Érdekes filozófiai kérdéseket vet fel a magyar pártok támogatottsága. Mintha a régi pártokat, mint az MSZP és a Fidesz az érdekelné a legkevésbé, hogy mit akarnak a választók. Sőt, a Fidesz esetében az is egyértelművé vált, hogy ők akarják megmondani, mit gondolhatunk. De kiderült az is, hogy az eddig is csak névleg legnagyobb ellenzéki párt sem gondolkodik erről másképp. Helyesebben azok döntéshozói.

Ezzel szemben a választók magatartása minden logikát nélkülöz. Mindig valaki újat keres. Aki még nem sározta be magát. Részben ennek és a mélyen húzódó szélsőjobboldali hajlamoknak tudható be a Jobbik oktalan sikere is. Mit számít, hogy a pártot a Fidesz dobta be a játékba aknaelhárítónak? És bár a párt szakadáson ment keresztül és mérsékelt(ebb) politikát hirdet, sikerük oka az ellenzék kétségbeesése; „Orbán ellen az ördöggel is szövetkezni kell.”

Ennél még annak is több értelme lett volna, ha a Fideszen belül kerestek volna egy messiást, akit megpróbálnak átkönyörögni a másik oldalra. Igaz, olyan vezetővel meg kellene tanulnunk nyitott szemmel aludni.

Az ellenzéki választók újra és újra szembesülnek azzal, hogy nem nő ki csak úgy egy, minden elvárásaikat tökéletesen képviselni képes és hajlandó párt. Rendszerint az utolsó pillanatokban pedig – sok nyűglődés és fogcsikorgatás mellett – betagozódik valamely, az egyes választó számára legkevésbé idegesítő párt mellé.

A pártokon belül és azok közt hiába is várunk egységet. Egész addig semmiképpen, amíg a választók nem kényszerítik őket egy irányra.

Az esélyek és valószínűségek nem olyan akadályok, amit csak úgy kikerülhetünk, vagy átugorhatunk elemi logika hiányát tartva legfőbb erényünknek.

Kemény kör lesz belátni, hogy még a Demokratikus Koalíció is kemény munkával tudott csak négy képviselőt összeszedni.

Az ellenzéknek pártoknak, politikusoknak és választóknak pedig végre be kéne látniuk, hogy a Fidesz ellen külön-külön, csak annyi esélyük van, hogy inkább biztosítják a Orbánék győzelmét, mintsem egyesült erővel próbálnának ellent tartani.