Azt mondja Bod Péter Ákos az ATV-ben, hogy a bennfentes kereskedéssel egy rendes országban börtönbe lehet menni.

Ezt értem, csak a rendes országot nem. Melyikre gondolhatott?

Hacsak nem az Amerikai Egyesült Államokra, ahol a kongresszus beperelte Obama elnököt hatáskörének túllépése címén. Az eset Orbán Viktornak is szemet szúrt, amikor tavaly Tusnádfürdőn elismerte, hogy amit Obama tett, azt ő is megtette, majd rákérdezett, hogy vajon „Meddig maradhatnék hivatalban, ha a parlament pert indíthatna ellenem a hatásköröm túllépése miatt?” Ez az, hogy semeddig. Ha volna rendes parlament. Ha volna rendes jogállam. Akkor rendes ország is volna, amiről Bod Péter Ákos beszél.

Nincs olyan rendes ország a világon, ahol egy Quaestor-botrányba ne bukna bele a miniszterelnök, a külügyminiszter, a földművelésügyi miniszter, az egyszerűség kedvéért a kormány. Nincs olyan rendes ország a világon, ahol a botrány kirobbanásának másnapján ne százezrek vonulnának az utcára tüntetni, Facebook-szervezés nélkül, csak úgy, spontán.

Megtanultunk botrányok között élni, elfogadjuk, hogy a botrány öt éve normatív életforma, hogy naponta rászednek, lenyúlnak, kisemmiznek, lopnak, csalnak, hazudnak. Megszoktuk, megértjük, talán meg is szerettük. Szinte szórakozunk rajta, mint most, amikor a Quaestor-ügyben bohóctréfát játszottak velünk. Volt levél, nincs levél, kinek jött, mikor, előbb érkezett meg, mint amikorra dátumozva volt, aki kapja, marja, a miniszterelnök és a fő külügyér úgy cserélgeti – teszi föl és veszi le – a felelősséget, mint Beckett Godot-jának híres jelenetében a két csavargó egymás fején a kalapot.

Akinek a pénze bánja, annak nem tréfa. Sokaknak – rühellem ismételni az ocsmány szózatot: a keményen dolgozó kisembereknek – hosszú évek kuporgatása veszett el. A külügy kimenekült, a népügy kit érdekel. Ha lesz kártalanítás, az is a k. d. k. – lásd mint fent, már csak rövidítve írom le – adóforintjaiból lesz, mert félreértés ne essék, a Nemzeti Bank pénze sem az országló uraké, az is a miénk. „Nekik” megmarad a Rolex órájuk és a Gucci táskájuk, lehet akármekkora a tűzvész a grófi szérűn. „Ne sírj, grófodnak lesz azért / Leánya, pénze, bora.” (Ady szellemét is el kell tüntetni, nem csak a nevét a nyíracsádi iskola homlokzatáról.) A győri stadiont is ki kell váltani, új stadionokat is rogyásig kell építeni, uszodát nemkülönben, újabb milliárdokat juttatni a haveroknak a – szerencsére – soha meg nem valósuló olimpia ürügyén. Csak a rendszer kedvezményezettjei számítanak, a károsultjai nem. Akiknek még fáj „az égő élet, a kalász”. Adynak hozzájuk is volt szava: „Élethez, szemhez nincs közöd, / Grófi föld ez és magyar.”

Ma már rövidebb az úri Magyarország fricskája, mindössze ennyi: „Közöd?”

Ezt a magabiztos fennhéjázást kellene előbb-utóbb a visszájára fordítani, és az orruk alá dörgölni, mert még elhiszik, hogy a nagy átverésshow-nak változatlan a közönsége. Őrült beszéd régebben is volt, de eddig legalább volt benne rendszer. Most már csak a hagymáz van. Nemrég elkeseredve bólogattunk, persze, hallottuk, rohadt az államgépben valami, de jelenleg az egész államgép rohadt. Valamikor el lehetett hinni, hogy küldetéstudatuk van, ma már nyilvánvaló, hogy csak szerzéstudatuk, de az végtelen és kielégíthetetlen. Politikai alkímiájuk életveszélyes az országra nézve. Johann Böttgert egykor aranycsinálással gyanúsították, Orbánnak sikerült is a művelet, ő és a „közeliek” a közpénzeket alakítják bűvészien magánpénzekké, évtizedek szorgos munkájával, a székházbotrány óta szakadatlan. Vezetési stílusa öntörvényű, ül a pilótafülkében, mindenkit kiküldött, bezárta az ajtót, egyedül irányítja az országot, neki a hegynek, ami nálunk nem olyan magas, de a bekövetkező krachhoz épp eléggé.

Bontakozóban van egy diskurzus, hogy mit lehet tenni, különösen most, hogy a botkormány a magasságot (mélységet) tovább csökkentő, a sebességet növelő légitársaság kezébe kerülhet.

Hagyjuk a képes beszédet, súlyosabb a helyzet. A demokratikus értelmiség okkal aggódó szószólói összefogást sürgetnek, részint a baloldalon, részint a demokratikus, mérsékelt, „igazi” – választhatunk a jelzők között – konzervatív jobboldallal. Mintha nem is hegyközelben, hanem a felhők fölött repülnének, fénymámorban, napsütésben. (Bocsánat, a hasonlatom foglya vagyok.)

Láttuk, milyen volt, amikor a baloldal önmagával akart összefogni, a vágyott jobboldalt keresve pedig lejárhatjuk a lábunkat, akkor is csak az egy szem Bokros Lajossal találkozunk, ami egységfrontnak kevés. Senki sem akar szembenézni azzal a szomorú ténnyel, hogy a létező baloldal és a létező jobboldal önmagán belül is képtelen bármiféle középutas kiegyezésre, egymással pedig talán a saját lelki üdvükért sem jutnának közös demokratikus minimumra, nemhogy az ország üdvéért. Mindkét oldalnak el kellene tűnnie a süllyesztőben, mint egy technikailag korszerűen felszerelt színházban, hogy a változás után egyik percről a másikra oldalról betolják a készen álló új színpadképet, az előző jelenetben nem játszó, teljesen megváltozott szereplőgárdával.

Ilyen csak a Metropolitan Opera előadásain lehetséges, nem a politika színpadán.

Legalább ne tegyünk úgy, mintha csak most lehetne rájönni arra, hogy nagyon elrontottunk valamit. A kitűnő író és műfordító ma már tragédiának látja, hogy a rendszerváltás után nem jött létre nagykoalíció. Politikai analfabétának tartom magam, de már akkor tragédiának láttam, amikor az újságok tele voltak azzal, hogy ha létrejönne, a két nagy párt ugyanúgy hosszú időre kisajátítaná a hatalmat, mint a rendszerváltás előtti állampárt. Akkor ezt írtam egy széljegyzetben: „A hatalom, a pozíció, a ki kit győz le fontosabb, mint a nagy többségre támaszkodó konszenzus a legfontosabb kérdések elintézéséhez, a szilárd demokratikus alapok lerakásához.” A nagykoalíció helyett abban a pillanatban kezdődött el az iszapbirkózás, amely azóta is egyfolytában tart, és amelyről el akarják hitetni, hogy ezt nevezik politikai versenynek.

Demokratikus országokban a politikai verseny legalább viszonylag szabályozott és korrekt feltételek között zajlik. Nálunk persze, ahol „a magyar ember természeténél fogva politikailag inkorrekt” (Orbán Viktor), ilyesmiről nem lehet szó, mifelénk a verseny az egész pályás letámadást és az ellenfél minél korábbi lerúgását jelenti. Aligha kell azon csodálkozni, hogy nemcsak a normális emberek undorodtak meg a közvetlen politikai részvételtől, hanem az olyan etikus politikacsinálók is – például Kis János –, akik mihelyt látták, hogy milyen, kimenekültek belőle.

Próbálom elképzelni, kivel kellene itt összefogni a szélsőjobb hegemóniája ellen. A zöld minipárt vezetőjével, aki olyan elvszerűen áll külön mindenkitől, hogy a műsorvezető barátságos kérdését félbeszakítva sértetten hajtogatja a magáét, és én már a jeges mosolya mögé rejtett agresszivitásba is beleborzongok? Vagy a baloldalon ma ünnepelt volt MDF-politikussal, aki annak idején a városában a szemem láttára fojtotta meg a neki nem tetsző „ellenzéki” kultúrát, hogy a kliensét ültethesse a művházba? Sajnos jó a memóriám, és nem szeretem, ha hülyének néznek. Nem látok reményt egy olyan társadalomban, amelyik elfogadja, hogy valósághamisító retusőrök ülnek az állami televízió vezetői pozícióiban, és egyszerű anyukák tapsolnak, ha gyerekeiket már kisdedkorukban kezdik alázatos idiótává és szellemi nyomorékká nevelni.

A TÁP Színház Korrupt Schőn című, legújabb előadása a Trafóban azzal végződik, hogy a nézőtér különböző pontjain helyet foglaló szereplők, miután demonstrálták a mindennapi életből vett undorító történeteket, artikulálatlan üvöltésben törnek ki a tehetetlenségtől.

Jelenleg ez az, amit tenni tudunk.

168ora.hu (Címlap: Bod Péter Ákos - Kép forrása: magyarhirlap.hu)