Azokkal a berögzült szokásainkkal, amik megkeserítik az életünket, a sorsunkat, és persze a végeláthatatlan pesszimizmussal, ami itt van a levegőben, mint a szállópor. Ma azonban nem vagyok hajlandó ilyesmiről írni!

Szkeptikusan álltam a mai eseményekhez. Úgy kezdődött, hogy kinéztem az ablakon, és konstatáltam, hogy olyan taknyos az időjárás, hogy leginkább felkelni nincs kedve az embernek, nemhogy tüntetni. Sebaj, adjunk neki egy esélyt – gondoltam. Azon túl, hogy meglepetésként ért a létszám, ami ellepte az utcákat, mást is tapasztaltam, ami megmelengette a lelkemet.

Már az NVI épülete előtt belebotlottam a március 15-én kötelező bácsiba, aki kokárdát árul. Vettem is tőle kettőt, ugyanis aktualizálva kínálatát, kockárdát is árult. Egy kicsit olyan érzésem volt, mint amikor a Fidesz 2002-ben beharangozta, hogy aki a polgári oldalra szavaz, az kokárdában megy az urna elé, hiszen a kockás jelképpel én is elárulom magam, és talán erősítem is azt a széthúzást, ami az országban már így is szakadékként tátong. Végül őszinte voltam saját magammal szemben, ezért úgy gondoltam, tisztán és érthetően: leszarom.

Nem érdekel, hogy egyesek lengyel-magyar kokárdát vettek fel, mások kockásat. Annyit tudok, hogy aki ma Orbán mellett van, azzal én nem találom meg a nemzeti minimumot. Nem mi akarjuk, hogy ne élhessünk közösségként, magyarként, hanem a széthúzást ők gerjesztik. A kockás kokárda egy reakció erre. Visszajelzés az elnyomásra, a jogállam szétszedésére, eltiprására, arra, hogy a Fidesz pofán köp minket, és Orbán Viktorral az élen úgy működteti mindannyiunk hazáját, mint bármelyik utolsó szemétláda diktatúrát.

Felvettem hát mindkét jelképet, és elhatároztam, hogy hordani is fogom mindaddig, amíg nem tudom csak a piros-fehér-zöldet büszkén kitűzni. Most ugyanis nem szívesen szállnék fel ünnepen kívül a trikoloros jelképpel a villamosra. Azért nem, mert még annak a gyanúját is, hogy bármilyen módon asszisztálok ehhez a tetű rendszerhez, el akarom kerülni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni, ha azt gondolnák: fideszes vagyok. A zászlónk színe sajnos egy kisajátított, sztereotípiát magával vonzó szimbólummá degradálódott. Amint ez megszűnik, én is változtatok öltözködési szokásaimon.

Ma megtapasztaltam azt, amit mindig is szerettem volna látni ebben az országban. Éreztem az erőt. A közösségünk erejét, ami képes felállni a padlóról, és a legnagyobb erővel tüntetni el azt, aki nem oda való. A Kossuth-téren a néma csend és a skandálások zúgása váltotta egymást. Pokolian szép volt és legalább ennyire ijesztő.

Lehet, hogy birkák vagyunk, de nagy fogakkal, amivel harapunk is, ha kell!

24per7.info