A ki tudja, honnan ideköltözött, „gyüttmaradt” dílerek állítólag az iskola közelében, gyerekeknek is árulták a drogot. A település peremén mesélték azt is, hogy úgy közlekedtek az autóval, mintha övék lenne az utca, meg hogy szabályosan elűzték a szomszédjukat, a környezetükben pedig mindenki szidta azt, aki eladta nekik a házát, ahová szinte hetente jártak ki a rendőrök.

De erről a hajdú-bihari Bocskaikert közepén szinte senki nem tud semmit. Mindenki, akit megkérdeztünk az akcióról, csak a televízióból értesült az esetről, vagy még onnan sem. Azt viszont már többen megjegyzik, hogy sejtik, hol történhetett mindez. A község Rákóczikert nevű külterületét emlegetik, és csak úgy igazítanak minket útba, hogy a „síneken túl” található.

A vasúti sínpár valóban válaszvonal itt. A főúthoz közel eső részről, a centrumból indulunk, ahol oszlopokkal díszített, teraszos házak sorakoznak, főleg azok a kiköltözők lakják, akiknek Debrecen már túl zajos. Viszont ha elhagyjuk a műfüves focipályával ellátott iskola és a vasútállomás magára hagyott, bunkerszerű épületét, akkor máris egy másik világban találjuk magunkat.

Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang

Bokáig süppedő homokban rugdaljuk a féldecis üvegeket. Főleg Debrecenből jönnek ide – azok, akiknek vitte házát, lakását a bank. Viktorral is itt futunk össze. A futóhomokhoz fehér fűzős, barna bőrcipőt húzó sráccal nehéz szót érteni, csak motyog huszárosan kackiás bajsza alatt. Az elfogott dílerekről tud egy keveset, mert ugyan a kliensük nem volt – Viktor a csattanó maszlaggal próbálkozott korábban, amíg rosszul nem lett tőle –, de azért tud egyet s mást arról, hogy a razziáig miként készült a kábítószer a Pacsirta utcában.

– Errefelé terem sok vadkokain, ahhoz kevernek mindenféle port – mondja. Később derül csak ki, amikor már a Rákóczikert elgazosodott peremére érünk, hogy vadkokain alatt mit is ért. Vadkendert. 

– Mióta csinálták ezt? 

– Hát, kérlek szépen, nem tudom – állítja Viktor, majd megjegyzi, hogy ebben a testvére tudna többet segíteni, mert ő szokta venni a kábítószert. Persze csak ha van pénze, de akkor több fajtát is. Károly elmondása szerint „szőlőben, gyümölcsben és izzadtságban utazik, kábítóban nem”. Hetente egyszer-kétszer jön ki, úgyhogy nem is hallott a drogügyről.

„Lepra egy hely ez”

– Kint lakók vagy kijárók voltak? – kérdi, majd elmagyarázza, szerinte miért is lett olyan a környék, mint egy szellemtanya. – Valamikor hétvégi telkek voltak, ma már ketten vagyunk csak az utcában, akik műveljük a kertünket, a többi már tiszta dzsumbuj.

A dzsumbuj pedig szerinte úgy alakult ki az ő közvetlen közelében, hogy amikor meghalt a szomszédja, az új tulajdonos „idehozta ezeket a mindent letarolókat”. Kis szünetet tart, addig körülnézünk. Miközben már a gaz is rügyezik, csicseregnek a madarak, addig az utca kerti csapjai még mindig téliesítve vannak. Furcsa egy hely ez, de Károly erősebbet mond.

– Lepra egy hely ez. Jönnek a nincstelenek, többgyerekesek, nem is romák ám, hanem lecsúszott piások főleg. Mivel mi vasutasok voltunk, ezért a gyümölcsösünkben főleg talpfák voltak, de ellopták, valószínűleg felégették. Úgyhogy Kótajból hozattam betonoszlopokat, azt már nem tüzelik el.

Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang

– Pedig hát lenne itt munka, sok a fa, a gyümölcsös erre… De ezek nem dolgoznak semmit. Itt is lakik a gyerekeivel egy nő meg egy férfi, az egész kertjük csupa gaz. Ez a generáció már a kilencvenes években elfelejtett dolgozni, és most már nem is fog. Mi meg még inerciából csináljuk a dolgunkat. 

– Inerciából? 

– Hát nézze, eladni nem lehet. Valamit csinálni kell vele, mert csúnyán néz ki a föld, ha nem művelik. 

– De mégis, milyen árban vannak itt a telkek? 

– Mondom: nem lehet eladni.

„Megkapják a kis segélyüket, aztán elisszák”

Az utca végén egy férfi kukoricát lapátol fel a kövek közül. Talán egyike az utolsóknak, akik még tartanak jószágot Rákóczikertben, ahol 20 éve lakik, de nem nagyon ismer senkit. Nem ő az első, aki az „albérlet” szót egy furcsa grimasz kíséretében ejti ki. Többen is sejtetni vélik, hogy valami nagyon nincs rendben azzal, hogy erre az elhanyagolt részre egyesek csak úgy kiköltöznek. A Pacsirta utca dílereiről mindenesetre ennyit sem tud.

– Itt biztos nem drogozott senki. Akik itt élnek, azok megkapják a kis segélyüket, aztán elisszák. 

– És mi lesz ha elfogy a segély? – kérdezzük. 

– Kölcsönkérnek, aztán megint elisszák.

Néhány kiégett házzal, pár széltől kelepelő terasztetővel és persze rengeteg homokkal arrébb viszont pont arról beszél egy asszony, hogy elege van a „Rákóczi” lenézéséből.

– Amikor egyszer kijött értem a mentő, már az ápoló is azt mondta, hogy itt, a Rákócziban csak alkoholisták élnek. Mondtam, hogy kikérem magamnak, én még csak nem is nézek ki úgy, mint egy alkoholista – meséli a névtelenséget kérő asszony, aki szerint el sem tudjuk képzelni, milyen gyönyörű zöld volt itt minden, nem kellett kerítés, rengeteg szőlő termett, nem ment be senki senkihez.

Tőle is megkérdezzük, milyenek itt a lakásárak. – Hát, a sarki az még egymillióba sem került. Tizenvalahány évvel ezelőtt ott öltek meg egy embert két liter borért, egy pulóverért meg egy rádióért. Itt ez van, meghallják, hogy Rákóczikert, és…

Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang

Elharapja a mondat végét, és a lába körül ólálkodó kutyákról kezd mesélni. Dafney-ról, a barátságos harci kutyáról és Csubiról, aki arcberendezése, nem pedig macskamérete miatt lett elnevezve Csubakkáról, a Csillagok Háborúja hatalmas vukijáról. De van még egy harapós foxijuk és egy dog-vizsla keverékük, mert a parlagon maradt kukoricát sem merik magába hagyni – ellopnák, ahogy azt a pár baromfit is, úgyhogy a morcosabb kutyák csak a szárnyasok miatt vannak. Övéké a szomszéd telek is, ahol szinte szürke már a gaz a sok portól, viszont tarkabarka hatást kelt a sok szeméttől. Egy ágra például a kormánypárt félbetépett narancssárga szórólapja akadt fel.

„Inkább megvesszük, csak ne hozzon mindenféle embereket”

– Úgy fest, beköltözött ide a Fidesz – tréfálkozunk. 

– Az mindenhova beköltözik – replikáz az asszony, aztán elcsendesedünk, és nézzük, amint Dafney, a barátságos harci kutya enni nem kezdi a füvet egy csempével megtömött bőrönd mellől.

Átnézünk a párhuzamos utcába, ahol a tábla olyan ütött-kopott, hogy nem jövünk rá, hol is vagyunk. De mire megfejtjük, hogy a Kerektó utcában, akad más csodálnivaló: igazolni látjuk azt az anonimitást kérő nyilatkozóktól származó információt, hogy itt, a Rákócziban tényleg mindenből lakást csinálnak. Egy rozsdamarta konténerre alighanem a beköltözők miatt került függöny. Aztán látjuk azt is, hogy a redőny kerítésként is szolgálhat.

Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang

– Ki tudja, milyen emberek laknak ott, a polgármesternek hiába szóltunk – mondja egy nő, közben jó erősen összehúzza magán a kardigánját. Mintha a szélfútta homokon kívül mástól is megvédené. 

– Jönnek ide mindenhonnan, ahol sok a cigány. A Hajdúhadházról kitelepített cigányok például. Azoknak is a legalja – a hölgy a cigány szót csak suttogja. Most pedig arra készül, hogy megveszi a szomszédos ingatlant, ahol meghalt a lakó. Kamrának nézzük a hajlékot, de nyilatkozónk erősködik, igenis lakott ott valaki.

– Inkább megvesszük, csak ne hozzon mindenféle embereket a lánya – céloz a lakóra. 

– Milyen embereket? 

– Cigányokat – már nem is suttog, hanem csak ajkával formálja a szót. Aztán megjegyzi, hogy lehet, megvesznek még egy házat majd. Ugyanezen okból.

„Omlanak össze a házak”

– Az út miatt jöttek, igaz? Legalább csinálnák meg! – mondja Bocskaikert és a Rákóczikert utolsó utcájában egy férfi, akiből csak úgy dől a panasz. – 57 éve ilyen! 

– Mióta lakik itt? 

– 57 éve – valami mosolyféle jelenik meg az arcán.

Nem lehet hát nem megkérdezni: 

– Ne haragudjon, de megkérdezhetjük, mennyi idős? 

– 57 éves vagyok.

Fotó: Farkas Norbert/Magyar Hang

Nevetünk és hallgatunk. 

– Nagyon jó volt itt lakni régen. Most már nincs semmi. 

– Mi miatt nincs itt semmi? 

– Omlanak össze a házak. Saját lovunk volt ott, arra. Csak összedűlt az istállója – szegényes háza mögé mutat, csak most vesszük észre, hogy húzódik ott egy mellmagasságig érő rakott fal. 

– De nem volt benne a ló, amikor összedűlt, ugye? 

– Nem. Szerencsére nem. Anyumat eltemettem, apumat, a nővéremet, két lányomat, a húgomat. Egyedül maradtam a lányommal. Az asszony, az lelépett. Egyedül maradtam. A szomszédnak leégett a háza, ez, mondjuk, mindennapos erre, én nem tudom, mi van itt. Hát, szutyok egy hely lett ez a Rákóczikert.

Aztán tisztázzuk, miért is jöttünk eredetileg. 

– Nekem nem kell a kábító. Egy gyümölcsöt meg egy sört megiszom, vagy kettőt, azt’ ennyi.

Tompa puffanást hallunk. A férfi kutyája, Rocky huppant bele abba a gödörbe, amit a háza, egy rozsdás, kipárnázott hűtő alá ásott.

– Ott hűvös van, azért megy oda. Csináltam neki vagy három házat, de azokat szétszedte. Aztán hazahoztam neki ezt, mondtam, na ezzel kezdjél valamit. Neki így oldódtak meg a lakhatási gondjai.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/17. számában jelent meg, 2019. április 26-án.

magyarhang.org