Azimént töröltem ki a telefonomból az Index-applikációt. Mivel a nélkülözhetetlen zenék miatt állandó helyszűke van, csak nagyon fontos alkalmazásokat töltök le. Úgyhogy örülni szoktam a felszabaduló tárhelynek.

Most egy mozdulattal 187 megabájtot nyertem, de olyan sokat veszítettem, hogy azt el sem tudom mondani.

Azért megpróbálom. Az index.hu az elmúlt húsz évben, amióta internetelőfizető vagyok, olyan volt számomra, mint a levegő – csak akkor veszi észre az ember a hiányát, ha váratlanul a víz alá kerül – hogy nyári hasonlattal éljek. Most úgy érzem magam, mintha fuldokolnék a vadul hullámzó tengerben, miután ledobtak egy biztonságosnak hitt hajóról.

Iránytű nélkül maradtam. (És ezzel vége a vizes hasonlatoknak, bár nehéz lesz a navigáció).
Most először sajnálom, hogy ennek a dolgozatnak már nem az a címe, hogy Kulturális veszteségeink… akárhányadik rész. Mert az Index eltűnése a telefonomról az évszázad kulturális vesztesége számomra.

Nem szándékozom az undorító politikai háttérrel foglalkozni, megteszik (és megtették) ezt helyettem mások. Elmagyarázták, miért volt oly fontos a magyarországi hatalomnak beszántani ezt a kellemetlenkedő, libernyák portált. Inkább arról az egyelőre még láthatatlan, vagy legalábbis kevésbé érzékelhető veszteségről szólnék, amely hosszabb távon azokat is sújtja majd, akik pénteken örvendezve pezsgőt bontottak. Egy demokráciában a polgároknak joguk van az objektív tájékoztatáshoz. És mivel a hatalom képviselőinek (demokráciában is) fontos eszköze a manipuláció – hiszen hatalmon akarnak maradni –, a független sajtónak az a feladata, hogy rávilágítson az ilyesfajta ügyeskedésekre. De van még egy feladata: a társadalom kultúrájának megteremtése. Az, ahogyan kommunikálunk egymással, ahogyan gondolkodunk nemzetünkről, közügyeinkről, saját életünkről, az a mi igazi, tapintható hazánk. A nemzeti kultúra nem népzene, turulszobor és hazafias költészet, hanem egyfajta szellemiség, otthonosságérzés, közös sors. A szellemiséget olyan alkotóműhelyek teremtik meg és adják tovább a következő nemzedéknek, amelyek tiszteletet vívnak ki maguknak. Egy-egy ilyen műhely hatalom általi szétverésével (legyen az színház, egyetem, akadémia vagy szerkesztőség) közös kultúránk egy része tűnik el. Ilyet tenni akkor is bűn, ha sokan nem tartják annak. Mert egy demokráciában mindenkinek joga van a véleménynyilvánításra, legfeljebb nem olvassa el, nem nézi meg, akit nem érdekel. Vagy megnézi és vitába száll vele – ez is jogában áll mindenkinek.
Magyarország most még közelebb került azokhoz az időkhöz, amikor csak egyfelé lehetett evezni (elnézést!), hiába tartott a csónak egyenest a jéghegynek. Amikor gondolkodó polgárok helyett parancskövető matrózokat neveltek maguknak a tengernagyok.

Mert ha az ember hazugságot kap hír helyett, nincs esélye a hatalommal szemben. Persze lehet hiteles információk nélkül élni, ahogy bekötött szemmel is lehet evezni. A magyar emberek hamarosan nem fogják tudni, hogyan lopnak el mindent körülöttük. Azt sem fogják tudni, mikor gyújtják fel az utolsó hidat előttük. Mert csak azok juthatnak át a túlpartra, akik szervilis kiszolgálói a hatalomnak.

Juhász Katalin / ujszo.com