A Kairosz Kiadó sorozatának címe mindig elgondolkodtat, mint ahogy elgondolkodtatta a legnagyobb magyar írókat és gondolkodókat is. Magyarnak lenni azt jelentette: egy néphez tartozni, annak nyelvét beszélni, annak érdekében cselekedni, érte munkálkodni, tisztelni hagyományait, honfitársaimat megbecsülni, és szükség esetén a hazát védelmezni. Együtt énekelni a Himnuszt és a Szózatot, kapcsolatot, közös ideálokat keresni a kisebbségi sorba szorítottakkal, testvéri érzéssel gondolni mindazokra, akiket a megélhetés vagy valami egyéb kényszer a tengerentúlra kényszerített, szomorkodva gondolni arra, hogy a kis magyar szigetek lassan elsüllyednek az idegen óceánban. Büszkeséggel gondolni arra, hogy magyarul beszélek, szeretni és gazdagítani a magyar nyelvet, lehetőség szerint kifejezően, értelmesen, esetleg szépen használni szavait, s azokból mások számára is érthető mondatokat formálni. Becsülni történelmünk nemes hagyományait és a hagyományok megteremtőit – és hosszan lehetne folytatni, egyéb szempontokkal kiegészíteni a magyar nemzethez, néphez tartozás érzületét - írja a nepszava.hu.

Magyarnak vallom, példaképemnek vélem Petőfi Sándort, akinek édesapja nem volt tősgyökeres magyar. Márai Sándort, aki idegenben is a magyar szavak szerelmeseként vadászta a ritka szavakat, holott ősei között nyilván svábok is akadtak, Szerb Antalt, aki a legszebb és leghasznosabb magyar irodalomtörténetet írta, holott zsidó származásúként élt és alkotott, akár Radnóti Miklós, hányinger kerülgetett, amikor a Magyar Kultúra felsorolta, hogy a modern magyar irodalom legszínvonalasabb, korszakos jelentőségű folyóiratában, a Nyugatban kik a zsidók, utálkoztam az Egyedül Vagyunk című nyilas lap kirekesztő és feljelentő írásaitól.

Hazugnak éreztem a sokat emlegetett internacionalizmus jelszavát, melynek jegyében Kárpátaljáról elhajszolták a magyar férfiakat, ma is Temesvárt, Kolozsvárt és Marosvásárhelyt szoktam írni és mondani, holott Európa térképén nem így szerepelnek, szomorúan gondolok arra, hány honfitársam halt hősi halált a Don-kanyarban, ahová idegen érdekek kiszolgálói, csalfa hitben reménykedők parancsolták őket és gyászolom azokat a tehetségeket, akiket a másik rendszer szolgái ítéltek halálra, s azokat, akiket az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése után ítéltek el a vérbírák. Szeretettel emlékezem azokra a szerzetesekre, akik nevelőim voltak, és a halálra verés elől menekítették őket Nyugatra, tisztelettel idézem a kereszténységükhöz halálukig hű vértanúkat, egy másfajta népirtás áldozatait, és úgy hiszem, azt a korszakot, amelyben vállalták a mártíromságot hitükért, meggyőződésükért, nem lehet, nem szabad kiiktatni a magyar történelemből, mert mi is vétkezünk ellenük, ha megfeledkezünk azokról az évekről, amelyekben értünk szenvedtek, haltak meg.

Ady Endre magyarságát kétségbe akarták vonni azok, akik a magyar irodalom felkentjei voltak, és úgy hitték, joguk van meghatározni, ki a magyar és ki nem. Az én magyar irodalom tankönyveimben Krúdy Gyula és Kosztolányi a sarokban térdepeltek, Illés Béla villanya ragyogott fényesen. A tehetség törvényét felülírták a politikai elvárások, magyar írók sietve köszöntötték a halhatatlanokat: Sztálint és Rákosi Mátyást, nevük hallatán a szolgák felpattantak és ütemesen tapsoltak, és eszükbe sem jutott, mennyire mulandó a világ dicsősége, s hogy nem érdemes hamis aranyat gyűjtögetni, mert előbb-utóbb úgyis kiderül, hogy értéktelen, s a történelmi változás nyomán a gyenge jellemek ismét arcot cserélnek és újhitűekként lesik a koncot.

Mégsem állítanám – nincs jogom erre –, hogy ők nem magyarok. A labancokról sem mondanám, hiszen közöttük is jeles személyiségek szolgálták a császárt, és sosem mondták, hogy ők osztrákok. Bárhová tekintünk is, nincs egységes, kizárólag azonosan gondolkodókból álló nemzet. Meglehet, vannak, akik kisebbségbe szorulnak és lemaradnak, ahogy Németh László írta, de megvan a lehetőségük, hogy fölküzdjék magukat, ha van olyan útmutatójuk, aki kivezeti őket a rejtekből, ahova visszahúzódtak. (Ajánlanám azok figyelmébe, akik még olvasnak, Maxim Gorkij Dankó szíve című elbeszélését.) Ha akik ezt megtehetnék, akiknek ez a kötelességük, lemondanak róluk, a magyarság ellen vétkeznek! A törökkori Magyarországon vagy a Rákóczi-szabadságharc után bujdosók ezrei húzódtak nádasokba, lakatlan területekre.

Ma – sajnos – többen vannak, néha azt sem tudni, kik és hol, mert szemérmesen rejtegetik szörnyű nyomorúságukat. Milyen döbbenetet keltett a harmincas években a Magyarország felfedezése könyvsorozat, amely a hatalom büntetőeljárásait is kiváltotta! És mennyire időszerű volna ma is hasonló! Hányan olvasták elképedve Szabó Zoltán könyvét a Tardon szerzett tapasztalatairól! Vajon hány Tard van ma hazánkban? És ki emel messze hangzó szavakat a tardiakért, akiknek számát már milliókban mérhetjük?… József Attila a legmélyebb nyomorúságban is magyarságát hangoztatta, jóllehet „számkivetettnek” érezte magát. Hány magyar kényszerül számkivettetésbe magyarok miatt?

Magyarnak lenni. Ennek a mondatnak súlya és felelőssége van. Magyarnak lenni – e kijelentésnek közösségi értelme és kötelezettsége van. Nem zárhatjuk ki a magyarságból azokat, akik másképp gondolkodnak. Nincsenek fölkentjei és kiválasztottjai. Nincsenek, akik igazolást adhatnak róla: te magyar vagy… te nem vagy magyar, idegenszívű vagy. Mintha megröntgeneznék őket, és a szívükbe pillantva tévedhetetlen biztonsággal állíthatnák fel azt a diagnózist, amelyre nincs jogosítványuk. Mintha hasznukra volna, hogy tehetségek sorát bélyegezzék meg, mert másként gondolkodnak. Már feláll a gondolat-rendőrség, élők és holtak ura.

Magyar vagyok, tehát a parlament magasából nem jelenteném ki, hogy aki tőlem balra ül, az szégyellni való, nem szívesen szívok vele egy levegőt. Még kevésbé fordulnék szembe öntudatos magyarként a magyarok akaratával, nem hoznék furfangos törvényeket, nehogy elmondhassák, hogy nem értenek egyet valamelyik ostoba, érdekük ellen hozott rendelettel. Ha keresztény magyarként az a véleményem, hogy a rendelet rossz, ne kelljen kereszténynek álcázott politikustól azt a hazugságot hallanom: ez a többség akarata, hiszen mindenki tudja, az ellenkezője igaz. Nem hoznám kedvező helyzetbe a barátaimat, s nem nézném el (még kevésbé segíteném), hogy a többi magyar hátrányára tömjék a zsebüket, s nem tömném be a fülemet, ha kiderülnek a disznóságaik. Nem osztogatnám a pártomon álló barátaimat, s nem nézném el (még kevésbé segíteném), hogy a többi magyar hátrányára tömjék a zsebüket, s nem tömném be a fülemet, ha kiderülnek a disznóságaik. Nem osztogatnám a pártomon álló magyaroknak az ősi magyar földet, amelyet évszázadok óta magyar gazdák művelnek, de most egyetlen tollvonással kihúzom alóluk és családjuk alól.

Példaképemnek nem a keleti kényurakat tekinteném, hanem Széchenyi Istvánt, a legnagyobb és leghívebb magyart, a magyar elit örök elsőjét, aki a nemzet felemelésének jegyében élt és alkotott. Nem butítanám el a magyarságot a közép- és felsőfokú oktatás összezavarásával, nem tekinteném pénzkérdésnek az oktatást, hiszen a nemzet javát a kiművelt emberfők szolgálják. Nem stadionokat osztogatnék ajándékul a hűbéreseim és talpnyalóim között, hanem kórházakat építenék, korszerűsítenék, és anyagilag is megbecsülném azokat, akik hivatásuknak a betegek ellátását és gyógyítását tekintik. Nem tűrném, hogy némely vezetők fittyet hányjanak a beosztottjaik véleményére, és barátnőiket nevezzék ki intézmények igazgatójául, feldühítve sokakat, akik ugyanúgy magyarok és átlátnak a szitán.

Nem takargatnám kedves embereim bűneit és hibáit. Fontosnak érezném a társadalom erkölcsi tisztaságát, amelyet bemocskolnak ezek a leplezett visszaélések, mert tudom, hogy minden állam talpköve a tiszta erkölcs, amely ha nem működik, még a világhatalmak is beleroppantak. Büszke lennék, ahogy büszke is vagyok arra, hogy Szent István Európába vezette a magyarokat, és utódai is ott akarták tartani. Példaképeimnek tekinteném azokat az elődeimet, akiket az orosz és szovjet túlerő taszított szolgasorba.

Tisztelettel és az utódok iránt tanúsított alázattal ejteném ki a magyar szót, mert magyarnak lenni dicsőség és nem haverság dolga. Sosem lennék képes arra, hogy ezt a szent hagyományt és kötődést hétköznapi érdekekkel sározzam be. Tudva tudnám, hogy Magyarország minden magyarok otthonaként kell hogy szolgáljon, mert csak együtt valósíthatjuk meg terveinket, míg a megosztással csak ellenfeleinknek kedvezünk, akik idegen testnek tekintettek és tekintenek maguk között. Csak szellemünkkel, emelkedettségünkkel szerezhetünk megbecsülést, elődeink örökségét továbbfejlesztve, dacolva a romboló korszellemmel.

Magyarnak lenni? Igen, legyünk magyarok, büszkén és hajlíthatatlanul, de alázatban és kölcsönös megértésben! És ehhez az is hozzá tartozik, mégpedig nem is akármilyen mértékben, hogy magyarságunkat ne árusítsuk ki európai piacokon, és ne dörzsöljük boldogan a tenyerünket, ha „sikerül” hazánkat lejáratni azok körében, akik semmivel sem jobbak nálunk.

Rónay László

nepszava.hu (Címlap Fotó: Népszava)