A tavalyi népszámláláson gyűjtött adatok elemzésének előzetes eredményei további bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy gyorsan öregszik és létszámában riasztóan fogy a Magyarországon élő lakosság. Cikkem első részében azt vizsgálom, hogy a gyors az elöregedés milyen hatásokkal járhat. - írja a Portfolio

Áldás vagy átok az öregedés?

A köztudatban változatlanul élő 10 milliós lakosságszám helyett 9 millió 601 ezren élünk a magyar határok között, az eredmény azt tükrözi, hogy a legutóbbi népszámlálás óta bekövetkezett 464 ezer fős csökkenést a környező országokból érkezett 131 ezer fős bevándorlási többlet enyhítette. A tartósan külföldön dolgozó magyarok több százezres létszáma az előzetes jelentés tanúsága szerint feltehetően szintén az itthon élő számláltak számát gyarapítja, különben az országhatáron belüli fogyás akár milliós nagyságrendű is lehet.

Az eredmények szerint a 45 évesnél idősebb minden korcsoportban nő a népességszám, a 65 évesnél idősebbek aránya pedig elérte a 21%-ot.

2021-ben ez az arány még nem érte el a 20,5%-ot sem, miközben a demográfiai előrejelzések szerint 2030-ra várhatóan közelíti a 24%-ot, 2060-ra a 33%-ot. Magyarán: az itthon élők közül jelenleg minden ötödik, tíz év múlva minden negyedik, harminc év múlva minden harmadik magyar 65 évesnél idősebb lesz. Az évente átlagosan negyvenezer fővel csökkenő magyarországi lakosságon belül egyre nagyobb hányadot tesznek majd ki a 65 évesnél idősebbek.

Vajon kibírja ezt a nyugdíjrendszer? És az egészségügyi ellátórendszer? És a szociális ellátórendszer?

Árnyalja a magyar helyzetet, hogy az EU átlagához képest a 65 éves életkorban várható további élettartam férfiak esetében jelenleg 3,8 évvel, nők esetében 3,4 évvel rövidebb (ez a többiekhez képest csökkentheti a nyugdíjrendszer finanszírozási kockázatait), miközben a 65 éves korban egészségben várható további élettartam férfiak esetében 3 évvel (a svéd férfiakhoz képest 11 évvel), nők esetében 2,6 évvel (a svéd nőkhöz képest 8 évvel) rövidebb (ez viszont növelheti a többiekhez képest az egészségügyi ellátórendszer finanszírozási kockázatait). Egyébként itt rejlik a kézenfekvő megoldás, ha lassítani szeretnénk a magyar lakosság fogyását: az idő előtti halálozások messze EU-átlag feletti számát kell csökkenteni, hogy évente átlagosan ne 130 ezer (a pandémia éveiben 160 ezer) magyar haljon meg, hanem sokkal kevesebb. Ennek érdekében az egészségügyi és a szociális ellátórendszer modernizálása, az otthonápolási rendszer érdemi fejlesztése mellett a saját egészségünkért érzett felelősség forradalmi növekedésére is szükség van.

Miután a születések számát semmilyen intézkedésssel nem sikerült az éves 90 ezres szám fölé emelni, és erre a jövőben sem látszik esély, a népességfogyást csak a halálozások számának gyors csökkentésével lehet lassítani.

A trendet ugyanis még csak lassítani sem képes a termékenység alakulása, amely ugyan a 2000-es évek elején elért mélypontokról a hatalmas állami erőfeszítések hatására kicsit javult (a teljes termékenységi ráta 2021-ben 1,59 volt, tavaly viszont 1,53-ra csökkent, vagyis 100 termékeny korú hölgynek pillanatnyilag 153 gyermeke van). A kívánt érték a köztudatban rögzült 2,1-es termékenységi arányszám lenne, csakhogy ez sem fordíthatná meg a fogyást, hiszen sokkal kevesebb szülőképes korú nő még sokkal nagyobb egyéni gyermekvállalási hajlandóság mellett sem képes annyival több gyermeket szülni és fölnevelni, mint amennyi kiesik az anyák sokkal kisebb létszáma miatt. És mitől nőne a gyemekvállalási hajlandóság, ha előbb a pandémiától, aztán a szomszédunkban dúló háborútól és az elszabadult infláció következményeitől rettegnek a reménybeli kismamák? A magyar társadalom elöregedése mindezek következtében olyan tény, amelyet legfeljebb a hazánkba irányuló tömeges bevándorlás lenne képes fékezni, de ennek a kapunak a kinyitására a belátható jövőben feltehetően nincs politikai szándék.

Több idős, kevesebb gyerek, törékeny társadalom

Láthatjuk-e előre, hogy mi vár ránk a jövőben? A személyes jövőnket illetően a KSH előzetes népszámlálási jelentése tükrében tisztábban, mint valaha: az öregedés. Ráadásul ezt el sem kell képzelnünk, láthatjuk nap mint a nap a valóságban is, ha idős hozzátartozóinkra nézünk. Más kérdés, hogy a saját jövőbeni önmagunkra a gondolkodásunk időkorlátai miatt vadidegenként tekintünk, ezért szüleinkre, nagyszüleinkre nézve eszünkbe sem jut, hogy bennük a harminc-negyven évvel későbbi magunkat látjuk.

Ez a legfőbb pszichológiai oka annak, hogy a jövőnkért nem érzünk felelősséget, hiszen mit érdekelnek minket azok az idegenek, akik a jövőben élnek majd.

A folyamat hasonló ahhoz, ahogyan a rasszizmus vagy a sovinizmus működik - a másik ember idegen, ezért célszerűbb feltételezni róla, hogy ellenség -, csak éppen nem a jelenben, hanem a jövőben érvényesül, és nem másokkal, hanem saját magunkkal szemben. Az életkor alapú előítéletek mérgező halmaza, az édzsizmus (ageism) is ebből az idővakságból ered.

Az öregedés megítélését egyébként sem abszolút értékek alakítják, hanem mindig az adott történelmi korszak és kultúra függvénye, ami viszont lényegében a születéskor és későbbi életkorokban várható élettartamok hosszát tükrözi. Ezer évvel ezelőtt a 40 évesnél, száz évvel ezelőtt a 60 évesnél, ma a 80 évesnél is öregebb embereket tekinthetjük idősnek, de ez is csak ideiglenes érvényű megállapítás, hiszen az idősebb korban várható további élettartam növekedése a pandémia miatti döccenő elmúltával sem áll meg (hacsak nem támadnak a jövőben még gyilkosabb világjárványok vagy nem eszkalálódik a háború).

Viszont nyilvánvaló, hogy minél többen leszünk idősek, annál végesebbek bármely állami nyugdíjrendszer lehetőségei. Legalábbis mindaddig, amíg a nyugdíjrendszer fenntartása a jelenlegi folyó finanszírozás szerint zajlik, vagyis a mindenkori dolgozó népesség járulékfizetései teremtik meg a mindenkori nyugdíjak fedezetét. A felosztó-kirovó rendszer ugyanis drámai mértékben kiszolgáltatott a demográfiai folyamatoknak.

Egy népesség nagysága és kormegoszlása a mortalitás (halálozás), a fertilitás (termékenység) és a migrációs egyenleg (el- és bevándorlás) alakulásának függvénye.

A mortalitás az utóbbi ezer év távlatában lenyűgöző ütemben javult (ezer éve egy csecsemő 25 életévre, száz éve 46 évre számíthatott, ma a nemétől függően a pandémia miatti közel egy évnyi csökkenés ellenére 71-78 évre számíthat – és az előrejelzések jelentős része szerint a későbbi nemzedékek elérhetik a 90-100 éves átlagos várható élettartamot is). Az élet hosszának örvendetes növekedése (mi más lenne az emberi nem fejlődésének egyértelmű bizonyítéka, ha nem ez?) azonban minden fejlett (és a tömeges bevándorlást nem engedélyező) társadalomban, így nálunk is a termékenység zuhanásával párosul: míg a dédszüleink nemzedékében családonként 10-12 gyermek, nagyszüleink korában 6-8 gyermek, ma viszont már a 2 gyermek sem általános.

A történelem tanúsága szerint minél szegényebb egy ország, annál több gyermek születik, látványosan bizonyítja ezt az állítást az afrikai népességrobbanás. Csakhogy szemérmesen hallgatunk arról, hogy ez az összefüggés egy adott országon belül is évényesül, hazánkban például a legszegényebb régiókban élő roma népességre jellemző termékenység tükrözheti ezt az összefüggést. Mindenesetre a mortalitás és a fertilitás egyidejű és egymást is erősítő csökkenése együttesen a népesség nagyon gyors öregedéséhez vezet.

Nemcsak a magyar népszámlálás, hanem a világszintű adatok szerint is gyorsan öregszik a lakosság: míg a 60 évnél idősebb emberek száma 1990-ben nem érti el a félmilliárdot, mára már közel 1 milliárdra emelkedett a számuk. A demográfiai előrejelzések szerint 2030-ra 1,4 milliárd, 2050-re 2,1 milliárd, 2100-ra 3,1 milliárd földlakó lesz 60 évesnél idősebb. A magyar adatok ugyanezt a folyamatot tükrözik, csak még gyorsabban, hiszen nálunk már nincsenek fiatal tömegek (mint Afrikában), amelyek javíthatnák a népesség kormegoszlását. (Egyébként Európában már sehol sincsenek fiatal tartalékseregek, legközelebb Törökországban lelhetünk ifjú társadalomra.)

A helyzetet a migráció billentheti valamilyen irányba, elvileg a bevándorló fiatal tömegek sokat segíthetnek a befogadó államok nagy társadalmi elosztó rendszerei működőképességének fenntartásában, miközben a fiatalok kiáramlása súlyos helyzetbe hozhatja a jellemzően egyébként is szegény(ebb) kibocsátó államokat. Mindenesetre abban egyre biztosabbak lehetünk, hogy az elöregedő fejlett társadalmak egy idő után kényszerűen másként értékelik majd a migrációt, mint ma, hiszen ha nincs orvos, nincs asszisztens, nincs idősápoló, nincs szociális munkás, csak külföldről, akkor az időközben szintén megöregedett politikai aktorok migrációs szemlélete gyorsan változni fog.

Elavult paradigma

Az európai nyugdíjrendszerek 27 tagú, egymástól szigorúan független, teljesen szuverén hajókból álló vegyes flottája egyre viharosabb demográfiai vizeken kénytelen navigálni, miközben a hajókon egyre több utas – nyugdíjas – zsúfolódik össze, pedig a hajók űrmérete – amely az egyes európai gazdaságok teljesítőképességének függvénye – nem képes ezzel arányban növekedni. Az európai versenyképesség növekedésének ugyanis egyre súlyosabb akadályává válhat a demográfiai öregedés, mivel egyrészt a nemzetgazdaság által előállított jövedelem évről-évre nagyobb hányadát kell fordítani a nyugdíjrendszerre, az egészségügyi és a szociális ellátórendszerekre, valamint a csökkenő lakoságszám miatt fölöslegessé váló infrastruktúra (közlekedés, energiaellátás, lakhatás, stb.) pazarló fenntartására.

Másrészt egyre zsugorodik az európai munkaerőpiacon hadrafogható fiatal, kreatív, innovatív, digitális bennszülött munkaerő létszáma.

Ki érti így majd meg az exponenciálisan fejlődő Ipar n.0 követelményeit? Ki diskurál majd a mesterséges intelligenciával, s ki lesz képes ellenőrizni azt? (Erről talán a chatGPT-t is érdemes megkérdezni...) Ki programozza a mindennapi életbe beözönlő robotokat, a mindenütt jelenlévő számítógépeket? Ki felügyeli a testünket elárasztó nanotechnikai mütyüröket? És ki ápol majd öregen, betegen, elesetten minket?

Nem véletlen, hogy sok európai kormányzat a nyugdíjkorhatárok folyamatos emelésével, mindenekelőtt a 60 vagy 65 éves korban várható további élettartamhoz kötésével próbálja ellensúlyozni a nyugdíjfenntarthatósági veszélyeket. A kormányzatok nyilván a legegyszerűbb megoldásokat szeretik alkalmazni: annak a vállára kell rakni a terheket, aki ez ellen nem tud védekezni (vagy az idővakság miatt nem is látja a terhek növekedését). Ezért vagy a nyugdíjasok, vagy az unokák helyzetét rontják, azaz csökkentik a nyugdíjhoz való hozzáférés lehetőségét (nyugdíjkorhatár emelése, ellátások szűkítése), vagy a nyugdíjakat (elinflálják az értéküket), és/vagy elzálogosítják a következő generációk jövőjét (például az explicit és az implicit államadósság növelése révén).

Az államadósság kérdése a nyugdíjrendszer kapcsán azért merül föl, mert a legtöbb nyugdíjrendszer azt ígéri az állam polgárainak, hogy aki járulékfizetéssel vagy gyermekneveléssel megszerzi a szükséges szolgálati időt, az a nyugdíjtörvényben meghatározott nyugellátásra jogosult, függetlenül attól, hogy van-e elég fedezet rá. Ez jellemző a világ legtöbb állami nyugdíjrendszerére (az egyik legismertebb európai kivétel a svéd). A fedezetet elsősorban a járulékbevételekből és egyéb nyugdíjcélú befizetésekből (itthon pl. a munkáltatók szocho-befizetéseiből) kell megteremteni, de ha ez nem lenne elég, akkor az állam köteles helytállni, vagyis más forrásból betömni a lyukakat és fizetni az ígéret szerint a nyugdíjakat. A magyar nyugdíjtörvény például rögtön az első rendelkezései között kimondja:

Az állam a társadalombiztosítási nyugellátások kifizetését akkor is biztosítja, ha a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai meghaladják a bevételeket. Ha a Nyugdíjbiztosítási Alap tervezett kiadásai meghaladják a bevételeket, a központi költségvetés a különbség összegét előirányzatként biztosítja.

Emiatt beszélhetünk az állam implicit kötelezettségéről. A világ minden fejlett országában elképzelhetetlen méretűre dagadt és tovább dagad a nyugdíjígérvények miatti implicit államadósság, amely a demográfiai öregedés egyenes következménye, hiszen egyre több embernek egyre hosszabb ideig kell(ene) fizetni a megígért járadékokat. Vagyis ez az ígéret hosszabb távon egészen egyszerűen tarthatatlan. A World Economic Forum elemzése szerint a világ vezető államaiban a nyugdíjígérvények miatti implicit államadósság 2050-re a jelenlegi ötszörösére, 428 ezer milliárd dollárra nőhet.

Ez az implicit deficit viszont nagyobb, mint a világgazdaság akkorra becsült teljes mérete. Nyilván lehetséges, hogy a technológiai robbanás, a termelékenység exponenciális növekedése átírja ezt a katasztrófa-forgatókönyvet, de ha mégsem, akkor soha nem látott mértékű nyugdíjválsággal szembesülhetünk harminc éven belül.

Az öregedés nem várt inflációs bonyodalmat is okoz, hiszen ha kevesebb az aktív korú munkavállaló, akkor e kevesebb munkavállaló nagyobb lobbierővel képes a bérek növekedését kikényszeríteni, így nőhet a bérnyomás, ami beindíthatja vagy fölgyorsíthatja az ár-bér spirál mozgását, amely viszont a nyugdíjnövelés iránti igények erősödéséhez vezet, ami nyugdíj-ár mellékspirálként tovább turbózhatja az inflációs nyomást. Vagyis a jövőben sem háború, sem szankciós politika, sem hibás gazdaságpolitika nem szükséges az infláció felgyorsulásához, az öregedés folyamata garantálja az árspirálok felpörgését.

A demográfiai öregedés által okozott kényszerhelyzet kapcsán még egy nyugtalanító kérdés motoszkálhat az európai döntéshozókban:

• mi történik akkor, ha a folyvást elvárt érdemi uniós növekedés nem csupán a következő pénzügyi válság, pandémia, inflációs megszaladás, háborús fenyegetettség miatt lassulhat majd a jövőben?
• Hanem azért, mert elkerülhetetlenül beleütközünk a gazdasági növekedés rettegett (de lényegében soha tudomásul nem vett) korlátaiba?
• Hogyan leszünk képesek válaszolni azokra a mai fejjel egyszerűen elképzelhetetlenül bonyolult kihívásokra, amelyek ebből a sokak szerint küszöbönálló planetáris karambolból fakadnak majd?

Persze legjobb tudásunk ellenére is reménykedhetünk abban (bár a háború miatt éppen egyre kevésbé), hogy a Föld erőforrásai végtelenek, így mindig lesz olaj, gáz, szén, vagy az ezeket helyettesítő megújuló energiaforrás, s méginkább lesz elég élelmiszer, édesvíz, megművelhető terület és belélegezhető levegő – akárhányan vagyunk a világon (most éppen már 8 milliárdan) és bármennyit is fogyasztunk. Reménykedhetünk abban, hogy a globális felmelegedés miatt a mi életünkben még nem történhet semmi igazán rossz - olyan rossz, ami egyebek között a nyugdíjvárományainkat is bármikor elsöpörheti. Pedig de.

A fölvillantott fejlemények ellenére mi még mindig arra építjük a nyugdíjas jövőt, hogy az aktív korú járulékfizetők zokszó nélkül fedezik majd az idősek járandóságát, miközben teljes nyugalommal arra számítanak, hogy a gyerekek nemzedéke felnővén ugyanezt a szívességet megteszi majd nekik is. A nemzedékek közötti bizalom erős hajtóanyaga egy évszázadon át német precizitással működtette ezt az eredendően bismarcki rendszert, csakhogy mára e bizalom alapja megroskadt, így a paradigma elavult. (Portfolio)