Afelől ne legyen kétségünk, hogy már az, de hogy hogyan vált azzá, az már inkább felvet néhány kérdést.

Az átállás soha nem volt igazán bejelentve, egyszerűen csak átalakult: a szemünk előtt, mégis észrevétlenül.

Illetve valójában nagyon is szembeszökő a változás, attól a perctől fogva, ahogy megbetegszünk.

Visszatekintve az időben látható, hogy már régóta téma az egészségügyi ellátások fizetőssé tétele. Leginkább is azért, mert az egészségügyben nem volt rendszerváltás soha.

Először jött az oly népszerűtlen vizitdíj, ami nem volt hosszú életű.

„A 2008-as magyarországi népszavazást („szociális vagy háromigenes népszavazás”) a Fidesz–KDNP népszavazási kezdeményezése nyomán 2007. december 17-én írta ki az Országgyűlés a vizitdíj, a képzési hozzájárulás és a kórházi napidíj megszüntetése ügyében. A népszavazás időpontját Sólyom László köztársasági elnök 2008. március 9-ére tűzte ki. A kampány során a KDNP és a Fidesz a díjak eltörlését támogató igen válaszokra buzdított, míg a kormányzó MSZP és SZDSZ a díjak megtartását támogatta. A szavazás nem várt magas részvétellel és mindhárom díj esetében az eltörlést támogató igen szavazatok 82% körüli győzelmével zárult.”

Adott pillanatban azt hiszem nem volt olyan ember az országban, aki ne igennel szavazott volna ezen a népszavazáson.

Én akkor 21 évesen, csak annyit értettem belőle, hogy ha megbetegszem és orvoshoz megyek, Anyának 300 Ft-ot kell adnia, hogy fogadjon az orvos, ami az amúgy is szegényes büdzsénknek nem tett valami jót.

Eltörölték, örültünk és látszólag nem változott semmi.

2008 januárjában kezdtem segédápolóként a nappali tagozatos ápolói képzésem mellett dolgozni krónikus belgyógyászati osztályon. Még az a félév volt hátra, és júliusban, mint ápoló folytattam a munkám az intenzív osztályon. Azért mentem oda, mert a gyakorlatok során úgy láttam, hogy a kórházban az az egyetlen osztály, ahol viszonylag jó az eszközellátottság és van annyi ápoló, orvos, hogy minőségi betegellátás folyhat. Ebben nem is tévedtem és 2 évig ez így is volt.

2010-től aztán valami megváltozott és elkezdett minden szép fokozatosan egyre szegényesebb lenni – utólag látom, hogy egy egybeesik a kormányváltással és a Fidesz-éra kezdetével – amikor a kormány elkezdett spórolni a beteg embereken.

(Az úton-útfélen önfeledten elmútnyócévezők és libsizők kedvéért megjegyezném: Tudom, hogy az MSZP-SZDSZ kormányok egészségügy-politikája is bőven hagyott maga után kívánnivalót, tudom, hogy előtte is voltak megszorítások a pénzügyi világválság miatt, de ennek elmúltával már nem volt szükséges a forráskivonás, most meg, hogy Magyarország jobban teljesít! - már végképp nem lenne indokolt, főleg nem ebben a formában, ahogyan zajlik.)

2010 után vált rendszeressé az, hogy nem volt mindig minden szükséges gyógyszer, kevesebb lett a kötszer, elkezdtek jönni a különböző gyógyszerek olykor igen gyenge minőségű generikumai, a gyakran elrepedő ócskább fecskendők, a gyógyszer felszívása közben elduguló ócskább tűk, könnyen szakadó ócskább kesztyűk, olyan kézfertőtlenítő, ami cserepesre szárította a kezünket és sorolhatnám. A lényeg, hogy minél olcsóbb legyen, mert másképp nem férünk bele a keretbe és még így is folyamatosan adósságban voltunk.

Jó néhány kiváló orvos és nővér is elment ezekben az időben az osztályról, többségében külföldre, néhányan más szakmába, más ágazatba.

A kórházak ellátási területeinek átalakításával még több felelősség, még több feladat hárult mindannyiunkra.

Számszerűsítve például az intenzív osztályon ez azt jelentette, hogy megduplázódott a feladat, hiszen amíg addig egy ápoló 1-2 beteget felügyelt műszakonként, az összevonást követően ez 3-4 betegre emelkedett.
(Csak kiegészítésként szeretném megemlíteni, hogy a szakkönyvek szerint az ideális ápoló/beteg arány 1-1, tehát 1 ápoló 1 intenzív ellátást igénylő betegre felügyel a műszakja során.)

Ehhez képest a 3-4 beteg brutális mennyiségű munka és felelősség. Sokan megroppantunk benne, többek között az én egészségem is, de erre később térnék vissza.

Ez volt tehát a híres Semmelweis-terv, amivel a költségcsökkentésen kívül egy szemernyit nem javult az ellátás és Semmelweis maga nyilván forog a sírjában, amiért olyasmihez használták a nevét, amitől nem jobb, hanem rosszabb és keservesebb lett a nem csak a betegek, hanem az állami egészségügyben tevékenykedők sorsa is.

A rendszer zavaros, korrupt és átláthatatlan maradt, sok helyen szinte feudalizmusra emlékeztető viszonyok uralkodnak, a hálapénz-jelenség pedig tovább roncsolja az amúgy is kiszámíthatatlan rendszert.

A hálapénz, ami minden csak nem életbiztosítás. Hiába csusszan be a sebész főorvos zsebébe a kenőpénz, ez semmire nem garancia. Hiszen nem legális, nem nyomon követhető s mivel nem az, így nem is lehet követelőzni a végén, hogyha nem az lett az eredmény, amit vártunk vagy amit ígértek nekünk.

Ez a helyzet  már elegendő ahhoz, hogy a betegbiztonság, mint olyan, maximum papíron létezzen és a szerencsén múljon az esemény kimenetele.

Így szép lassan, azok, akik megtehetik – ebbe mindenki beletartozik a tehetősektől egészen azokig, akik akár nagy lemondások árán kiszorítják valahogy a pénzt – átszoktak a magánegészségügybe.

Ma pedig ott tartunk, hogy a kivéreztetett állami egészségügyi ellátórendszer működése annyira nem illeszkedik a társadalom szükségleteihez, hogy szó szerint ott tartunk, hogy aki azt szeretné, hogy az élete és a gyógyulása ne csak a szerencsén múljon, az valószínűleg inkább kifizeti a vizsgálatért pénzt egy magánszolgáltatónál.

Majd Tuzson Bence, a  Miniszterelnöki Kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára szépen elrejtve a mondandójában, egy interjú alkalmával azt találja mondani 2015. februárjában, hogy:

„Az állami egészségügyi alapellátásokat mindenképpen meg kell oldani. Aki többet szeretne, az átmehet a magánegészségügybe.”

Ha figyelmesen elolvassuk ezt a mondatot, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy mi történik.

Az alapellátásba a háziorvos, súlyos és komolyabb beavatkozást (pl. életmentő műtétet) igénylő esetekben a kórházi ellátás tartozik manapság a gyakorlatban – amit egy minimum elvárható szinten tartanak fenn. Az összes többit (pl. járóbeteg-szakellátás) nem fejlesztik kellőképpen.

Ezért vannak várólisták, ezért van az, hogy egy bármilyen szakrendelésre vagy vizsgálatra adott esetben hónapokat kell várni és ezért van az is, hogy a szükségesnél jóval kevesebb ember végzi el a betegek ellátását.

Ezért nincs érdemi béremelés az egészségügyben, sem egészségügyi életpályamodell, sem semmi, ami valóban ösztönzőleg hatna a rendszerre, netán megakadályozná az évi közel ezer orvos és ki tudja hány ápoló elvándorlását vagy pályaelhagyását.

Ezért nincsenek megelőző programok és ismeretterjesztés (amúgy is jobb, ha tájékozatlan vagy, mert kisebbek az elvárásaid), mert ez mind plusz szolgáltatás, nem kell az alapszolgáltatáshoz.

Az, hogy ezt suttyomban így kimondták, csak a kezdet.

A következő lépést épp most készítik elő.

Június végén az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) két rendelet tervezetét tette közzé. Az egyik az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Tér (EESzT) működésével kapcsolatos jogszabálytervezete, a másik pedig a háziorvosok és a házi gyermekorvosok új törzskartonjának bevezetéséről szól.

Ha teljesen naivan nézem ezt az intézkedést, nincs is ezzel semmi baj. Azon túl, hogy adatvédelmi jogokat sért, a valóságban az intézkedés egy sokkal ördögibb terv része, amire Selmeczi Kamill, a Alapellátó Orvosok Országos Szövetségének elnöke, Alsónemesapáti háziorvosa világított rá:

„Az orvosi kérdések mellett ugyanis lényegében egy szociológiai kérdéssort is tartalmaz az űrlap. Mindez alkalmas a válaszadó teljes beazonosítására. Ha a beteg a meglévő bizalomra építve el is mondja, hogy miből és hogyan él… a válasza nem tartozik egy harmadik személyre, pláne nem egy statisztikusra, aki a kartonokról majd az adatokat begyűjti.”

Ha egy picit is gondolkodunk, hamar összeáll a kép.

Folyamatosan hangoztatják, hogy meg kell vizsgálni az egészségügyi rendszerben lévő tartalékokat.

Ezzel az adatgyűjtéssel épp ez a cél. Az eredmények tükrében pedig számíthatunk rá, hogy újabb és újabb támogatásokat fognak elvenni, például a gyógyszerkasszától, ellátások finanszírozásából és egyre több ellátásformát fognak abba a bizonyos plusz szolgáltatás kategóriába sorolni, amit már nem finanszíroz az állam.

Sosem fogják kimondani, hogy mától akkor fizetős az egészégügyi ellátás.

Egyszerűen csak azzá válik és sokaknak ekkor már talán késői és fájdalmas lesz a felismerés.