. És jelentős lehet akár egy állatot gondozni, egy növényt nap mint nap ápolni – az is egyféle segítségnyújtás. Álláspontja szerint, ha annak a helyzetnek megfelelően gondolkodunk, amelyben ténylegesen vagyunk, felismerve, tudatosítva és elfogadva a korlátainkat, módot fogunk találni arra, hogy tegyünk valamit, hogy segítsünk.

Ha másként nem, akkor tájékozódás közben biztosan felmerülnek lehetőségek. Mert a járványhelyzet tele van a segítségnyújtás különböző formáinak a lehetőségeivel. Ragadjuk meg őket – és máris valamivel jobban leszünk.

Transindex


 

h i r d e t é s

Kommentek