„Szenvedésünk immár véget ért. Egészen közelről láttuk a legszörnyűbb nyomort Tour-de-Carol-ban, Argèles közelében, Saint-Cyprien, Bourg-Madame, Amélie-les-Bains, Arles-sur-Tech, Le Boulou településeken.” Immár tízedik napja látogatja a Spanyolországból visszatérő riporter, Ribécourt a spanyol köztársaságiak menekülttáborait a Pireneusok keleti járásaiban. Az összes odaküldött francia újságíró közül ő ismeri a legalaposabban a helyzetet. A Ce Soir napilapnak dolgozik, amelyet olyan írók-újságírók vezetnek, mint Louis Aragon és Jean-Richard Bloch, továbbá kollégájuk, a lap főtitkára, Paul Nizan. Az újságot 1937-ben hozta létre a kommunista párt, a Jean Prouvost iparmágnás tulajdonát képező Paris-Soir konkurenseként, megjelenésében hasonlít is rá, sok fényképet is közöl, ezek gyakran Robert Capa szemével láttatnak, akár jelölik a fotóst, akár nem.

1939. február 20-án Ribécourt riportja a címlapon indul: „30 000 sérült és beteg van a koncentrációs táborokban.” Ez a kifejezés bizonyára meglepő. De az igazgatási szervek így jelölték azokat, és maga a belügyminiszter fogalmazott eképpen február elején: a „Le camp d’Argelès-sur-Mer nem büntetőtábor, hanem koncentrációs tábor lesz. Ez nem ugyanaz”.[1]

1939. február 26-án Franco csapatai és szövetségesei bevonultak Barcelonába. Február 4-én elfoglalták Gironát, február 10-én befejeződött Katalónia megszállása. Ugyanakkor megkezdődött a „Retirada”, vagyis a visszavonulás: „A francia határokon mindeddig tapasztalt legjelentősebb exodus”.[2] Spanyolok százezrei lépték át a határt, akiket a Daladier-féle 1938-as törvényerejű rendeletek „nemkívánatos külföldieknek” bélyegeztek meg.

1939. január végétől kezdve a köztársasági ügy iránt elkötelezett újságírókat küldtek La Junquera – Le Perthus és Port-Bou – Cerbère határállomásokra – köztük olyanokat, akik Franciaországból kísérték figyelemmel az exodust. Az iszonyú terhet cipelő „kilakoltatott” emberek láttán az újságírók döbbenten szemlélik ezt a végeláthatatlan áradatot, amely átvonul a határon. „Reggel óta csak jönnek le a hegyről, végeérhetetlen menetben, olykor poros kocsikkal vagy zsákokkal és a legváltozatosabb eszközökkel, edényekkel túlterhelt öszvérekkel” – írja február 7-én Georges Beaubois, a l’Humanité kommunista napilap szerkesztője Boulouból –, „ebben a faluban összegyűjtik és beoltják őket.” Februárban, Le Perthus-ben és Prats-de-Mollóban a Ce Soir-nál újságíró és fordító Louis Parrot szembesül a „nyomor hadtesteivel”. Ezt a kifejezést akkoriban gyakran használják az újságok a vonulók jellemzésére. Az 1937. június folyamán Spanyolországban létrehozott SLA [nemzetközi anarchista és antifasiszta segélyszervezet] újságjának különtudósítói a „horda” szót használják. Julien Chazanoff, akit Chazoff néven emlegetnek, és Lucien Haussard ebben az újságban február 9-én „emigránsok és menekültek hordáiról ír, egyesek sántítanak, mások betegek, és mind kimerültek.”

Úgy tárolják őket, mint az állatokat

„Az ép embereket internálótáborok felé irányítják – mondja Geneviève Dreyfus-Armand történész –; ami a nőket, gyerekeket, betegeket és idős embereket illeti, még ha számosan hosszabb-rövidebb ideig koncentrációs táborban kötnek is ki, őket tömegesen küldik a belső megyék befogadó táboraiba, ahol úgy-ahogy tudják fogadni őket.” Pontosítja: „a szétválasztásra olykor válogató vagy gyűjtő táborokban kerül sor a határ mentén: Prats-de-Mollo, La Tour-de-Carol, Boulou, Bourg-Madame vagy Arles-sur-Tech helységekben.[3]

A riporterek 1939 elején gyakran a „menekültek”, olykor az „emigránsok”, ritkábban a „szökevények” szavakkal illetik ezeket a spanyolokat. Asszonyok és férfiak, akiknek már nincs hazájuk, és státuszuk kifejezése azon a „tömeg” szón alapul, amelyhez tartoznak. Internáltak, akiknek a sorsát a riporterek segítségével kísérhetjük figyelemmel az első táborokban január vége és február eleje között. Pontos és részletes képet adnak az olvasónak arról a spanyol drámáról, amely döbbent szemük előtt zajlik. Akkor lépjünk be velük a táborokba!

Az eső olyan vigasztalanul esik, hogy a szocialista Le Populaire ismert újságírója, Jean-Maurice Hermann az éghez fohászkodik: „Köszönjük meg az égieknek, ha nem esik tovább. A hatalmas tömeg számára egész egyszerűen szörnyűséges lenne, és az ellátás gyakorlatilag lehetetlenné válna.” Jean-Maurice Hermann az elsők között volt azoknak az újságíróknak a sorában, akik elmentek a fellázadt Ibériai-félszigetre 1936 júliusában. Valósággal fellelkesültek „a boldog és szervezetlen sokadalom, a felemelt öklök” láttán. Utána nyomon követte a baszk menekültek érkezését 1937-ben. 1939-ben ismét a helyszínen van: „bejárja a koncentrációs táborokat”. Február 14-én, két nappal az után, hogy az eső megszűnéséért könyörgött, felkiált: „Hát itt van! Már megint esni kezdett, csendes, sűrű és hideg az eső”. Majd folytatja: „Argelès és Saint-Cyprien homokos földjén 140 000 ember bújik egymáshoz – és a számuk egyre nő –, sovány vállukra húzva valami ócska takarót, amelyet Spanyolországból hoztak magukkal.”

Eső ellen takaró és emberi melegség. Az anarchista unió hetilapja, a Le Libertaire kiküldi a helyszínre egyik szerkesztőjét, Maurice Doutreau-t. Saint-Cyprienben a menekültek „a soványka takarójukat elhagyott teherautókról letépett lemezek” alá bújva pótolják ki. Georges Beaubois a l’Humanité megbízásából járja a megye táborait. Szörnyű ezeknek az embereknek a helyzete, akiknek „csak az ég a tető a fejük felett”. Argelès-ben „jeges szél támadt, dühödt orkánként futott végig a part mentén, magával vitte a vén rongyokat, homokkal kevert ágakat” (Ribécourt). Saint-Cyprienben „a kopár síkon heves szél fúj, homokfelhőket kerget, szörnyen mormogva, szúrós homokszemeket fúj az emberek arcába” (Émile Decroix, l’Humanité).

A menekültek szenvedése nem áll meg a hidegnél. „Láttam egy embert sírni, amikor egy darab kenyeret kapott” (Jean-Maurice Hermann, Argelès-ben). „Ezek az emberek ezerszámra egyetlen falat ételhez sem jutottak, amióta megérkeztek, vagyis huszonnégy órája vagy akár három napja […]. Az imént láttam embereket, amint nádat rágcsáltak, hogy becsapják a korgó gyomrukat” – tanúsítja Ribécourt Saint-Cyprienben.

„Vissza akartok menni Francóhoz?” – kérdezik tőlük a határon. „Ki akar Hendaye-ba[4] menni?” – kiáltoznak a csendőrök a táborokban. Az emberek által elviselt éhségnek és hidegnek a láttán Jean-Maurice Hermann végül – anélkül, hogy maga is el merné hinni, annyira kegyetlen cinizmust árul el számára ez a viselkedés, – fel meri tenni magának a kérdést: „nem arról van-e szó, hogy direkt vetik alá a menekülteket ennek a gyötrelemnek, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk, hogy meghozzák azt az egyetlen döntést, amely ebből a pokolból kivezető utat jelentené számukra: a visszatérést a fasiszta Spanyolországba?”.

A kommunista párt képes hetilapjának (Regards) a február 23-i számában Stéphane Manier egész oldalt szentel annak a „tervnek”, amelyet a prefektusnak tulajdonít. Mi van a táborokban e mögött a „rettegés”, „zűrzavar”, „gyehenna” mögött? És hogyan teszik varázslatossá „a Francóhoz vezető utat”? „Amint megnyílik az útvonal a keleti Pireneusok és Hendaye–Burgos között, minden sokkal vidámabbá válik. Kamionok, vonatok, meleg leves a Francóhoz vezető út mentén.” Maurice Doutreau így vélekedik a Le Libertaire ugyanaznapi számában: „Amint a leggyengébbek vagy a leginkább fásultak közül néhányan hagyják magukat megszédíteni, megváltozik a rendszer. Különválasztják őket, jobb táplálékot kapnak, jobban bánnak velük, nagyobb szabadságot élveznek.”

Ami „a táborok higiénés viszonyait illeti, jobb nem is beszélni róluk” – dörög Marc Bernard, a polgárjogi és köztársasági eszméket valló La Lumière radikális-szocialista hetilapban. Híres kolléganője, Madeleine Jacob úgy dönt, hogy megmutatja az Argelès-beli tábor valóságát. „Az ürülékben gázolunk. Nincs a táborban sem latrina, sem lombos rejtek, sem mosdóvíz. Amott egy marék rizst főznek, közvetlenül mellette egy férfi leereszti a nadrágját, és könnyít magán.” A tábor valóságos mikróbafészek, elviselhetetlen bűzt áraszt. A csapadéktól még jobban félnek. „Esik. A levegőt nem lehet belélegezni, annak ellenére, hogy a tengerparton vagyunk, a szabadban. A földtől fölfelé áramló szag mindennél erősebb. Esik, és ez azt jelenti, hogy ha itt hagyják az embereket, hamar felüti fejét a veszélyes járvány.”

Betegségek lépnek fel: vannak fertőzők „Tour-de-Carolban, de a tuberkulózis és tífusz is megjelent Bourg-Madame-ban, valamint coli-baktériummal fertőzött katonákat láttunk, és a pestis pusztít a többi táborokban is” – informál Ribécourt. Argelès-ben pleuréziát észleltek, Saint-Cyprienben vérhast.

A kormány nem késlekedett kerítéssel elszigetelni a menekülteket

Le Perthus-ben január végén Jean-Maurice Hermann felfedi a halál brutális betörését francia földre: „hirtelen utat engednek az emberek: három fonott szalmaszandált viselő katona érkezik egy hordággyal, amelyen sebesült fekszik. És itt jön egy másik. De ezúttal, az arcára felhúzott takaró alatt csak egy vékony, merev emberi alak látható.” A szandál említése nem csupán a Populaire újságírójának stiláris képességeiről árulkodik. Az 1936-os nyár forradalmi és antifasiszta Spanyolországában az újságírók felfigyeltek rá: ezek a fonott szalmaszandálok voltak a harcoló spanyol nép öltözékének jellegzetes elemei. Valóságos szimbólumok. A Le Perthus-beli katonák lábán 1939-ben már csak felidézik a harcot, helyükre a Retirada, a visszavonulás rongyai és ócska takarói léptek, és váltak a legyőzött, emigrált, menekült nép jellegzetes öltözékévé. Jean-Maurice Hermann valóságos halottasházi kellékként említi: „Az éhség, a hideg… Ahogy mentünk felfelé az úton a tábor irányában, találkoztunk hat emberrel, akik egy takaróban egy fiatal, bőrkabátos, erőtlen, fakó arcú, szenvedő katonát cipeltek.” Február 18-án La Tour-de-Carol-ban Ribécourt kétségbeesetten számol: „A következő éjjeleken öt, hat, hét, nyolc ember halt bele a hidegbe. Ma éjjel heten. Egy menekült ragaszkodott ahhoz, hogy megmutassa nekem őket. A pályaudvar közelében egy kopár területen hét fehér faláda feküdt egymás mellett…”

Február elején Madeleine Jacob egy öngyilkossági kísérletről számol be Boulou-ban. „Amikor odaértünk, éppen megtörtént a dráma. Egy milicista szíven szúrta magát kétségbeesésében. Nem halt meg.” Két héttel később Argelès-ben arról ír, hogy számos „internáltat” kísért az öngyilkosság gondolata: „Vigasztalanul esik. Néhány csoport kalyibákat épített búvóhelyül, mások inkább ágakból raktak tüzet. A leginkább rezignáltak, erejük fogytán, és szenvedéseiktől hajtva, megásták gödrüket, amelyben összekucorodva a lehető legkevesebb helyett próbálják elfoglalni. Szinte várják a halál pillanatát.”

A riporterek fellázadnak az embertelen és állatias bánásmódtól, amelyben a menekülteknek részük van. „Úgy tárolják őket, mint az állatokat” – Argelès-ben vagy Amélie-les-Bains-ben (Hermann, Ribécourt), „egyszóval, alig tartják őket jobban, mint a birkákat Céret legelőin, Saint-Cyprien közelében” (Bernard). A helyi hatóságok nem emberként kezelik őket. Madeleine Jacob leírja: „a tengerparton több mint hatvanezer ember van a szögesdrótok mögött, mintha vétkesek vagy veszélyes állatok lennének.”

Miközben mindenből hiány van a táborokban, a kormány nem késlekedett kerítéssel elszigetelni a menekülteket, és őriztetni őket. 1939 januárjának végén Louis Parrot a Ce Soir-ban aláhúzza a kontrasztot. Szenegálból hoztak katonai egységeket, de sem Le Perthus-ben, sem Bourg-Madame-ban, sem Prats-de-Mollóban, sem Cerbère-ben (ahol kiéhezett és könyörgő tömeg rohant egy alagútban) semmiféle segélyhelyet, sem mozgó konyhát, sem élelmiszerosztást nem látni.” Mindazonáltal Émile Kahn a Les Cahiers des droits de l’homme” [Az Emberi Jogok Füzete] folyóiratban így szól: „az egyszerű emberek Franciaországa ezer sebből vérzik, és az emberbaráti irgalom kincsestárát áldozza azokra a menekültekre, akiket meg lehet menteni.”

A l’Humanité és a baloldali szakszervezet (Confédération générale du travail, CGT) hetilapja, a Messidor üdvözli a háború elején Pierre Rouquès kommunista orvos által szervezett Nemzetközi Egészségügyi Központ munkáját. Roger Dufour, a köztársasági Spanyolország megsegítésére létrehozott szervezet főtitkára a Le Populaire-ben emeli fel a hangját „a spanyolországi menekültek megsegítéséért”. A nemzetközi antiszemitizmus elleni liga (LICA) kamiont bérel: „Adjatok élelmet és ruhaneműt a szerencsétlen spanyoloknak!”. A Le Libertaire felhívása: „Még és még adjatok élelmiszert, ruhát, kötöttárut, gyógyszert!”. Az újságok gyűjtést szerveznek, leggyakrabban a spanyol gyermekek érdekében, például február 10-én a Gaston Bergery által vezetett La Flêche de Paris lap ezt írja: „Egyszerű humanitárius kötelesség a spanyol gyerekek szükségleteinek kielégítése.” A L’Oeuvre radikális szocialista napilap népszerű kommentátora, Geneviève Tabouis maga is indított egy gyűjtést „a spanyol gyerekek megsegítésére”. És a menekülteket ábrázoló fotó felirata a Regards február 2-i címlapján így szól: „Öregek, asszonyok, gyerekek, akiket elűzött az invázió, amely a mi országunkhoz is közelít. Karoljátok fel őket!”.

Az újságírók számos francia ember szolidaritásáról adnak hírt. Boulou-ban, írja Jean-Maurice Hermann a Le Populaire-ben: „a lakosság körében toborzott önkéntesek fáradhatatlan elkötelezettsége egy-egy tányér meleg levest, egy-egy adag ételt, tejet juttatni a menekülteknek.” „Perpignanban és a szomszédos falvakban elszállásolják és gondosan ápolják őket. Ez visszaadja hitünket az emberekben” – mondja Elsa Triolet írónő (Louis Aragon társa) a Le Regard-ban. A Paris-Soir riportere, Henri Danjou is aláhúzza, hogy „irgalmas emberek Perpignanban narancsot, élelmiszert osztanak, és meleg italt, tejet töltenek nekik.” Aragon a Ce Soir által publikált napi krónikájában hírt ad a franciák hozzá küldött levéláradatáról: azt kínálják, hogy befogadnak spanyol gyereket a házukba. Germaine Decaris egyik cikke a l’Oeuvre február 11-i számában arról szól, hogy a szolidaritás országos: „Ma Calvadosban és nyilván Franciaország más régióiban is megtörténik a menekültek csodája.”

A konzervatív sajtóban nem jelenik meg ez a csoda. A L’Intransigeant egyik riportere figyelmeztet: „Gyakorlatilag lehetetlen megakadályozni a menekülteket abban, hogy elhagyják a táborokat, és az ország belsejébe távozzanak. Perpignant már elárasztották. Éjszakai őrjáratok, biztonsági szolgálat a pályaudvarokon, a lakások ellenőrzése során felszínre kerül, hogy spanyolok százai tartózkodnak illegálisan a területen.”

A tábor valójában börtön

De a táborokat a gyarmatokról érkezett egységek őrzik. A Ce Soir-ban Ribécourt „lövészek” jelenlétét állapítja meg. Jean-Maurice Hermann a Le Populaire-ben arról beszél, hogy bakákat és szpáhikat[5] látott, Maurice Doutreau pedig „marokkói idegenlégiósokról” szól a Le Libertaire-ben. De legtöbben a szenegáliakat említik. Marc Bernard leírja táborhelyüket a Saint-Cyprien-beli menekülttábor mellett: „Minél homokosabb a talaj, annál intenzívebb a forgalom, a mobil őrsorompók száma egyre nő: a sík vidék végén emelkednek a Pireneusok magas hegyei, fölöttük a hóval fedett a Canigou. Messziről nézve mintha hatalmas hangyabolyok emelkednének ki a földből, körülöttük fekete és vörös foltok mozognak lassan: ez a szenegáliak tábora.”

A biztonsági intézkedések azzal magyarázhatók, amit nem mondanak ki: a tábor valójában börtön. „Annál is rosszabb!” – kiált fel Ribécourt –, „a börtön valószínűleg kevésbé kemény, mint Argelès.” La Tour-de-Carol láttán Jean-Maurice Hermann ugyanezt az összehasonlítást teszi: „bejártam a tábort, ahol világossá vált számomra, hogy a többi, börtönben tett látogatásom során nem ismertem meg a koncentrációs táborok minden szörnyűségét.” Szerinte „az internáltakkal rosszabbul bánnak, mint a hadifoglyokkal.”

„Amennyi örömet okozott az, hogy két héttel ezelőtt láttam Le Perthus-ben és Cerbère-ben a menekülőket fogadó mobil őrök emberségét – írja Madeleine Jacob a Messidorban február 17-én –, olyannyira szörnyű, hogy számot kell adnom egyes embereknek a brutalitásáról, akiket a befogadó állomások és a táborok rendjével bíztak meg.” Ugyanaznap Marc Bernard a La Lumière-ben vázol emblematikus képet arról, milyen bánásmódban részesítik a spanyol köztársaságiakat. „Egy idős ember hatalmas pofont kap egy különösen brutális csendőrtől, el is esik tőle – ezt azzal érdemelte ki, hogy igen udvarias megjegyzést mert tenni. Egy milicista közbe akart avatkozni, erre félholtra verték.”

A szélsőjobboldali Francia Szociális Párt újságja, a Le Petit Journal, amelyet La Rocque tábornok vezet, visszavág: „a spanyol marxisták bukása arra kötelez, hogy megvédjük földünket.” Az antiszemita Gringoire hetilap címlapján: „A bűn serege Franciaországban van már. Mit fogtok csinálni vele?” Február 8-án a Candide irodalmi újság meghúzza a vészharangot: „csupa söpredék, Barcelona alvilága, gyilkosok, trockisták, hóhérok, a karmeliták elűzői, tolvajok, szentségtörő fosztogatók, lázadó »Thénardierek«[6] rontanak be földünkre.” Le Perthus-ben a híres riporter, Henri Béraud mindazonáltal már másnap pontosít: „vannak a nyájban jók és rosszak, a kimerültek és haldoklók mellett sírgyalázók, a terhes asszonyokat felkarolók mellett szadista hasfelmetszők, és a tisztaszemű gyermekek mellett gonosz akasztófavirágok, kegyetlen pribékek, gyáva politikusok.” A l’Action francaise nacionalista orgánum is fröcsög: „A valódi Franciaország nem kíván bűnözők és gyilkosok szeméttelepévé válni.”

Talán épp ez a düh az oka annak, hogy az éhező emberekkel szemben „felháborító brutalitás” (Ribécourt) támad. „Láttam mobil őrcsapatot, amint puskatussal verték azokat a katonákat, akik szó nélkül, nem erőszakosan, nem lázadva, de ellenállhatatlan állati éhségtől vezérelve rohantak meg egy kenyérszállító kamiont” – Jean-Maurice (Hermann, Argelès-ben). Ribécourt: „Egész egyszerűen éheztetés huszonöt katonára egyetlen kenyeret osztani. És ha panaszkodnak, a korbáccsal felfegyverzett szenegáliak készenlétben állnak.” Február 14-én kimondja: „Tegnap este és ma reggel a saját szememmel láttam, ahogy egy szenegáli rátámadt az egyik szerencsétlenre, aki a közeli nádasból jött visszafelé – belefáradt abba, hogy hiába várt a barakképítésre ígért fára, így hát elindult nádat szerezni, hogy legyen mivel tüzelnie éjszaka.”

A Le Libertaire-ben Maurice Doutreau elgondolkozik azon, milyen érzelmeket táplálnak az Észak-Afrikából odavezényelt katonák iránt a spanyol menekültek. „A francia kormány különös érzéketlenséget mutatott azzal, hogy a milicisták őrzését ezekre a kardcsörtető arabokra bízta, akik a barbár Terciókra[7] emlékeztetik őket – nehezen lehettek volna nagyobb bugrisok.” Figyelemreméltó elemzést ad a szpáhik és a szenegáliak kegyetlenkedéséről, akik szavai szerint „a mi birodalmi őrkutyáink leszármazottjai”… Ezek a szenegáli és marokkói őrök a történészek tanúsága szerint „nehezen korrumpálhatók, és a megértés szikráját sem mutatták, az adott körülmények között sokkal »megbízhatóbban« látták el a feladatot, mint bármely más francia hadtest tette volna.”[8]

A menekült nőkkel is foglalkoznak a riporterek. Julien Chazoff és Lucien Haussard a SIA-ban közölte február 9-én ezt a Perpignanban megesett történetet, „Kerítők köröznek a fehér nők közelében” alcímmel: „Aljas férfiak száz frankot kínálnak, ha egy nő eltölt velük egy közös estét moziban és azután…” Betty Darthel elmondja a La Flèche de Paris-ban: „A nyomorult nők tábora körül kószáltak bizonyos »urak« (Cerbère-ben). Két nappal ezelőtt láttak ott egyet, aki különös igyekezetet mutatott. Sajátos módon igyekezett segíteni az asszonyoknak: úgy tett, mintha védett házakba akarta volna kísérni őket, valójában azonban nyilvánosházakba.” Ilyen történetekről ritkán számolnak be a riportok, mint ahogy a nőkkel szembeni erőszakról is. Stéphane Manier mindazonáltal beszámol egy harmadik személytől származó információról is: „Az incidens Saint-Cyprienben esett meg, érkezésemet megelőző éjszaka. Egy fél tucat szenegáli bement a nők táborába […]. De a nők kiáltásai időben figyelmeztették a mobil őrséget.”

 De mi, franciák hogyan tudnánk valaha is elfelejteni mindezt?

A riportereket nem hagyja érintetlenül a Retirada, a visszavonulás és a táborok látványa. 1936 és a spanyol városokat ért bombázások óta gyakran kifejezték, milyen nehéz írniuk arról, amit saját szemükkel látnak, hogy erőt kell venniük magukon, hogy informálhassanak, hogy láttassák a bombázások szörnyű következményeit, azt, hogy a város minden unciányi területét széttépett hullák borítják. „Magukért mentem oda” – írja a Messidor olvasóinak a híres kommunista újságírónő, Simone Téry, mielőtt szinte klinikai pontossággal adna számot arról, mit látott a barcelonai halottasházban 1936 áprilisában.

1939 elején nem könnyebb felfogni és leírni ezt a valóságot, amely ezúttal francia földön tapasztalható. Louis Parrot január végén így kiált föl a Ce Soir-ban: „Le Perthus-ben nem tudjuk nem elfordítani a szemünket az emberi nyomorúság ilyen elrettentő képe előtt. Amit képesek vagyunk átadni erről a szánalmas exodusról és a hatóságok még inkább szánalmas viselkedéséről, az mélyen elmarad a valóságtól.” Február közepén ugyanebben az újságban Amélie-les-Bains-ről beszélve Ribécourt felteszi a kérdést: „Hogyan is lehetne tovább nézni mindezt a szenvedést? Hogyan is lehetne minden részletében beszámolni arról, amit minden színhelyen megtapasztaltunk? Hogyan hangsúlyozhatnánk mindazt a nyomorúságot, amelyet láttunk?”

A riporterek a háború teljes ideje alatt végigélték a civil lakosság mellett a tüzet és a vért, és azt mondják, nem felejtenek. A repülőgépek zaja, a rombolás képe, a hullák, a felkoncolt ártatlanok… Február 7-én Jean-Maurice Hermann kijelenti a Le Populaire-ben: „Aki csak ma volt is ott Le Perthus-ben, sohasem fogja elfelejteni ezt a fantasztikus képet: kora reggeltől nyugodtan, csendesen, megállás nélkül vonul egy egész nép, amely a rabszolgaság helyett a száműzetést választja.” Február 19-én a Ce Soir-ban Ribécourt kemény hangon szól: „24 feledhetetlen órát éltem meg, 24 óra gyötrelmet, nyomort, piszkot, vért, hideget és nagyságot. Huszonnégy órát az Argelès-beli táborban.” 1939 februárjában Simone Téry Valenciában[9] van. 1947-ben könyvet publikál a spanyolországi polgárháborúról „La porte du soleil” [A napra nyíló ajtó], amelybe többet beilleszt riportjai közül. És vádol: „A spanyolok talán el fogják tudni felejteni: tudják, hogy a mobil őrség, az nem Franciaország volt. De mi, franciák, hogyan tudnánk valaha is elfelejteni mindezt?”[10]

Ezek a pokolbéli látomások vajon átadják-e valaha is emlékezetünkben a helyüket az 1936-os nyári idők első képeinek, amikor a testvéri harc örömkiáltásai lelkes dalokkal versenyeztek? Simone Téry regényének elbeszélője, amint a spanyol menekültekkel szembeni bánásmód okait keresi, ezt a lehetséges magyarázatot adja: „Annak a Franciaországnak a számára a spanyol ember halálos veszedelmet jelentett, vírushordozó volt, a szabadság csíráját hordta magában.”[11] Egyes riporterek és menekültek ezt hordják majd el magukkal az Ellenállásba is.

A szerző, Anne Mathieu a Lotaringiai Egyetem irodalom- és újságírás szakos docense, az Aden folyóirat szerkesztője. „Paul Nizan et les années trente” [Paul Nizan és a harmincas évek] c. könyv szerzője. A www.reporters-et-cie.guerredespagne.fr létrehozója.

Írta: Anne Mathieu / Fordította: Völgyes Gyöngyvér / magyardiplo.hu

[1] Idézi Geneviève Dreyfus-Armand: L’Exil des républicains espagnols en France. De la guerre civile à la mort de Franco [A spanyol köztársaságiak menekülése Franciaországba. A polgárháborútól Franco haláláig], Albin Michel, Párizs, 1999., 61. old.
[2] Ibid., 42. old.
[3] Ibid., 52. old.
[4] Határ menti település, az Atlanti óceán partján – a ford.
[5] Észak-afrikai katona a gyarmati francia lovasság kötelékében.
[6] Victor Hugo A nyomorultak regényének visszataszító, lumpen szereplője – a ford.
[7] Spanyol idegenlégió.
[8] Geneviève Dreyfus-Armand és Emile Temime: Les Camps sur la plage, un exil espagnol, [Táborok a tengerparton, a spanyol kivándorlás], Autrement, megjelent a „Français d’ailleurs, peuple d’ici” [franciák máshonnan, népek innen] sorozatban, Párizs, 1995., 25. old.
[9] Március 27: a köztársaságiak megadják magukat, 28-án Franco hívei bevonulnak Madridba, 30-án Valenciába és Alicanté-ba. 31-én Almeria, Cartagéna és Murcia elfoglalása következik. Április 1-jén Franco bemondja a rádióban: La guerra esta terminada [Vége a háborúnak].
[10] Simone Téry: La Porte du soleil, postface d’Anne Mathieu [A napra nyíló ajtó, Anne Mathieu utószavával], L’Harmattan, « Les Introuvables », Párizs, 2018., 332. old.
[11] Ibid., 334. old.