Úgy kalkulálunk, hogy a lakásért gyerek után ez lehet a következő szülesztési "csodafegyver":

a gyerekszámtól független, rendes állásként közpénzből fizetett főállású anyaság.

Ez egyszerre lenne ugyanis gesztus az igazán konzervatív szavazók felé, akiknek elege van belőle, hogy a nőket még a családbarát kormányok is állandóan csak dolgoztatnák - írja a feminfo.444.hu. 

Nem lepődnénk meg, ha nem kellene már soká várni, hogy lehetőséget kapjanak a tanult és középosztálybeli nők végre arra is, hogy otthon teljesíthessék be a női princípiumot, és hogy a családbarát kormány immár havi juttatás képében is elismerje az otthon, a családért végzett értékes munkájukat.  

Természetesen ez legalább akkora hiba lenne, mint a Nők 40 program bevezetése volt, vagy a rendre előkerülő, a felnevelt gyerekek számával arányos nyugdíjszámítás ötlete,  csak még sokkal drágább, viszont ez is rendíthetetlenül népszerű széles körben, és sokszor egészen meglepő, hogy teljesen eltérő értékrendű emberek is remek és nagyon igazságos ötletnek tartják.

Otthon maradni a gyerekkel ameddig jól esik, diplomás alapbérért, vagy a korábbi teljes fizetésedért!!

Újra és újra előáll valaki az ötlettel, hogy a nők otthoni többletmunkáját a teljes társadalommal fizettessük meg. Sokak szerint ez hasznos és igazságos lenne, és végre megtörténne a női munka társadalmi elismerése.

Hát nem.

Nem gondoljuk azt sem, hogy értelmes felvetés kiszámolni, mennyi pénz "jár" a nőknek az általuk egyébként önként vállalt, vagy megszokásból végzett házimunkáért. 

Az egyedülállóknak sem tisztul magától a lakása meg a ruhája, ezeket a  feladatokat egyszerűen el kell végezni. Az egyetlen értelmes kérdés ennek kapcsán az, hogy az egy háztartásban élők hogyan osztják fel egymás között a feladatokat, és hogy miért képtelenek sokan kommunikálni ezügyben a családtagjaikkal.

Ennél csak attól tudunk jobban bepöccenni, amikor teljesen komoly beszélgetésekben előkerül, hogy a gyereknevelés mint a „legszentebb női hivatás” olyannyira felelősségteljes munka, hogy azt az államnak teljes értékű főállásként kellene elismernie. 

Nem csupán a hazánkban amúgy kifejezetten hosszú ideig járó juttatásokkal, családi pótlékkal, adókedvezményekkel, szocpollal csokkal és egyebekkel, de egyenesen azzal, hogy az anyák évekig a szülés előtti teljes bérüket kapják! Vagy egy legalábbis ahhoz hasonló, viszonylag magas alapbért. Addig, ameddig nekik jól esik otthon maradni, mert hogy nehogy már pont az az állam szóljon bele az életükbe, amelytől azt várják, hogy helyeselje és megfinanszírozza az otthon töltött éveiket.

Ilyesfajta vágyaik a mi tapasztalataink szerint leginkább a tanult, középosztálybeli nőknek vannak, akik rendes pénzt szeretnének kapni azért, hogy a saját szívük vágyának, a pártállam sztárolt gyerekpszichológusainak és persze a környezetük feléjük támasztott elvárásainak megfelelve iskoláskorig, vagy még tovább otthon maradnak a tetszőleges számú gyerekeikkel.

És ez még nem minden: nem kevesek szerint ez lenne az anyaság megbecsülése, sőt, nem kevesek szerint ez hozhatná el végre a nemek közötti egyenlőséget.

Az érme másik oldala: igazán kárpótolhatná már valaki a nőket a gyerekvállalásért!

Lássuk ugyanannak az érmének a másik oldalát. Bérszakadék, ingyen dolgoznak a nők évi 59, érted, ötvenkilenc napot, mennyit is ér a házimunka, az otthoni kisgyermekes anyaság, a sor szinte végtelen.

Természetesen azt is megértjük, hogy sokan miért szeretnék, ha az anyasággal járó minden nyűg, anyagi hátrány és stresszfkator anyagi ellenértéke nyilvánosságot kapjon. Tudjuk, hogy a láthatatlan munka zöme rendszerint még mindig a nőkre hárul, és nem elég, hogy ennek terhét viszik, rendre megkapják azt is, hogy csak a seggüket meresztik otthon a kizárólag gyerekneveléssel töltött években. Ez egyáltalán nem az anyaság sokat hangoztatott megbecsülése, és nyilvánvalóan megalázó, bántó is.

A gyerek - jó esetben - két ember közös és  megfontolt döntésének eredménye, és nem, nem pusztán a nő dolga a családos élettel járó minden macera, teher és munka. 

Ráadásul az is rendre kimarad ebből a problémafelvetésből, hogy egészséges, ép kisgyerekek gondozása és nevelése alapvetően nem teher és szívás. A gyerek és a család a szülőknek - a tagadhatatlan terhei mellett is -  legalább annyira öröm, jóérzés és vidámság is. Nem hinnénk, hogy mindez beárazható. (Érdekes módon a családdal örömmel töltött időről még senki sem számolta még ki, mennyit ér.)

A gyerek nem közvagyon

Jellemzően nem azért alapít az ember családot, hogy biztosítsa a Nemzet Megmaradását, hanem mert gyereket akar. Magának, a párjával közösen. Ebből is gondoljuk, hogy a gyerekvállalás magánéleti döntés. Ahogyan az is, hogy ki meddig tartja helyesnek, meddig éri meg neki otthon maradni a gyerekeivel, hogy kizárólag velük foglalkozzon.

Ha nem a közjó érdekében nevelünk szorgos adófizetőket, miért is várnánk el, hogy az állam fizessen ezért?

A gyerek tehát nem közjószág. A gyerek nem a közösségé, országé, nemzeté, hanem a családé, leginkább a szüleié. Ha közvagyonként (vagy ahogy a Jobbikból mondta valaki mondta nemrég, nemzeti érdekként) tekintünk a gyerekekre, akkor azt is el kell(ene) fogadjuk, hogy az állam ezernyi jogcímen szól bele a nevelésükbe, oktatásukba, pedig ezen a téren már így is túl messzire mentek.

Az anyaság elismertetése?

A sok évig járó és a korábbi munkabérhez hasonló juttatás fizetése az otthonmaradó szülők számára egyáltalán nem hozná meg az anyaság olyannyira vágyott elismerését, bár valószínűleg valamivel több gyerek születne, mint most. Valóban növelné a családok egy részének anyagi biztonságát, és csökkentené a hosszú évekig otthonmaradó nők anyagi kiszolgáltatottságát, és akit ez  utóbbi zavar, az kevésbé érezné magát kellemetlenül emiatt, viszont

ez az emberek túlnyomó többségével szemben rettenetesen méltánytalan lenne. Sok mindennel lehetne megtisztelni a szülőket, de a nevelt gyerekek számától független, sokéves főállású anyasággal aligha. 

Persze érthető, pénzt kapni mindenki szeret, különösen ha olyasmiért, amit amúgy is örömmel és lelkiismeretesen csinálna.

Amit kedvtelésből, saját maga öröméért vagy a szerettei szerinte nagyobb boldogságáért csinál az ember, azt ő maga tekintheti hivatásnak, de másoktól, vagy az államtól azért ezt ne várjuk el.

Az efféle állami bőkezűség hiába adna nagyobb anyagi biztonságot a nőknek, vagy a családoknak átmenetileg, ha eközben képzett emberek tömegeit ellehetetlenítené a munkaerőpiacon jó hosszú időre, talán örökre, és a nyugdíjrendszeren egyáltalán nem segítene.

Ha az állam hosszú évekre garantálná az anyáknak a korábbi teljes bérüket, attól nem nőbarát lenne, nem az anyaságot ismerné el méltó módon, hanem rosszul gazdálkodna a közpénzzel, és rendkívül igazságtalan lenne azokkal, akik a munkájukkal megtermelik a családosoknak adott juttatások kifizetéséhez szükséges pénzt, de még két fizetésből sem igazán tudnak megélni. 

Sőt, ez már most is így van, ezt tovább fokozni végképp teljesen abszurd lenne.

A szülő ért a legjobban a neveléshez? Öööö... nem

Lehet vitatkozni azon is, hogy egy gyereknek meddig ideális otthon lennie, és hogy ehhez feltétlenül szükség van-e arra, hogy kizárólag egyetlen ember gondoskodjon róla teljes állásban, és arról is, hogy ez az ember biztosan csakis az anya kell-e legyen. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a szülőség nem gyerekenként 6-14-18 évig tartó, az adófizetők által teljes munkabérrel honorálandó feladat.

Az sem igaz, hogy minden gyerekeknek annyira jót tesz a sok évig otthonmaradó szülő. Akármilyen szépen tudja valaki felolvasni a Boribont, eldalolni a Százlábút, nincs olyan tudományos érv, ami alátámasztaná, hogy a gyerek két-három éves kora után otthonmaradó akár mégoly diplomás, sőt pedagógus szülő a gyerek extra szuper fejlődését szolgálná. 

Sok élethelyzetben viszont kifejezetten elismert tény, hogy már a kicsi egyéves kora után indokolt szakemberek bevonása a nevelésbe, ezért sem vitatjuk a 3 éves kortól kötelező óvodába járás elméleti hasznát.

Abban is eléggé biztosak vagyunk, hogy aki a gyereke, vagy általában a Megszületendő Magyar Gyermekek érdekeit tartja szem előtt, annak 

a képzett, középosztálybeli nők jóérzéséért kifizetendő milliárdok helyett sokkal inkább  a magyar közoktatás színvonalának javításáért kellene küzdeni azzal a hevülettel, ahogyan az anyai hivatás szentsége mellett hallunk mostanában oly sokakat kiállni.

feminfo.444.hu