Feltörték Emma Holten Facebook- és emailfiókját, az ott talált meztelen képeket pedig kiszórták a netre.

Szokásos bosszúpornó-történet megaláztatással, fenyegetéssel, nőgyűlölettel. Csakhogy Emma visszavágott, nem is akárhogy.

„Átlagos októberi reggel volt 2011-ben, amikor nem tudtam belépni a levelezésembe és a Facebookomba” – kezdi a történetét a Hysteria feminista folyóiratban Emma Holten dán újságíró. „Nem is gondoltam semmi rosszra, állandóan elfelejtem a kódjaimat, úgyhogy megpróbáltam még egyszer. Mire sikerült, több száz üzenet és levél várt.” A levelekben visszaköszöntek saját régi meztelen fotói, amit egykori fiúi készítettek róla. Az egyiken tizenhét évesen pózol félénken barátja szobájában, a másikon tizenkilenc évesen, egy kicsit magabiztosabban, saját otthonában.

Egyértelmű volt, mi történt: a fiókjait feltörték, a képeket publikálták, azaz Emma is a több ezer nő egyike lett, akik akaratuk és tudtuk ellenére, beleszólási jog és a kártérítés legkisebb esélye nélkül szálltak be a pornóiparba. Külön műfaja is van annak, amikor ellopott, vagy csak egy-egy embernek elküldött képeket közölnek: bosszúpornó, azaz revenge porn.

Ahogy a neve is mutatja, az esetek nagy részében sértődött, dühös exek juttatják el – általában jó pénzért, de néha ingyen – az erre szakosodott weboldalaknak, de sok hacker él kifejezetten ebből: betör, kutat, lop, elad. A bosszúpornó a szexipar nagy és jövedelmező szelete; a bulvárlapok hetente hozzák le a letartóztatott, bíróság elé állított exek és a megalázott áldozatok (majdnem mindig nők) sztorijait, az internet népe pedig élvezettel nézegeti a képeket és kurvázza le az azon szereplőt. A szégyenérzet miatt persze nagyon kevesen tesznek feljelentést, az elkövetők megússzák. A műfaj főhadiszállásának számító Is Anyone Up? oldalt tavaly kapcsolták le, szerkesztőjét, az internet akkori főgonoszát pedig kiterjedt FBI-nyomozással kapták el. Hunter Moore egész karriert épített azokra a szexképekre, amiket bosszúszomjas férfiak küldtek be. Nagyon gazdag volt.

Emma megalázva érezte magát ugyan, de nem foglalkozott az egésszel, úgy gondolta, pár nap és el is felejtik az egészet. A suliban biztosan téma lesz tíz percig, de nagy baj nem lesz. Nem gondolta, hogy a következő két éve erről fog szólni. Az üzenet csak jöttek és jöttek, egyre ellenségesebbek lettek: szinte csak olyan férfiak írtak, akik megvetették őt valamiért. „A szüleid tudják, hogy ribanc vagy?” „Kirúgtak?” „Küldj még meztelen képeket, különben elküldöm ezeket a főnöködnek!” Írtak tinik, egyetemi professzorok, családapák a világ minden tájáról. Minden levélből áradt, hogy íróik nem a testétől izgultak fel, hanem a megaláztatásától és attól, hogy mindez a lány akarata ellenére történt. Tárgyiasították és semmit nem tehetett ellene. Legfeljebb annyit, hogy beleássa magát a témába.

Újságíróként felfedezte a bosszúpornó ipart, látta, mennyire kiterjedt és jövedelmező. Ráadásul még csak nem is titokban, zárt fórumokon folyik, hanem nyíltan, például Facebookon terjednek az üzenetek, a felhívások és találják meg egymást megrendelők, sértett férfiak és hackerek. A közönség pedig, aki aztán ezeket a képeket nézegeti, tárgyként tekint az áldozatokra. Nem gondolnak bele, kik ők, milyen a személyiségük, hogy viselik a megaláztatást, a lényeg a helyzet: a férfit meztelen képekkel húzó, vagy éppen magát olcsó kurvaként odadobó ostoba lány, aki most jól megszívta. Ebben pedig az a veszélyes, hogy előbb-utóbb – ha elég megalázó üzenetet kap, ha elegen szólnak be neki – maga az áldozat is elkezd így tekinteni magára. Emmával is ilyesmi történt: gyűlölni kezdte saját testét, úgy érezte, az tehet róla, hogy így bánnak vele. Szépen lassan elkezdte elhinni, hogy megérdemelte. Tudta, hogy két választása van: vagy elbújik a világ elől – ahogy azt a legtöbben teszik –, vagy kitalál valamit, hogy ne a szégyenérzet irányítsa az életét.

Megpróbálta az utóbbit. Tudta, hogy újra meg kell barátkoznia a testével és emberként tekintenie magára. Úgy döntött, ideje egy új fotósorozatnak. Megkereste Cecilie Bødker fotóst, aki elmondta: szinte lehetetlen vállalkozás ruhátlan képeket készíteni egy nőről úgy, hogy azokon nyoma se legyen tárgyiasításnak és ne a szexualitás uralja őket. Emmának pedig éppen ez volt a célja: megmutatni, hogy ő is ember. A képek végül elkészültek, a kísérlet sikerült: minden természetes, semmi póz, semmi Photoshop. És ami a legfontosabb: ezúttal az ő beleegyezésével történt minden.

Kattintson a képre a többi fotóért!

{flike}
 

hir24.hu