Egy könyves szerző? Túlzóan és a részleteket figyelembe nem véve mondhatjuk, hogy igen. Iskola a határon. Minden, ami előtte volt, az Iskolát alapozta, s minden, ami utána jött, az Iskola függeléke, kiegészítése, továbbgondolása.

Ó, ha ilyen egyszerű volna megfejteni egy író életművét…

A legnagyobb vállalkozó erre a megfejtésre mind a mai napig Szegedy-Maszák Mihály, aki először írt Ottlikról összefüggő tanulmánykötetet, részben azért, mert tisztában volt vele, hogy 4 évvel Ottlik halála után már nagyon kell egy kötet, részben pedig azért, mert Ottlik nagy példaképe Kosztolányi volt, akihez közelebb a ma élők közül kevesen állnak, mint Szegedy-Maszák.

De a professzornak sem sikerült felfejtenie azt a talán nem kis mértékben költői, mégis fontos kérdést, hogy miféle fura szerzet volt Ottlik, s ezzel a habitussal hogyan fért meg egy olyan irodalmi közegben, ahol nagyon sokat jelent, hogy az ember mennyire jó az önmarketingelésben.

Ottlik nevéhez valójában csupán két jelentős (mi az, hogy jelentős?), minden esetre nagyobb hatású alkotás köthető: a Hajnali háztetők, valamint az Iskola a határon, ez utóbbi jelentősége ráadásul árnyékot vet szinte minden egyéb munkájára.

Szakíróként azonban valódi világhírnevet szerzett. Ő jegyzi ugyanis, számtalan, a területen szűkített írása mellett azt a kötetet is társedzőként, melynek címe Adventures in card play, s a Hugh Kelsey-vel közösen írt munka mindmáig a pidzs világának egyik alap olvasmánya.

Az 1949 utáni időszaknak is köszönhető, hogy nem sokat írt, hiszen nem igazán volt esélye arra, hogy komoly kiadók közelébe kerüljön egy olyan munkával, amiben nem kell titkolóznia, s amelynek nem szükséges minden egyes oldalát százszor is átnézni “problematikus” nyomok után kutatva. Ottlik nem igazán akart részt venni az öncenzúra skizofrenitásában, mint amire annyi kortársa kényszerült.

Ült kedvenc óbudai kocsmájának teraszán, messziről is jól felismerhető tweed zakójában, cigarettázott, kortyolgatta italát, s közben lefordította nekünk a fél világirodalmat.

No de mégiscsak kellemetlen, igaztalan és egyben gonosz húzás is volna ilyet leírni: Ottlik Géza, műfordító…

Kevés a lehetőségünk, hogy szavakat találjunk rá, milyen lehetett soha meg nem alkuvó írónak lenni abban a korban, amelyben Ottlik Géza élt és alkotott.