Többük vészjósló képet fest a rettentő kórról, amely egyre nagyobb embertömegeket érint. Persze nem kérdés, hogy a súlyos levertség, szomorúság – amelyet egyre gyakrabban és könnyebben címkéznek „depressziónak” – komolyan megkeserítheti nemcsak az érintett, de a családja életét is. De tényleg ilyen könnyen dobálózhatunk a depresszió elterjedtségével és súlyosságával? Számos szakmai vélemény ennek ellenkezőjére utal.

Hogy a depresszióról megjelenő rengeteg cikk vajon egy tudatos médiakampány eredménye-e vagy sem, nehezen megállapítható. Ám mielőtt elborzadnánk a lassan már mindannyiunkra leselkedő veszélytől, érdemes néhány információval tisztában lenni.

Először is, a depresszió – hasonlóan a többi pszichiátriai betegség-kategóriához – egyáltalán nem olyan könnyen körülhatárolható, objektíven diagnosztizálható „betegség”, mint a testi problémák legtöbbje.

Azt a gyakran hangoztatott megállapítást, miszerint a depressziót az agy felborult kémiai egyensúlya okozza – amelyeket azután gyógyszerekkel kell korrigálni – nem támasztják alá valódi, tudományos mércével mérve megalapozott kutatások, ez a mai napig csupán egy elmélet, annak ellenére, hogy rendszeresen bukkannak fel híradások, amelyek szerint „most megtaláltuk” vagy „egy új kutatás kimutatta” – ilyen cikkek évtizedek óta jelennek meg újra és újra, azt hirdetve, hogy éppen akkor sikerült kimutatni a depresszió vagy más mentális zavar okát az agyban. Ha tényleg megtalálták volna az agyi eltérés gyökerét, azt fel lehetne használni a diagnózis során – ilyesmi azonban sehol nem történik.

A pszichiáter csupán egy szubjektív, önkényesen megállapított tünetlista alapján állítja fel a diagnózist.

A pszichiáterek diagnosztikai kézikönyve szerint kilenc kritérium – mint például a mély szomorúság, apátia, fáradtság, nyugtalanság, alvási zavarok és étvágyváltozás – közül legalább ötnek eleget kell tenni ahhoz, hogy depressziót diagnosztizálhassanak.

Azon túl, hogy ez a diagnosztikai módszer önkényes és szubjektív – így jócskán nélkülözi az orvoslásban egyébként elvárt tudományosságot –, úgy tűnik, a kézikönyv az élet legkülönfélébb emberi problémáit igyekszik „orvosi állapotként” felcímkézni.

Szendi Gábor klinikai szakpszichológus a témáról így nyilatkozott:

A depresszió olyan gyűjtőfogalom, mint a tüdőbetegség, ami valójában lehet TBC, tüdőrák, tüdőgyulladás, asztma vagy bármi más. Depresszió ugyanúgy nincs, mint ahogy nincs tüdőbetegség. És van olyan gyógyszer, ami tüdőbetegségre jó?

Nincs, hiszen csak egyik vagy másik speciális betegségre ható gyógyszerek vannak.

Az antidepresszánsoknak ugyanis

– folytatja a szakember –

semmilyen specifikus, depresszió elleni hatása nincsen.

Ám az sem kétséges, hogy az emberek igenis szenvedhetnek mentális problémáktól, és ezek igen súlyosak is lehetnek. Merre kereshetjük hát a megoldást? A tüneteket elfedő tudatmódosító gyógyszerezés helyett érdemesebb a gyötrelem valódi forrását felkutatni.

Orvosi körökben jól ismert tény például, hányféle testi betegség létezik, amelyeket ha nem fednek fel és nem kezelnek, komoly mentális tüneteket válthatnak ki. Ezek a háttérben meghúzódó testi betegségek nem mindig nyilvánvalóak, egy alapos fizikai kivizsgálás viszont kiderítheti, ha ilyesmi áll a probléma hátterében.

Természetesen számos más állapot is kiválthat „pszichiátriai betegségnek” látszó tüneteket – tápanyaghiány, vitaminhiány, komoly stressz, tragikus veszteség vagy megoldhatatlannak tűnő problémák az életben. Ez alapján ki-ki döntse el, vajon a pszichiátriai diagnózisok és a tudattompító gyógyszerezés jelentik-e a valódi megoldást.

CCHR