Egy kórházigazgató segítségével vettük végig a rendszer problémáit.

A két egymást követő Orbán-kormánynak történelmi lehetősége volt arra, hogy sziklaszilárd politikai háttérrel érdemben változtasson az egészségügyön, ezen az irgalmatlanul nagy és egyre csökkenő színvonalú rendszeren. Nem tette, mert Orbán Viktor tart az egészségügy átalakításától, és felismerte, hogy rövid távon csak bukás lehet belőle.

Pedig az utóbbi években több felmérésből is kiderült, hogy Magyarországon a választókorú polgárok az egészségügyet vélik a legnagyobb problémának. A 24.hu megbízásából még az év elején készült az egészségügy helyzetével kapcsolatos választói attitűdöket vizsgáló kutatás.

Legfontosabb eredményeit két pontban lehet összefoglalni:

• A többség a várólistákat tartja az egészségügy legnagyobb bajának, ezt szorosan követi az elvándorlás, az orvoshiány, majd a kórházak felszereltsége.
• Még több pénzt kell fordítani az egészségügyre.

A felmérés megállapításainak véleményezésére kértünk egy kórházigazgatót, aki csak névtelenséget kérve vállalkozott arra, hogy az eredményekből kiindulva rávilágítson az egészségügy jelenlegi helyzetére. Hogyan és miért állnak így a várólisták? Még több milliárd elszórásával lesz jobb az egészségügy? Hogyan küzdenek a kórházak az erőforráshiánnyal?

A várólista nem is mindig várólista

Kezdjük a többség által a legnagyobb problémának tartott várólistákkal, amikről a kormány azt kommunikálja, hogy egyrészt ez a kurzus volt az, amely nyilvánossá tette a várakozók listáját és létszámát, másrészt pedig sikerült a harmadára csökkenteni a hosszukat.

A várólista trükkös kérdés, és nem feltétlenül ez az a terület, amiből következtetni lehet a teljes egészségügy állapotára. Persze az egyáltalán nem nevezhető ideálisnak, hogy jelen állás szerint csípőprotézis műtétre 4715-en várnak, mint ahogy az sem, hogy 1125 mandulaműtét előtt állónak kell türelmesnek lennie, átlag 40 napig.

Szabolcs Zoltán szívsebész professzor (b) szívtranszplantációs műtétet végez a Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán 2018. március 3-án. Magyarországon minden feltétel adott a sikeres szervátültetésekhez

- mondta Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyért felelős államtitkár ezen a napon egy sajtótájékoztatón abból az alkalomból, hogy februárban elvégezték a tízezredik szervátültetést Magyarországon.

Azt azonban látni kell, hogy várakozni a rossz hírű egészségügyi intézményrendszerben (aminek a megítélése az elmúlt néhány évben még mélyebbre süllyedt) más lelki állapot, mintha például egy bankban tennénk ugyanezt. Előbbi sokkal nehezebb, hiszen az egészségünkről van szó, és különben is, bizalmatlanok vagyunk az ellátással kapcsolatban. Utóbbi pedig, bár kellemetlen, de mégis egy flottul működő rendszerben történik, és nem egy második 12 órás műszakjának végén járó, elcsigázott ápoló kér tőlünk türelmet.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy a várólisták egy része tulajdonképpen nem is valódi várólista. A kórházigazgató kiemelte, hogy mivel a rendszer az úgynevezett teljesítményvolumen-korláton alapul, vannak olyan listák, amelyek mesterségesen generáltak: sokszor az intézmény emiatt kényszerül hónapokkal későbbi időpontot adni. Léteznek persze olyan területek is, amelyeken valós várólisták vannak. Ennek kétféle oka lehet jellemzően: vagy az, hogy a beavatkozások nagyon speciális tudást igényelnek, vagy olyan vizsgálatok, illetve műtétek, amelyeket nagyon kevés szakember képes elvégezni.

A médiában nagy visszhangot kapott endometriózisos eset például éppen arra világított rá, hogy nem mindig a forráshiány miatt kell akár éveket várni, hanem azért, mert a beteg egy bizonyos orvoshoz ragaszkodik, és nem hajlandó más kése alá feküdni.

Mi a teljesítményvolumen-korlát (tvk)?

A finanszírozás tarthatósága érdekében vezették be 2004-ben a tvk-t. A járóbeteg-szakellátásra és az aktív fekvőbeteg-szakellátásra vonatkozóan szolgáltatónként, éves szinten, havi bontásban meghatározott elszámolható teljesítménymennyiséget jelent. A finanszírozást a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (lánykori nevén az OEP) az ellátóknak kizárólag a volumenkorlát keretein belül nyújtja.

Egymásra licitálnak az orvosokért

A Republikon Intézet közvélemény-kutatásából ugyan az derült ki, hogy a többség a várólistákat tartja a legnagyobb bajnak, forrásunk szerint még mindig a szakemberhiány az, ami a leginkább rányomja a bélyegét az állami ellátásra. De meglepő módon nem elsősorban orvoshiányról van szó, mert az orvosok mobilisak, és nemcsak külföldre, hanem az államiból a magánellátásba is tudnak vándorolni. Ráadásul a fizetésük sokat javult az elmúlt években: az ügyeleti díjakat is figyelembe véve ma már nem ritka az egymillió forint körül vagy a fölött kereső orvos. Az igazán kivételezett helyzetben a hiányszakmákban dolgozó orvosok vannak; radiológusok, intenzív orvosok, aneszteziológusok.

Illusztráció: 24.hu Fotó: MTI/Kovács Tamás

Ma már ők mondják meg, mennyiért hajlandóak dolgozni, nem pedig a kórház. Külön cégek álltak rá arra, hogy ezeket az orvosokat összeszervezzék és kiajánlják az intézményeknek.

Egy kórházigazgató két dolgot tehet ebben a helyzetben: vagy nem száll be az árversenybe, és akkor orvoshiány miatt be kell zárnia az adott osztályt. Vagy beleáll, és a kórháza adósságát növelve kifizeti az orvos bérét, de úgy, hogy nincs meg rá a fedezete. Tehát a kórházak azért, hogy legyen orvosuk, messze többet fizetnek ki, mint amennyit a központi béremelés címén az államtól kapnak. A kórházak úgy vállalják túl magukat az egymásra ígérgetésben, hogy valójában nem is tudják kifizetni. Viszont azt is tudják, hogy év végén jön az állam, és rendezi az adósságukat, aminek nagy része nem abból származik, hogy műszert vettek és rezsit fizettek, hanem a megemelkedett bérköltség kifizetéséből.

Mint egy színdarabban, ahol minden szereplő pontosan tudja, hogy mindenki hazudik

– sommázta a kórházigazgató.

Beépült a rendszerbe a hálapénz

A márciusi kutatásából kiderült, hogy némi meglepetésre a régóta az egyik leginkább középpontban lévő kérdést, a hálapénzt „mindössze” 68 százaléka tartja komoly problémának (a várólistát 84 százalék látja annak). A kórházigazgató szerint ennek az oka egyszerű: a hálapénz a rendszer természetes részévé vált. „Nem azért nem tekintik kardinális problémának az emberek, mert nincs, hanem azért, mert normává vált a paraszolvencia.”

A szakdolgozókon csattan az ostor

Az igazi emberi drámák a szakdolgozók körében zajlanak. Ápolókból, nővérekből a ’90-es években még túlkínálat volt, mostanra gyakorlatilag lenullázódott a képzésük. Miközben az orvosképzésünk jó színvonalon dübörög. Bár bérük emelkedett, többségük még mindig annyira keveset kap, hogy több állást kénytelen vállalni. Márciusban a Független Egészségügyi Szakszervezet szervezett tüntetést a Parlamenthez, hogy az alacsony bérezés miatt felemeljék a hangjukat.

A kormány próbálkozik béremeléssel, ennek ellenére a szakdolgozók helyzete drámai. Mivel egyre kevesebben vannak, túlterheltségük fokozódik. Egyre több műszakot vállalnak, hogy eltartsák magukat és a családjukat. Merthogy amíg az orvosok akár több százezer forintot is megkeresnek, az ápolók, nővérek 150-160 ezer nettóból tengődnek.

Nem csoda, hogy a betegek többsége fásult, ingerlékeny és goromba ápolóval találkozik az egészségügyi intézményekben. Napi 12 órában kell 40-50 embert ellátniuk, és emellett még másodállást is vállalnak, hogy megkeressék a megélhetéshez szükséges összeget. A kórházigazgató szerint az elmúlt 15-20 év arról szólt, hogy kizsigerelték magukat azért, hogy elfogadható életszínvonalon éljenek. Sokan belefásultak, megutálták az egészet. Ma ott tartunk, hogy az ápolók és a nővérek lettek azok, akiket ütni lehet, a betegek ostora rajtuk csattan.

Invazív kardiológiai osztály a Békés Megyei Pándy Kálmán Kórház új épületében, Gyulán 2015. december 16-án. Az épület és az osztályok 6 milliárd forintos fejlesztésből valósultak meg.
Illusztráció: 24.hu/MTI Fotó: Rosta Tibor

A háziorvosnál kezdődnek a gondok

A kutatásból az is kiderült, hogy az emberek túlnyomó többsége szerint több pénzt kellene szánni az egészségügyre. Pedig az állam most sem bánik fukar kézzel ezzel az ágazattal, mégsem tűnik úgy, hogy a milliárdok megtennék hatásukat. Merthogy nincs is meghatározva, hova kellene igazán a pénz.

Azt, hogy milyen irányba haladjon az egészségügy, és hogy mire terelődjön a hangsúly, nem pár éves, hanem legalább 10-15 éves, kormányokon és ellenzékeken átívelő programban kell meghatározni, mert egy ekkora méretű és ilyen drága rendszernél nem lehet rövid távon gondolkodni.

Egyelőre azonban abban sincs világos döntés, mit kell fejleszteni: az alapellátást, az ügyeleti rendszert vagy a sürgősségi ellátást, esetleg mind a hármat egyszerre?

Vannak országok, amelyekben nagyon erős az alapellátás, de nincs sürgősségi ellátás. Az Egyesült Államokban pedig pont a sürgősségi ellátás nagyon erős, nincs viszont háziorvos. Nálunk vegyes rendszer működik: sok minden van, de igazán egyik sem működik jól. A gond az alapellátásnál kezdődik, és gyűrűzik tovább a kórházakra, ami óriási hatással van a sürgősségi betegellátó osztályokra.

Jelenleg a háziorvos egész egyszerűen nem érdekelt abban, hogy a beteget ellássa, mert neki abból költsége, jogi felelőssége és munkája származik, ráadásul ha nem dolgozik, akkor is van egy fix bevétele, amit megkap. Most abban érdekelt, hogy beküldje a beteget az ügyeletre vagy a sürgősségire, ahol megfázással, kullancscsípéssel és székrekedéssel is felbukkannak nagy számban páciensek.

A 24.hu-nak nyilatkozó kórházigazgató szerint ha az alapellátást valóban meg akarja erősíteni a mindenkori kormányzat, és a működését hatékonyabbá kívánja tenni, akkor a háziorvosok finanszírozását minőségi kritériumok teljesítéséhez kell kötni.

Akár úgy, hogy a háziorvosnak egy évben minden hozzá tartozó embert meg kell látogatnia, illetve be kell rendelnie, annak érdekében, hogy felmérje a rábízott emberek egészségi állapotát. Fogadjon fel dietetikust vagy más egészségügyi szakembert, zavarja el szűrésre az embereket, álljanak össze csoportpraxisokba, hogy szélesebb tudásbázissal egymás munkáját is segíteni tudják. Ha mondjuk a betegeinek 50 százaléka elment szűrésre, csak akkor legyen jogosult arra, hogy ne csak a működéshez minimálisan szükséges finanszírozást kapja meg, hanem annak akár másfélszeresét. Ez a fajta szemlélet óriási terhet venne le a járóbeteg-ellátásról és a sürgősségi osztályokról.

Vidéken műszer van, Pesten orvos

A kórházigazgató felhívta a figyelmet egy, az elmúlt öt évben jelentkező trendre is: ma már nagyobb a belső, mint a külső migráció a magyar egészségügyben. Vagyis a többség nem külföldre megy, hanem itthon próbál más lehetőséget találni. Részben a magánegészségügy bír elszívó hatással, de a szakdolgozók körében jellemző az is, hogy inkább elmennek árufeltöltőnek az Auchanban vagy az IKEA-ba. Az orvosok közül sokan választják a gyógyszeripart, ahol középvezetői státuszban, eltávolodva orvosi hivatásuktól élik mindennapjaikat.

Humánerőforrás tekintetében Budapest, ahol a betegek nagyjából 40 százalékát látják el, valamennyire jobb helyzetben van, vidéken viszont jobb állapotban vannak a kórházak. Így lehetne leegyszerűsíteni a helyzetet: vidéken azért nem mennek a CT-k, mert nincs, aki csinálja, míg Budapesten lenne szakember, viszont nincs elég működőképes CT.

Amire a politika nem képes, majd az élet megoldja

Annak ellenére, hogy a kórházak a munkaerőhiánnyal és a rossz infrastruktúrával küzdenek, a sürgősségi osztályok pedig tobzódnak a betegektől, az elmúlt nyolc év egészségügyi politikája hozott kézzelfogható eredményeket. Például azt, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának, azon belül pedig az egészségügyért felelős államtitkárságnak, sikerült elfogadtatnia a saját kormányával a béremelést.

A kormány valószínűleg megértette, hogy a békéhez, illetve ahhoz, hogy ne robbanjon a rendszer, pénzt kell beletenni. De ez még mindig kevésnek tűnik. Bár az elvándorlás üteme csökkent, a trend nem fordult meg, és még mindig sokan hagyják el Nyugat-Európáért a magyar egészségügyet. Ez mindaddig így lesz, amíg legalább a visegrádi országok szintjét nem érik el a fizetések.

A pozitív eredmények listájára kívánkozik az is, hogy eddig csak a mostani kormánynak sikerült egységes budapesti fejlesztési programot letennie az asztalra. Ráadásul az Egészséges Budapest Program nem zárja ki a szereplőket, hanem benne van mindenki: az egyházi és állami kórházak, az egyetemi kórházak és az országosan is kiemelt Honvédkórház.

Azt viszont látni kell, hogy akár a béremelésre, akár a  budapesti ellátás fejlesztésére szánt milliárdok önmagukban, valódi szerkezetátalakítás nélkül csak arra jók, hogy életben tartsák a haldokló, belülről rohadó rendszert.

Mert ha ebbe a rendszerbe évente beletolnak 100 milliárdot, akkor nagyon sokáig el tud így vegetálni, igaz, nem ugyanazon a színvonalon. Mindig egy kicsit rosszabb minőségben működik majd tovább. Ezért van az, hogy kimenekülnek az emberek, és aki teheti, a magánellátást választja, ami közben virágzik. Mert amire a politika nem képes, az élet, illetve a piac megoldja. Egy tavalyi, 1300 munkavállaló megkérdezésével készült reprezentatív felmérés szerint míg 2012-ben az aktív korú lakosság 37 százaléka vett igénybe valamilyen magánorvosi szolgáltatást, ez az arány 2017-ben már 57 százalék volt. Az érintettek egy év alatt átlagosan 57 ezer forintot fizettek ki a különféle szakorvosi rendelőkben.

De az egészségügy rendbetételét nem csak a politikától kell várni

– hangsúlyozta a kórházigazgató is. A rendszer amortizálásában hihetetlenül nagy felelőssége van a rendszer működtetőinek is: az orvosoknak, a szakmai kamaráknak, a szakszervezeteknek.

Egyéni ambíciók, alkuk és saját boldogulásuk oltárán simán beáldozták ezt a rendszert. A politika pedig felismerte, hogy az egészségügy szereplői bármikor egymásnak ugraszthatók. Az orvosok a nővérek ellen, vidék Budapest ellen, patikusok a gyógyszergyártók ellen.

A 24.hu-nak nyilatkozó kórházigazgató szerint ahhoz, hogy az egészségügy visszaszerezze a becsületét, nem csak állami milliárdok szükségesek. Változtatniuk kell hozzáállásukon az  orvosoknak is, hogy elfogadják, nem mindenhatóak, és nem csak ők mondják meg, mi legyen. Tekintsék partnernek a beteget és a többi szakdolgozót is. „Már haladunk ebbe az irányba, de még mindig feudális rendszer uralkodik, főleg a kórházakban, ahol sok főorvos megmondja, hogy ki műthet és ki nem, vagy éppen ki legyen ügyeletes” – mondta.

A kórházigazgató szerint van remény a változásra, mert a mai fiatalok ezt a szemléletet már nem tolerálják. Ha nem tetszik nekik, ahogy beszél velük a főorvos, egész egyszerűen továbbállnak. Megtehetik, mert könnyen találnak maguknak másik kórházat, ahol orvoshiány van.

Ez egy lassú folyamat, de ezt is az élet fogja kikényszeríteni. Nyilván jobb lenne, ha ez egy végiggondolt, konszenzuson alapuló, néhány évig  tartó folyamatként mehetne végbe, de úgy tűnik, ehhez nem vagyunk elég fejlett társadalom.

Kell jelenteni pozitív híreket?

Februárban kapott szárnyra a hír, hogy a kórházak vezetőinek minden héten be kell számolniuk a fenntartó felé, milyen jó hírek jelentek meg intézményükről a médiában. A 24.hu-nak nyilatkozó kórházigazgató nem tud ilyenről, ezt ő is csak pletykaszinten hallotta. Az viszont biztos, hogy ha rendkívüli esemény történik a kórházban (kilyukadt a kazán, megszökött a beteg és ehhez hasonlók), azt jelenteni kell a minisztériumnak, hogy a fenntartó képben legyen a történésekkel, ne a sajtóból értesüljön róluk. Ezt normálisnak tartja, azt viszont már kevésbé, hogy az intézmények nem kommunikálhatnak közvetlenül a sajtóval, csak akkor, ha megkapják rá az engedélyt. Sok téves, rossz szándékú hírt rövidre lehetne zárni akkor, ha nem lenne ennyire központosított a kommunikáció. Így viszont sokszor sablonválasz érkezik a „központtól”, vagy ami rosszabb, olyanok nyilatkoznak, akik nem értenek az adott témához.

24.hu