A mediális teret is olyan erőtérként képzelik el, ahol a harcot meg kell vívni, az ellenséget meg kell semmisíteni, az állampolgárokat folyamatosan új információval kell bombázni. A mételyező, ártó mondatokat – szerintük – a politikai küzdelem legitimálja; a cél pedig az, hogy a kiválasztott célcsoport gondolataiba férkőzzenek, és a mémekhez hasonlóan másolódjanak.

Az emberek mintha útközben elvesztették volna ellenálló képességüket, mentális szűrőiket, és védtelenek a toxikus mondatokkal szemben, amelyek emberi kapcsolatokat, viszonyulásokat változtatnak meg, és destruálják létezésünk mentális-nyelvi terét, életünk minőségét.
Sőt, 

már ott tartunk, hogy az állampolgárok tiltakozás helyett egyetértően bólogatnak, rötyögnek, kritikátlanul veszik át a politikusi ostobaságot, elfogadják a rájuk osztott szerepet.

Legfőképp akkor szembetűnő a kritikátlan viszonyulás, ha az általuk támogatott párt képviselőjéről van szó.

Ugyanez a magatartás jellemzi a pártokhoz közel álló médiát. Ez utóbbi felelősségét tetézi, hogy papagájként veszi át és hatékonyan terjeszti a mérget. Olyan erőteljes ez a felülről gerjesztett megosztottság, hogy az egyéni kiállás esélytelen, elbukik. Az agresszív címkézés és az alternatív igazság nevében kreált párhuzamos narratívák terjesztése ellen az egyén szinte tehetetlen, elveszik a közösségi transzban.

Az egyre fogyó érzékenység, amelyről Olga Tokarczuk lengyel író is beszélt a hétvégén a Stockholmban az irodalmi Nobel-díj átvételekor, növeli a társadalmi feszültséget és súlyos konfliktusokhoz vezet. 

Legutóbb Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője a kultúra finanszírozásáról szóló törvénycsomagot indokolta álnok és cinikus módon: A Gothár-féle zaklatószínházak követelik a pénzt a kormánytól. „Zaklatószínházak” – korábban még a nyelvi leleményességen is eltűnődtünk volna, de már túl vagyunk ezen, csak az egészségkárosító düh maradt. 
A Katona és társai előadásait receptre íratnám föl politikusoknak, hogy tanuljanak valamit érzékenységről és empátiáról. 

Szerző: Sánta Szilárd / ujszo.com