A diákok azonban tíz év múlva szinte semmire nem emlékeznek. Mindez Norvégiában van, a hasonlóság a magyar viszonyokkal, csak a véletlen műve. Ám a skandináv országban is vannak intézmények, amelyek szembemennek ezzel a trenddel, és bár kevesebb dolgot tanítanak, de azt sokkal alaposabban, a diákok lelkesedésére építve. Az egyik ilyen iskola igazgatója, Bjorn Bolstad mesélt erről a hvg.hu-nak.

A Ringstabekk iskola 1972-ben épült. Pedagógiájának hátterét a hatvanas-hetvenes évek radikális politikai mozgalmai jelentették. Jó néhány hasonló, osztálytermek nélküli, egyterű, úgynevezett nyitott iskola jött létre akkoriban Norvégiában. Ezeknek az épületeknek a többségét később átépítették, mivel a tanárok nem tudtak mit kezdeni az új helyzettel. A Ringstabekkben viszont a pedagógusok úgy érezték, hogy az új típusú terekben az oktatást is másképp kell megszervezni. Tíz éven keresztül kísérleteztek,  jó gyakorlatokat, ötleteket gyűjtöttek össze a világ különböző részeiből, és 1982-83-ra kialakult a ma is működő pedagógiai rendszer, amelyet aztán állandóan módosítanak kicsit. A kiindulópont az volt, hogy ne tantárgyakat tanítsanak külön-külön, ezért megpróbálták összegyúrni a megtanítandó ismereteket. Az is lényeges újítás volt, hogy 60-75 gyerek tartozik egy 4-5 fős, különböző szaktanárokból álló teamhez. A 13-16 éves diákok az idő jelentősebb részében csoportokban dolgoznak.

hvg.hu: A tanítás lényege, hogy különböző történetekbe „helyezik” a gyerekeket...

Bjorn Bolstad.: A storyline egy módszertani ötlet, amelyet Skóciából „hoztunk”. Elmondok egy konkrét „történetet”, így a legegyszerűbb megérteni, miről is van szó: a csoportnak fel kell készülnie egy Mount Everest-expedícióra. Tanulmányozniuk kell a térképet, az időjárási viszonyokat, költségvetést készíteni, összeállítani a felszerelést. Nagyon sok kutatómunkára van mindehhez szükség, a csoportban fel kell osztani a feladatokat, a végén pedig összegezni az eredményeket.

hvg.hu: Izgalmasan hangzik, de mit tanulnak  a gyerekek ebből? Mi köze van egy ilyen feladatnak a tananyaghoz?

B. B.: Megtanulnak például térképet olvasni, ami a földrajz anyag része. És nem csak úgy minden cél nélkül, hisz az is feladata a csoportnak, hogy a csúcshoz vezető leggyorsabb utat megtalálja.  De vannak matematikai feladatok is, hiszen ki kell számolni, milyen súlyokat képesek cipelni, mennyi idő alatt tudnak megtenni egy bizonyos távolságot. Azután az angolt is gyakorolják, mert az expedíció finanszírozását is nekik kell megszervezniük: levelet írnak egy nemzetközi szervezetnek, amelyben pontosan megfogalmazzák a céljaikat. Tehát értelmet nyer és összeáll ez a sok különféle tudás, ami nagyon fontos a tanulási motivációjuk megőrzése szempontjából. Az erre a témára szánt időszak első felében persze ezeket a szükséges háttérismereteket a szaktanárok megtanítják a gyerekeknek.

Olvasnak Nepálról, de hogy megfoghatóbb legyen számukra az egész, külsős vendéget is hívtunk: egy korábban a térségben dolgozó ember mesélt nekik az ottani életről. Most májusban, a nepáli földrengés idején a mi gyerekeink mélyen átélték mindazt, ami ott történt. Érzelmileg megérintette őket, miközben a velük egykorúak csak legyintettek. Ringstabekkben nem csak a fejükkel, a szívükkel is tanulnak a diákok.

hvg.hu: Az, ahogy beleélik magukat egy ilyen történetbe, segít a tanultak rögzítésében is?

B. B.: Biztosan. Egy egész könyvet írtunk az ezzel kapcsolatos élményeinkről. Az érzelmi involváltság, a lelkesedés hozzájárul ahhoz, hogy ne felejtsék el, amivel foglalkoztak.

De egy ilyen konkrét történet keretében feldolgozható az első világháború vagy az alternatív energiák kérdése, mondjuk úgy, hogy a diákoknak a helyi önkormányzatot segítő tanácsadó cég munkatársainak szerepébe kell beleképzelniük magukat. Ilyenkor gyakran etikai dilemmák is előkerülnek, és bizony döntéseket kell hozniuk, ahogy majd később az életben is. De előtte részletesen megvitatnak mindent, kénytelenek különböző érvelési technikákat elsajátítani. Mi nem tanulunk a demokráciáról, hanem megéljük.

hvg.hu: Ezek azért nagyon specifikus történetek, az élet, a történelem egy kis szeletét ragadják ki. Ha minden területről csak egy kis mozaikot emelünk ki, akkor hogyan fog mindez összeállni egy egésszé a gyerekek fejében?

B. B.: Szerintem mi pont abban vagyunk jók, hogy a különböző tudományterületekről származó ismereteket összerakjuk, megmutatjuk, miként állnak össze ezek az elvont tudáshalmazok egy egésszé, és mire használhatóak a gyakorlatban.

Másrészt viszont bele kell törődnünk abba, hogy nem taníthatunk meg mindent. Ha túl nagyot akarunk markolni, minden kicsúszik a kezünkből. Mi azt választottuk, hogy kevesebb dologgal foglalkozunk, de sokkal alaposabban. A Mount Everestre és Nepálra visszatérve, a cél az, hogy össze tudják hasonlítani Norvégiát egy tőle sokban különböző országgal, tisztában legyenek azzal, hogy miket kell vizsgálni. Persze tanulhattunk volna az Andokról és Peruról is, és még sok minden másról, de a lényeg az, hogy legyen egy mintájuk arra, mik a fontos szempontok egy ilyen összehasonlításnál, és később ennek alapján ezt más területen is tudják alkalmazni.

Diákok egy norvég iskolában
Fotó: AFP / Aserud Lise

Norvégiában is sok olyan iskola van, ahol mindennel meg akarják ismertetni a gyerekeket, és ezért állandóan csak rohannak, hogy még ez is beleférjen, meg az is. A diákok pedig tíz év múlva vagy semmire nem emlékeznek, vagy összekeveredik a fejükben minden, amit tanultak, és azt sem tudják, mi Belgium fővárosa.

hvg.hu: Ebben a megközelítésben az a hit is benne van, hogy ha a tanulás iránti érdeklődésük megmarad, akkor az iskolapadból kikerülve is lesz kedvük utánanézni dolgoknak, tájékozódni arról, ami kimaradt a tananyagból?

B. B.: Így van. Ehhez egy adalék: a középiskolában, ahol a mi végzőseink továbbtanulnak, rögtön kiszúrják, hogy ki járt a Ringstabbekbe, és nem azért, mert ők okosabbak, hanem mert érdeklődőek.  Ha kapnak egy feladatot, akkor szinte rávetik magukat.  Hozzá vannak szokva a problémamegoldáshoz. A többiek meg csak ülnek, és várnak, amíg a tanár mellékeli a „megoldási útmutatót”, a receptet, hogy hogyan lássanak hozzá.

hvg.hu: Fegyelmezési problémák nincsenek? Nehéz elképzelni 75 gyereket egy térben...

B. B.: Azért nem mindig van együtt az összes gyerek. Egyébként meg nem a rendbontással van baj, hanem azzal, hogy nem szokták meg, hogy a fantáziájukat kell használni. Amikor arra kérjük őket, hogy képzeljenek el valamit, nem értik, mit akarunk tőlük. Azt is hozzá kel tennem, hogy módosabb környéken van az iskola, a szülők nagy része egyetemet végzett. Erősen motivált diákokról van szó, akik sikeresek akarnak lenni. A teszteken, vizsgákon is nagyon jól szerepelnek, de igaz ez a környékünkön lévő hagyományos módszereket használó iskolák diákjaira is, hiszen ugyanolyan a motivált gyerekek járnak hozzájuk is. A különbség nem a teszteken jelenik meg, hanem akkor, ha a tanulási kedvüket, a világ iránti érdeklődésüket, a különböző szervezetekben való aktív részvételüket nézzük.

hvg.hu: Ezek a feladatok meglehetősen komplexek, azért nem árt, ha van némi előzetes ismerete a diákoknak. Vajon szegényebb, kevésbé iskolázott környezetből érkező gyerekek esetében is működik ez a módszer?

B. B.: Ezt már sokan megkérdezték. Én azt gondolom, bármilyen korú és társadalmi státusú gyerekeket lehet így tanítani, csak mindig egy kicsit másképp kell csinálni. Egy az egyben nem lehet átültetni a mi módszerünket sehova, mindig adaptálni kell az adott iskolához. Lehet, hogy szigorúbb kereteket kell adni, kisebb feladatokat szorosabb határidőkkel. A tanárok – ideális esetben – pontosan tudják, mennyi szabadság adható a diákoknak.

hvg.hu: A csoportmunka, mint a korszerű pedagógia kulcsszava, már Magyarországon is minden tanár számára ismerős, de ezzel együtt van egy olyan érzésem, hogy sokan nem igazán tudják, miért is olyan jó dolog.

B. B.: Mi – a híres pszichológus, Vigotszkij nyomán – abban hiszünk, hogy a legintenzívebb tanulás akkor történik, amikor együtt gondolkozunk, megvitatunk, megoldunk egy problémát. Pontosan ez történik a csoportmunka során. A diákok számára gyakran ilyenkor derül ki, hogy nem értenek valamit.

hvg.hu: A Ringstabekk tanárai által felépített pedagógiai rendszer elismertségét az is jól mutatja, hogy az 1997-ben elfogadott norvég  Nemzeti alaptanterv előírta az iskola  módszereinek követését az összes oktatási intézmény számára.

B. B.: Igen, és  én már akkor sem tartottam bölcs dolognak nemzeti szinten kötelezővé tenni egy pedagógiai módszert. Még akkor sem, ha ezáltal egy általam jónak tartott gyakorlat nyert nagyobb teret.

hvg.hu: Miért?

B. B.: A változtatás vágyának belülről kell fakadnia, ezt nem lehet központilag, felülről előírni. Minden iskolának magának kell kialakítania a saját útját. Ezért nem is lepett meg, ami 1997-ben történt: a korábban hagyományosan működő intézmények többsége egyáltalán nem tudta, hogyan kezdjen hozzá az átalakításhoz, hiányoztak a szakmai ismeretek, ezért borzasztóan rosszul csinálták. Ennek lett a következménye, hogy 2006-ban az új Nemzeti alaptanterv visszaállította a tanárok szabadságát a módszerek kiválasztásában.

hvg.hu