Merthogy nem igaz a négyszáznyolcvan forintos benzin, a százforintos gázár, a hétszázalékos infláció és persze nem igaz az agyonreklámozott demográfiai fordulat sem, amely éppen csak azt hallgatja el, hogy a kilencvenháromezer magyar újszülöttből több mint tízezer Nyugat-Európában születik, s akik zöme legfeljebb látogatóként fordul meg majd Magyarországon.

A magyar miniszterelnök jóbarátja nyomdokain halad, aki alig néhány hete rezzenéstelen arccal egyenesen a kamerákba mondta bele, hogy Oroszország a piaci ár ötödéért szállít gázt Magyarországra. Csakhogy hiábavaló a titkosítás, a külkereskedelmi statisztikából fekete-fehéren kiderül, hogy az ár, némi késéssel és kisimítással pontosan követi a szabadpiaci gázárakat. 
A különbözetet a magyar költségvetés fizeti, az utolsó fillérig hitelből.

S vajon milyen annak az országnak a hitele, amelynek ENSZ-nagykövete még akkor is korlátozott katonai akcióról beszél, amikor tankhadosztályai földig rombolják egy szomszédos ország városait, rakétatüzet zúdítanak civil menekülők konvojaira és vonatszerelvényeire?

Orbán 12 éves kormányzásának vitathatatlanul voltak pozitív hozadékai, de –propagandagépezetének állításaival szemben – semmiféle új gazdasági modellt nem valósított meg. Attól, hogy egy állam de facto eltörli a munkanélküliségi biztosítást, még nem válik munkaalapú társadalommá, már ha egyáltalán létezik ilyen. A 2013-tól a covidjárványig tartó növekedés általános világgazdasági fellendülésen, adókedvezményekkel bevonzott külföldi vállalatok exportteljesítményén és nem utolsósorban az Európai Unió által fizetett legnagyobb fajlagos támogatásán alapult. A viszonzás nem maradt el: a magyar kormánypártnál kevesen folytattak aktívabb EU-ellenes politikát a kontinensen.

Most ez a lassan másfél évtizede épített vár hetek alatt dőlt romba. A Fidesz agytrösztjének becsületére legyen mondva, pillanatok alatt megtalálta a menekülő útvonalat: miután a kormánymédia és kapcsolt részei jó évtizede a Nyugat jaltai árulásáról és az '56-os magyar forradalom cserbenhagyásáról értekeztek, most ugyanazokban a stúdiókban hirtelen lávaként tört fel a békevágy. Agresszort és áldozatát összemosva orosz-ukrán háborúnak nevezik egy szuverén, nemzetközi szerződésekkel körülbástyázott ország szisztematikus szétrombolását, lakónegyedek megsemmisítését. Az értékalapúnak reklámozott, a valóságban opportunista és szervilis magyar külpolitika belátható időre minden hitelét elveszítette, utolsó európai szövetségesével együtt.

Az engesztelhetetlenségéről elhíresült házelnök egyenesen kapitulációt ajánlott Ukrajnának. Kétségtelen, legfeljebb golyóstollakkal felszerelt képviselőkkel, parlamenti határozatok segítségével harcolni lényegesen egyszerűbb, mint tankhadosztályokkal, de nem kellene ezt a kérdést a megválasztott ukrán kormányra bízni? Vajon hogyan minősítené a kormány házi történésze azokat a nyugati politikusokat, akik az '56-os felkelőknek feltétel nélküli megadást ajánlottak volna?

Tudjuk, pávatánc közben némi koherenciazavar elkerülhetetlen. A magyar kormánypropaganda 2010 óta annyira szolgaian követte a moszkvai forgatókönyveket, hogy a rugalmas elszakadás most leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Az Európai Unió erre az alkalomra visszaállt egysége nem tudja semmissé tenni, hogy a magyar államberendezkedés a kremli modell hű másolata. A jachtok ugyan kisebbek, a miniszterelnök családinak álcázott haciendája sem éri el az orosz elnök – szintén más neveken tartott – fekete-tengeri palotájának méretét, de a gondolat ugyanaz: baráti oligarchák kezébe adni az ország kulcságazatait, így biztosítva a hatalom monopóliumát akár évtizedekre.

A hazugság spirálja nem végtelen, valamikor beleütközik a falba. A messianizmusból, hatalmi gőgből és csillapíthatatlan profitéhségből fújt léggömbnek már csak április 3-ig kell kitartania. Ha kidurran, valamennyien meg fogjuk hallani.