fbpx Nem lehet, de mégis kell. Gondolatok az oltásellenesekkel való vitáról | CIVILHETES

h i r d e t é s

Nem lehet, de mégis kell. Gondolatok az oltásellenesekkel való vitáról

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Nem lehet, de mégis kell. Gondolatok az oltásellenesekkel való vitáról

2021. november 22. - 06:59

 

Előre szeretném bocsátani, hogy én nem gondolom magamról, hogy nálam van az igazság. Nem gondolom, hogy az én nézőpontom az egyetlen lehetséges nézőpont. Engem érvekkel meg lehet győzni, ha valaki elég jól és okosan érvel. Hajlandó vagyok más szempontjait megfontolni, mert a vitában számomra nem az a fontos, hogy én nyerjek, és hogy jól beolvashassak másoknak, bosszút állhassak a vélt vagy valós sérelmekért, vagy prófétaként kinyilatkoztassam az egyetlen és üdvözítő igazságot. Túl öreg vagyok ehhez és túl cinikus, és nem szeretem az önjelölt prófétákat.

A kép illusztráció! - Forrás: Saurabh Solanki/Unsplash

Arról írok most, hogy szerintem miért lehetetlen az oltásellenesekkel való vita, és ugyanakkor miért gondolom azt, hogy az értelmetlensége ellenére mégis miért kell minden egyes alkalommal kísérletet tenni az érvek felsorakoztatására, még akkor is, ha ez roppant kényelmetlen, időigényes, felesleges és demoralizáló.

Első megfontolás.

Mint azt tudjátok (vagy nem), a sok közül az egyik szakmám a vallástudomány. A vallástudomány, mint egyetemi diszciplína abban különbözik a teológiától, hogy a valóságot nem egy "külső" szempontrendszer alapján szervezi rendszerbe (ami az ábrahámita vallásokban a kinyilatkoztatás), hanem a vallást, mint társadalmi jelenséget vizsgálja, ilyen alapon beszélhetünk vallás és történelem, vallás és szociológia, vallás és pszichológia, vallás és antropológia, vallás és politológia viszonyáról. Véleményem szerint az oltásellenes mozgalom (és itt most kifejezetten azokra gondolok, akik meggyőződéses oltásellenesek, ld. erről Magyari Tivadar elemzését) úgy viselkedik a társadalomban, mint egy vallási mozgalom. Azok, akik ezzel a nézőponttal azonosulnak, úgy tekintenek erre, mint ami a világképük része, az identitásuk része, és ennek alapja nem a racionalitás, hanem a hit. Számomra évek óta komoly töprengésre ad okot, hogy hogyan üresedhettek ki annyira a hagyományos vallások és egyházak, hogy ilyen sok embernek szüksége legyen egy hiedelem-rendszerre, amivel megtámogatja a világképét. Ugyanez a kérdésem az egyházi köntösbe bújtatott nacionalizmussal, újpogánysággal kapcsolatban is: annyira gyenge és hiteltelen a hagyományos egyházak vallási üzenete Jézusról, hogy sokaknak szüksége van emellett még néhány mankóra a világképe egyben tartásához?

A vallási világnézet egyik fontos jellegzetessége, hogy koherens világmagyarázatként kínálja magát,

azaz a világban, ha a vallásos hit alapján rendezzük be, szép rend van, mindennek, a szenvedésnek is értelme van, a véletlen ki van zárva (úgyis mindent egy külső akarat akar, összefüggésben a szabad akarattal, de hogy a kettő hogyan is viszonyul egymáshoz pontosan, arról egy egész könyvtárat írtak a középkortól errefelé).

Az oltásellenes világkép is felmutatja mindazokat a jellegzetességeket, amelyeket egy vallási csoporthoz való tartozás: a csoporthoz való tartozás az identitás részévé válik, összefüggésben a csoport által vallott nézetekben való való hittel, amelyekben vannak ugyan féligazságok, amik validálják a hitet, de összességében hamisak (az oltás egy globális összeesküvés, amelyből a gyógyszergyárak profitálnak), a világban való rendetlenségre és az ebből fakadó félelemre adott erős érzelmi-ideologikus válasz, a saját jóságunkba és igazságunkba vetett vallásos hit, összefüggésben a hibák beismerésének képtelenségével (ezért olyan nehéz egy ún. szektából kilépni, miután valaki érzelmileg azonosult a csoporttal), a hiedelmek csoport általi validálása és a jóemberség összefüggése (a csoport értékrendje validálja a cselekedeteket, kizárva ezzel bármiféle külső szempontot). Egy ilyen komplex jelenséggel szemben a racionális érvelés semmit nem ér, mert a két csapat nem ugyanazon a pályán focizik. Azok, akik racionális érveket sorakoztatnak fel, a kritikai gondolkodás talaján állnak (ami kétségtelenül az egyik legnagyobb vívmánya az egyetemes gondolkodási struktúráknak és minden tudományos gondolkodás alapja, viszont a teológiáé és a vallásos világképé pont nem). Ezért az érvek, bármilyen szépek legyenek is, hatástalanok.

Ugyanakkor, kérdezhetné valaki, nem lehetne ezeket az embereket vallásos meggyőződésekkel meggyőzni? De, igen, természetesen lehetséges volna, csak egy racionális-tudományos érvrendszer köré vallásos jellegű világképet felhúzni meglehetősen nagy feladat (nem mondom, hogy lehetetlen, csak nehéz). Kellene hozzá néhány karizmatikus figura, aki hisz abban, hogy az oltás Isten ajándéka az emberiség számára, az oltakozás egy vallási szertartás és az üdvösség egyik feltétele. Ez az egyik érv, amit a racionális oltáspártiak nem tudnak áttörni: én hiszek Istenben, mondja az oltásellenes, és ha meghalok, hozzá megyek, csak jobb lesz. (Az egyszerűsített vallási gondolkodás sajnos nem jut el addig a lépésig, hogy a keresztény hitrendszer szerint a mennybemenetelt megelőzi az utolsó ítélet, és a Biblia szerint egyáltalán nincs szó arról, hogy mindenki üdvözül, és hogy autópályán vágtatnánk be a mennyországba.)

Én, egyszerre hívő és a racionalitás talaján álló emberként mindenkit óva intenék attól, hogy egy modern vallás létrehozásával kísérletezzen, egyrészt így is van belőlük elég, mindenki megtalálhatja köztük a világképének megfelelőt, másrészt láttuk azt, hogy L. Ron Hubbard is mert nagyot álmodni, és mi lett belőle.

Második megfontolás.

Az oltásokról szóló vita, ha valóban magáról az oltásról, hatékonyságról beszélünk, alapvetően tudományos. A tudományos vitáknak pedig vannak szabályai, amelyeket nem lehet megszegni (illetve lehet, persze, csak akkor már nem tudományos vita). Ilyen szabály például az orvostudományi vitákban, hogy egy személy személyes tapasztalata nem fordítható át következtetésekbe, azaz nem lehet azt mondani, hogy azért, mert valakinél kialakult egy mellékhatás, az egész oltás rossz. Azt meg lehet mondani, hogy az oltások x minta alapján milyen hatékonyságot mutatnak és milyen százalékban jelentkeznek mellékhatások. De ezeket az adatokat nehéz egy átlagos, facebookról tájékozódó ember számára érthetővé tenni; erre lenne jó a tudományos újságírás, amikor valaki, aki rendelkezik valamilyen szakirályú végzettséggel, a tudományos eredményeket úgy tudja az átlagos olvasók számára fogyaszthatóvá tenni, hogy a tudományos igazságok ne sérüljenek, viszont az adatok és a belőlük levont sokrétű következtetések érthetőek legyenek.

Harmadik megfontolás.

A közösségi média, mint a vita helye. Sokat kutatott jelensége a közösségi médiának, hogy nem csak egyenlősített mindenféle típusú kommentet, hanem – az üzenet egyszerűsített és könnyen befogadható volta miatt –, de a negatív tartalmú kommenteket felerősítette. Azaz minél hangosabb valaki a közösségi médiában és minél undokabb, annál több lájkot kap, az algoritmus pedig annál inkább előtérbe tolja, létrehozva ezzel egy ördögi kört, amelyben a bejegyzés vagy komment elkövetője validálva érzi a mondandója igazságtartalmát a lájkok által.

Itt két dolog is történik egyszerre: egyrészt mindenki arra hivatkozik, hogy a vélemény kinyilvánítása szabad (ami önmagában igaz), harcosan követeli, hogy igenis mindenkit hallgassunk meg, mintha a tömeg releváns volna egy tudományos kérdésben, ugyanakkor egyenlőségjelet tesz a véleményszabadság és a vélemény igazságtartalma közé, ami butaság. És itt lép be egy következő csavar, ami szintén lehetetlenné teszi a vitát: azok az emberek, akik racionális érvrendszereket használnak, általában meglehetősen érzékenyek az olyan, egy demokráciában sarokkőnek tartott elvekre, mint a véleményszabadság, a szabadság kérdése önmagában véve, az általános megfontolások és a partikuláris gyakorlatok között feszülő ellentmondások. Arról nem is beszélve, amit többen megfogalmaztak a közösségi médiában, hogy micsoda időpazarlás oltásellenesekkel vitatkozni, mert a civilizált vitakultúra semmilyen szabályát nem tartják be, nagy önuralomra van szükség, hogy az általuk agresszióval megtámogatott rossz/invalid érvek miatt mi ne menjünk le kutyába, és ne válaszoljunk személyeskedéssel a személyeskedésre,

tovább rombolva az amúgy is gyalázatos állapotban levő vitakultúránkat.

Ezért azok, akik amúgy beoltatták magukat és az oltást támogatnák, mint amiről azt gondolják, hogy ez egy józan döntés, támogatva ezáltal a bizonytalanokat, inkább hallgatnak, mert nem akarnak donquijoteként szélmalmokkal hadakozni, éjjeleket azzal tölteni, hogy valami őrült kommentelőnek oltásos adatokat ásnak elő, ami persze teljesen felesleges, de igazolni szeretnék az álláspontjuk jogosságát (bólintson, aki sosem esett ebbe a kommunikációs csapdába!), így a társadalom bizonytalan rétege, akiknek esetleg külső megerősítésre lenne szüksége, és annak a tudatára, hogy a gyerekünk, akit beoltattunk, nem kapott szívizomgyulladást, csak azt a nagyon hangos és agresszív kisebbséget hallják, akik az oltás ellen vannak. A falusi pletykakultúra antropológiai szerepe az online térben nem tölti be ugyanazt a szerepet, azaz nem lehet sem a személy hozzáállását az igazsághoz, sem magát az igazságot ellenőrizni általa, lévén, hogy főleg idegenekkel vitázunk.

Azok az emberek, akik a racionalitás pártján állnak, jelen pillanatban láthatatlanok, legyen szó értelmiségről, politikusokról, orvosokról, néhány kivételtől eltekintve. Pedig mégis itt lenne egy fontos terület, ahol lépni lehetne a bizonytalan tömegek meggyőzése érdekében: használva a közösségi média nyújtotta előnyöket, ki kellene lépni a láthatatlanságból és láthatóvá válni. Igen, én beadattam, a gyerekemet is beoltattam, igen, pózolok az oltással, igen, szép a bicepszem (vagy nem, de majd gyúrok rá), igen, számomra fontos a közjó (politikusok szövegírói, figyelem!), igen, én felelős állampolgár vagyok, akinek a többiek jóléte is fontos, igen, én a közjó érdekében elviselem, hogy a követőtáborom egy jelentős része kígyót-békát kiabál majd rám. Ez lehetne egy jó ügy, amire rárepülhetnének a politikusok, akik olyan gyorsan rárepülnek olyan sok vállalhatatlan ügyre (is). Tanárok, képekkel. Írók, költők, klasszikus és kevésbé klasszikus influenszerek.

Ugyanakkor, így a vége felé, hadd idézzem a Bibliát, mint a társadalmi felelősségvállalás egyik locus classicus-át: Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon (Lk.12,48). Nem kérdés, hogy nehéz ebben a parttalan, feleslegesnek látszó, nagyon kényelmetlen, családi feszültségektől sem mentes vitában részt venni. De aki megteheti, mert sokat kapott (pl. olyan iskolai nevelést, hogy érti, mitől működik egy oltás), annak valahol kötelessége is ezt a tudást a társadalom javára használni. Ha már annyit beszéltünk arról az elmúlt kép évben, hogy a demokrácia által biztosított szabadság mellé kötelezettségek is társulnak. De hogyan kérhetjük számon az oltásellenesek társadalmi kötelezettségeit, ha mi magunk is nem teszünk meg mindent, ami tőlünk telik? Na tessék, már megint egy keresztény gondolat. Abba is hagyom.

Gyöngyösi Csilla / Plakátmagány


 

Kommentek

h i r d e t é s