Összefüggés van az erdőirtás, a Föld népességének növekedése és egy potenciális civilizációs összeomlás valószínűsége között – erről jelent meg egy tanulmány a Nature című, nagy presztízsű tudományos folyóiratban.

Az elmúlt néhány évtizedben a klímaváltozással kapcsolatban megváltozott a közgondolkodás és a közbeszéd. Politikai, közéleti téma lett a tudományos témából, és marginális zöldszervezetek helyett a fősodorhoz tartozó pártok és véleményformálók tűzték zászlajukra a klímaváltozással együtt járó társadalmi és gazdasági változások kérdéskörét. Mostanra már ott tartunk, hogy nem az a kérdés, van-e klímaváltozás, és nem is az a kérdés, az ember felelős-e érte, hanem az, hogy milyen módon tudunk ehhez alkalmazkodni vagy tudunk-e egyáltalán. Az éghajlat-változással foglalkozó tudósok alapvetően pesszimisták, és a közbeszédbe is egyre inkább átszivárog ez a pesszimizmus.

Fennmaradhat-e egyáltalán az emberi civilizáció?

Forrás: Pinterest

Hasonló témákat feszeget két elméleti fizikusnak a Nature természettudományos folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmánya, mely megdöbbentő módon (feltételezve a jelenlegi folyamatok változatlan időbeli kivetítését, azaz extrapolálását) azzal a konklúzióval zár, hogy még a legoptimistább forgatókönyv esetén is csak 10 százalék annak az esélye, hogy a következő 20-40 évben nem omlik össze az általunk ismert civilizáció.

Az, hogy az emberi civilizáció – legalábbis annak általunk ismert formájában – különböző természeti problémák miatt összeomolhat, hipotézisként régóta ismert a fenntarthatósággal foglalkozó tudósok előtt. Amikor 1968-ban megalakult a Római Klub, az az emberi civilizáció várható kilátásainak kutatását tűzte ki fő témájául, és az 1972-ben megjelent A növekedés határai című könyvükkel tematizálták is a tudományos közbeszédet. (Ez időben nagyjából egybeesett az 1973-as olajválsággal, így a tudományos közeg, és még a közvélemény is fogékony volt az általuk nyújtott gondolatmenetre.) A könyvben a szerzők amellett érvelnek, hogy a földi, emberi civilizáció globális rendszerként működik, nem pedig egymástól elkülönült egységekként, egyúttal felhívták a figyelmet arra is, hogy az ilyen globális méretű civilizáció globális méretű természeti kihívásokkal találja szemben magát. A túlzott növekedésnek ráadásul olyan következményei lehetnek, hogy egyszerűen elfogynak, kimerülnek a Föld tartalékai, megújuló forrásai. Az is közismert, hogy ezeket az évről-évre megújuló forrásokat (ivóvíz, termőföld, tiszta levegő, faanyag, stb.) egyre korábban használjuk el, jelenleg úgy élünk, mintha másfél Földnyi erőforrás állna rendelkezésünkre.

A kutatók azt a napot, amikor az emberi civilizáció elhasználja az adott évi megújuló erőforrásait, a "túllövés napjának" nevezték el, ezzel arra utalva, hogy az év hátralévő részében már a felhalmozott készletekből élünk, azokat roncsoljuk. Közgazdasági fogalommal élve a túllövés napjáig a természeti erőforrások kamataiból élünk, utána pedig a tőkéjéből. Természetes módon, ha a több millió év alatt felhalmozott forrásokat pusztítjuk, akkor a következő évben a kamat is kevesebb lesz, más szavakkal: minél inkább roncsoljuk a földi ökoszisztémát, annál valószínűbb annak végleges, nem megújítható pusztulása is. Idén a földi túllövés napja augusztus 22., ami kétségkívül (és a koronavírus-járvány miatti) javulás, hiszen tavaly még július 29-e volt. Ám így is látszik, hogy csak relatíve javult a helyzet, hiszen még mindig "a természeti erőforrás-tőkét" éljük fel.

Kulcsfontosságúak az erdők

A hivatkozott tanulmány az erdőségek területi kiterjedését veszi az egyik kvantitatív mérőszámnak, amellett érvelve, hogy azok fontos szerepet játszanak a szén-dioxid megkötésében, a víz-körforgásban és a termőföldek eróziótól való megvédésében. Emellett magától értetődő módon mind épületfaként, mind tüzelőként is hasznosulnak az emberi felhasználás során. A másik két mérőszámuk pedig az emberi népességszám változása, és az ahhoz kapcsolódó energiaigény.

Az, hogy a globális felmelegedés az ember által okozott folyamat, tudományos szinten közmegegyezés tárgya, ahogy az is, hogy benne vagyunk a hatodik kihalási hullámban. Azt is tudjuk, hogy évről-évre csökken az erdőséggel borított terület a világon (bár az Európai Unióban átlagosan kis növekedés tapasztalható), a preindusztriális idők kezdete óta nagyjából az erdőségek harmada tűnt el. Nem csak a terület megtisztításáról van szó, mint Brazíliában, hogy ott mezőgazdasági tevékenységet lehessen folytatni, a felmelegedés miatt kiszáradó erdőségek könnyebben lobbannak lángra, amint az ma már rendszeresnek mondható Kaliforniában, Ausztráliában és Szibériában is. Az erdőségek meglétének olyan jelentős, felmelegedést gátló hatása van, hogy 2018-ban közös nyilatkozatot adtak ki az ENSZ mezőgazdasági, fejlesztési és környezetvédelmi hivatalának vezetői. Szerintük az erdőpusztítás és -pusztulás megfékezése akár 30 százalékát is kiteheti az oly vágyott karbonsemlegességnek, ezzel megakadályozva a klímaváltozás "katasztrofális" következményeit. Bár sokszor a kitermelt erdőségek helyén vagy az erdőtüzek után facsemeték sarjadnak, összességében a világ erdővel borított területe csökken. A preindusztriális 60 millió négyzetkilométernyi erdővel borított földterület mára 40 millió négyzetkilométerre csökkent, és így jelenleg a földfelszín 30 százalékát borítja. Az ökológiai pusztulásról már nem is szólva – a Föld növény- és állatfajainak nagyjából 80 százaléka él erdőségekben. Az Amazonas-beli esőerdők 17 százaléka semmisült meg az utóbbi 50 évben, miközben regionálisan és talán globálisan is a vízkörforgásra akkora hatással van, hogy brazíliai városok édesvíz-utánpótlása függ az esőerdők egészséges állapotától.

A tanulmány szerzői hangsúlyozzák, amennyiben az erdők pusztulása ilyen ütemben folytatódna, akkor 100-200 év múlva már nem lenne összefüggő erdőség a Föld felszínén. Bár reálisan nem elképzelhető, hogy az erdők pusztulásának üteme ne változna meg – hiszen jelenleg is több erdősítési program folyik világszerte –, ám, mint írják, amennyiben a pusztulás tovább folytatódik, nehezen lehetne elképzelni, hogy annak ne lenne kihatása az emberi civilizációra. Felemlegetik a Húsvét-szigetek problémáját, hiszen ott bebizonyosodott, hogy az erdőirtás végső soron a lakók kihalásához vezetett. Ahogy ők sem hagyhatták el a Húsvét-szigeteket (nem volt min, hiszen, ha nincsenek fák, még tutajt sem lehet eszkábálni), úgy az emberiség sem képes elhagyni a Földet. Alaptézisük szerint tehát az egyre növekvő technológiai fejlettség növekvő népességszámot, ehhez kapcsolódóan nagyobb energiaigényt is jelent, és egyre nagyobb környezeti pusztítást. Ezt az erdőpusztulás ütemével egyeztetik, a nagyobb környezeti pusztításból viszont az következik, hogy hamarabb éljük fel az erőforrásokat, mintsem hogy fenntartható pályára tudna állni az emberi civilizáció.

Hozzáteszik, azért a kérdés nincs végleg eldöntve, a nagyobb technikai fejlettség egyúttal azt a lehetőséget is megadja, hogy elkerüljük illetve megelőzzük az összeomlást, és megóvjuk a környezetünket. Ám óvatosan fogalmaznak: matematikai modelljük szerint (összhangban a Római Klub 1972-es könyvével) van egy olyan "no-return point", azaz egy olyan pillanat, amelyet elérve már visszafordíthatatlanná válik környezetünk pusztulása és így a technikai civilizáció összeomlása. Hangsúlyozzák, hogy az ezzel járó népességszám-csökkenés egyáltalán nem egy lassú, irányított folyamat lesz, hanem minden valószínűség szerint egy "kaotikus" folyamatot kell elképzelni. Érvként hozzák fel, hogy az olyan nemzetközi klímavédelmi megállapodások is, mint a Párizsi Klímaegyezmény, gyenge egyezmények, és a világon majdnem mindenhol a gazdasági érdekek alá vannak rendelve a klímavédelmi intézkedések. Zárásként tehát megállapítják, a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a jelenlegi növekedési pálya nem fenntartható, és legjobb esetben is csak 10 százalékra teszik annak esélyét, hogy ne omoljon össze a technikai civilizáció. Számításaik szerint ugyanis az indusztriális korszak beköszönte után nagyjából kétszáz év áll bármely civilizáció rendelkezésére, hogy az iparosodásból bekövetkező gyors növekedést fenntartható ütemű pályára állítsa. Némi reményt jelenthet, ha kulturálisan képesek vagyunk még időben váltani, mert akkor az összeomlás elkerülhető.

Az aggasztó jelek már most láthatók

Amennyiben a tanulmány alaptézisei helyesek és megállapításai igazak, akkor már most látnunk kell a klímaváltozásból következő válságjeleket. Valójában látjuk is: a jelenleg is mindennapi életünket meghatározó globális világjárvány is egyes feltételezések szerint összefüggésben van az élőhelyek pusztulásával, és így a denevérek életterének szűkülésével. A jövőben pedig újabb pusztító járványok jöhetnek.

Végeláthatatlanul lehetne sorolni a komorabbnál komorabb jövőt felfestő tanulmányokat, ám a legerősebb érv, hogy a közelmúltban írt tanulmányok figyelmeztetéseinek egy része már most valóra vált. Idén januárban olyan tűzvész tombolt Ausztráliában, amilyen korábban még nem, és a tudósok ezt is a klímaváltozással hozták összefüggésbe. Ráadásul egy kormányjelentés már 2008-ban azt írta, hogy a bozóttüzek 2020 körül lesznek kezelhetetlen mértékűek. Mind a Déli-sarkon, mind az Északi-sarkkör környékén rekord-hőmérsékleteket mértek. Néhány napja Bagdadban mértek közel 52 fokot, ami azt mutatja, hogy kezdenek valóra válni azok a klímamodellek, melyek szerint 2050 környékére a Közel-Kelet nagy része az ember számára lakhatatlanná válik, és 2070-re az emberiség harmada válhat klímamenekültté. A felmelegedésből következő, az emberi szervezetet jelentősen igénybe vevő hőségnapok száma még a fertőzéseknél is jóval több halálos áldozatot követelhet évről-évre, számol be róla a The Guardian is a Nemzeti Gazdaságkutató Intézet (National Bureau of Economic Research) tanulmányára hivatkozva.

hang.hu