A másik éltes, megjelenése pedáns. Szikár alkatából áradt az erő. Mintha egy prédájára leső ragadozó bújt volna a tökéletesen alkatára szabott grafitszürke öltönybe. Arcán a szüntelen rosszallás vetett árnyékot.

A csend úgy borult rájuk, mint a sötétség. Minden, a hivalkodóan elegáns szoba, az ablakon beszűrődő alkonyati fényár elhalványult ebben a pillanatban. Minden lélegzetvétel, suttogás volt csupán.

Az egyetlen, ami közös volt e két emberben, az a kölcsönös felismerés. Egy másik helyzetben akár barátok is lehettek volna. Mester és tanítványa, mi több, büszke nagyapa és féktelen unokája. De nem most és nem itt. Ebben a pillanatban vetélytársak voltak. Saját játszmájuk versenyzői. Mintha olvasni próbáltak volna egymás gondolataiban. Mint egy pókerasztalnál, vagy még inkább egy sakktábla mellett.

Figyelmük kizárólag egymásra korlátozódott. Nem volt semmi más, csak a két férfi és a tükörsimára polírozott asztal kettejük között.

Mindketten tudták, hogy egyetlen rosszul időzített mozdulat elég és a játszma véget ér. Pedig mint a sakkban, az egyetlen dolog, ami biztos és elkerülhetetlen, hogy lépni kell. Közeledett a pillanat.

Az öreg pontosan tudta, hogy több előnye is van. Hosszú évtizede tapasztalatával és rutinjával nézett ellenfelére. Ugyanakkor nem tagadhatta le maga előtt a vele szemben ülő zsenge képességeit. Az események kusza sora, ami odáig vezetett, hogy ők ketten itt ülnek, szemtől szemben, csak csekély mértékben volt felírható a véletlen és a fiú szerencséjének számlájára.

De talán még mindig előnyére fordíthatja a helyzetet. Az egyetlen kérdés, ami felmerült benne, hogy vajon mennyit tudhat ez a fiú az asztal túloldalán? De azt is tudta, hogy e kérdésére a választ csak a küszöbön álló „lépés” válaszolja meg.

A pillanat pedig elérkezett…