Az Egészségügyi Minisztérium 2003-ban, a Gyurcsány-kormány idején hozott határozott a kegyeleti szobák kialakításáról, ahol a hozzátartozók elbúcsúzhatnak elhunyt rokonuktól. A rendelet szerint minden kórházi osztályon kell lennie egy ilyen helységnek. 2006-ig nemigen ellenőrizték a rendelet betartását, így azután országszerte találhatók olyan kórházak, ahol nincsenek kegyeleti szobák, sőt, az ápoltakat is zsúfolt kórtermekben tartják. Pedig, így szólt a rendelet, „ha nem történik meg a búcsúzó szobák kialakítása, ha nem alakítanak ki ilyen szobát egy kórházban, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat visszavonhatja az intézmény működési engedélyét.”

Bár már 2003-ban hatályba lépett a rendelet, sok helyen még mindig nem alakítottak ki ilyen szobákat. A dél-dunántúli régióban például mindössze két intézménynek van ilyen helyisége. Kegyeleti szobák híján a gyakorlat az, hogy a halál beállta, illetve annak megállapítása után az elhunytat -  meghatározott idő elteltével - a helyi proszektúrára szállítják. Így fordulhat elő, hogy a hozzátartozójuk helyett sokszor csak az üres ágyat találják a rokonok. Vannak olyan kórházak is, ahol paravánnal kerítik el a halottat, hogy a rokonok elbúcsúzhassanak tőle. Ilyenkor azonban előfordul, hogy a kórteremből nem tud mindenki kimenni, így a bent maradók is tanúi lesznek a rokonok fájdalmának. 

Az lett a gyakorlat – úgy a fővárosban, mint vidéken - hogy erre a célra egy külön bejáratú helységet, úgy kb. 3 x 4 méter alapterület jelöltek ki, ahol elbúcsúzhatnak a hozzátartozók az elhunyttól.

A budapesti Szent János Kórház több kegyeleti szobával is rendelkezik, de minden osztályra náluk sem jut ilyen helység. Az ápolási igazgató kijelentette, hogy nagyon igyekeznek még több szobát kialakítani, de nem csak a pénz hiánya okoz problémát. "Az ágyszámot nem csökkenthetjük, és akármilyen szoba nem jó erre a célra. Megfelelően elkülönített, intim hangulatú helység kell". Az ápolási igazgató szerint ennek ellenére ki fogják alakítani a többi szobát is.

Azt viszont fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a meglévő kegyeleti szobákat sem használják ki teljesen. "Vagy nem így akarnak elbúcsúzni, vagy nem hallottak még erről a lehetőségről" – találgatott, mikor beszéltem vele. A kórháznak kötelessége megemlíteni a szobát, de a felvilágosítás nem egyszerű. "Kiírhatjuk, hogy a kegyeleti helység a hozzátartozók rendelkezésére áll, de nem szerencsés, ha a betegek, rokonok egy ilyen felirattal szembesülnek rögtön, hiszen az emberek gyógyulni jönnek a kórházba".

A halott is kereskedelmi tárgy lett a szolgáltatási versenyben

Hazánkban, ahol napról-napra nő a nyomorgók és a halottak száma elkezdődött egy olyan szolgáltatási verseny, amely „nem ismer se Istent, se embert”, s tegyük hozzá: se halottat. Szállítják ide-oda a halottakat az ország egyik részéből a másikba több száz kilométeren keresztül, ami igencsak közel áll a kegyeletsértés meghatározásához. Frekventált helyzetben természetesen Budapest van a közel kétmilliós populációjával. A krematóriumok próbálják „elszipkázni” egymástól a halottakat, s ezért, bizony, elég súlyos csúszópénzeket is hajlandók fizetni egyesek azokon a pontokon, ahol az elhunyt „hova kerülését” még befolyásolni tudják.

Vegyünk egy példát! Elhunyt egy ember Budapesten. Ilyenkor az a teendő, hogy értesíteni kell az illetékes körzeti orvost, aki kiállítja a halottkémi bizonyítványt. Nem jellemző, de véletlenül van nála egy névjegykártya, hiszen a hozzátartozók általában megkérdezik: doktor úr, mi a teendő ilyenkor. Ha a halottkém azt mondja, sima az ügy, és nem rendel el boncolást, akkor a halottat lehet szállítani a temetőbe. Egy vizitkártya a szolgáltatóról rögtön iránymutatást ad a családnak, kihez érdemes fordulniuk.  Hűtés címen a magyarországi kórházak 5000 forintot számítanak fel naponta, de ezért, ennyi pénzért még egy tiszta fehér lepedőt sem borítanak az egyébként is hullazsákokban tartott elhunytakra.

Ha a beteg a kórházban hal meg, a játék is többszereplőssé válik. Amennyiben a halottkém boncolást rendel el, a test bekerül a proszektúrába. Az ott dolgozók is rendelkeznek hasonló névjegykártyákkal. A belgyógyászaton fekvő, meglehetősen roggyant állapotban lévő betegnek meg vannak számlálva a napjai/órái. Az ott dolgozók közül is mindig akad olyan, akinél van névjegykártya, telefonszám, és jelez, várhatóan, hamarosan egyik embertársunk, sajnos, távozni fog. A legdurvább változat az, amikor a kiszálló körzeti orvosnál és az ápoló személyzetnél is van névjegykártya, csak különböző nevekkel, címekkel, és az elhunyt feje felett veszekedtek, kit hívjanak ki. Egy ilyen eset állítólag nemrég történt. Létezik még egy szereplő: a mentőszolgálat. Egy-egy ilyen szolgáltatás indul 5000-től és elérheti a fővárosban a 30-40 ezer forintot is.

Milliárdos üzlet - holttestekkel

Már csak az elmondottak miatt is drasztikus és radikális állami beavatkozásra van szükség ahhoz, hogy ez az áldatlan, kegyeletsértő, a temetkezési törvényt maximálisan sárba tipró helyzet megszűnjön. A témát ismerők szerint a jogszabály előterjesztőiben megvan a kellő elhatározottság, noha számíthatnak rá, hogy óriási felháborodás követi majd munkájukat, hiszen hatalmas pénzekről van szó. Magyarország mortalitása jelenleg 1,4 százalék. Ha 10 millió polgárt veszünk alapul, az már 140 ezer halott évente. Nem mindegy, ki hova kerül. A piaci szereplők szerint a 17 hamvasztó öli egymást, nagyon kemény, véres szolgáltatói harc folyik a háttérben a halottakért, a történet milliárdokról szól.

Magyarországon az a helyzet, hogy a nyugdíjra jogosultak 20 százaléka még az első havi nyugdíját sem veszi fel, mert közben meghal. A helyzeten azzal is lehetne finomítani, ha valaki csak egy évig kapja megérdemelt járandóságát, akkor halála esetén megillesse a társadalombiztosítás részéről egy alapnyugdíj temetkezési célokra. Ez az önkormányzatok vagy a kormányhivatalok felé terelné az ügyet, s ellenőrzött formában, az ő felügyeletük mellett lehetne lebonyolítani. Ugyanez megvan Szerbiában és Romániában is. Az utóbbi országban például 500 euró az állami támogatás, ami a legnagyobb megszorítások mellett is megmaradt és alanyi jogon jár. (Ez Magyarországon kb. 178 ezer forint támogatást jelentene. Kap ennyit az államtól vagy az önkormányzatoktól valaki hazánkban?)

Biztató, hogy az új jogszabályban megszigorítják a hamvak hazaszállítási lehetőségét is. Az élő, természetes személy közjegyző előtt akaratát végrendeletbe foglalja, hogy hamvait a hozzátartozók elszállíthatják. Ha nem született végrendelkezés az elhunyt részéről, akkor a hozzátartozók egységes és közös megállapodását közjegyző előtt kell írásba foglalni. Ha hazakerül az urna, a hamvasztó üzemek dolga, hogy regisztrálják, hova kerültek az elhunyt maradványai. Így nyomon követhető, ki, hova vitte a hamvakat, és hol nyugszik a megboldogult. A honi jogszabály egyelőre lehetővé teszi azt is, hogy a hamvakon lehet majd osztozkodni. Így nem fordulhat elő, hogy valaki magának sajátítja ki a halott maradványait, hazaviszi, és a többiek nem róhatják le kegyeletüket.

Arra is lehetőség lesz, hogy a hamvak egy részét a hozzátartozók hazaviszik, a többi pedig a köztemetőbe vagy egyházi temetőbe kerül, ahol bárki, barát, hozzátartozó, távoli, közelebbi rokon meg tudja látogatni.

A szakma, a temetkezési vállalkozók, azt várják, hogy az említett salátatörvény változatlan és nem felpuhított formában kerüljön valamikor a parlamenti képviselők elé. A társadalom túlnyomó többségének morális hozzáállása a kegyeleti szolgáltatásokhoz, magához a kegyelethez teljesen pozitív. Az elmúlt 30 év minden gondja-baja terelte rossz útra a mostani, változásért kiáltó gyakorlatot. Egy embert szépen elbúcsúztatni: annál nincs is szebb, csak az esküvő, meg a keresztelő. Ha megtiszteljük a fiatalokat, az újszülöttet, akkor tiszteljük meg méltó módon elhunyt hozzátartozóinkat is.

Kollár Erzsébet,
a rendszerváltók lelkiismerete