Az, hogy a realitásunk puszta illúzió, az „álom valóság” olyan téma, amely a művészeket és a filozófusokat ősidők óta foglalkoztatja. - írja a Rakéta

A digitális korszak azonban adott egy nagyon jó analógiát mindennek a leírására – a virtuális valóságot. Az, hogy milyen logika mentén, és miért tételezik fel sokan, hogy valójában egy virtuális valóságban élünk, nem a mostani cikknek a témája. Ehelyett inkább foglalkozzunk azzal, hogy miféle következtetések vonhatóak le akkor, ha ezt az analógiát a maga (fél)komolyságában elkezdjük végigvezetni.

A realitás tehát ezen feltételezés szerint lényegében úgy funkcionál, akár egy videojáték, azonban – mint azt minden gamer tudja – nincsen játék hibák nélkül. Ráadásul minél komplexebb a szoftver, annál több a hiba. Akadnak glitchek a valóságban is? Egyesek szerint igen, és több videóban mutatják be az égen „elakadt” repülőgépeket, a géparcú Meghan Markle-t, vagy akár a hirtelen semmivé foszló pápát.

Viszont ha az analógiában ennél is tovább megyünk, akkor akad egy olyan hiba, amely minden „játékost” érinthet, ez pedig a no clip jelenség. A no clip akkor történik, amikor a játékos és az adott tárgy között nem jön létre ütközés, tehát ahelyett, hogy „lepattannánk” a szilárd felületről, átsétálhatunk azon. Bizonyos játékokban ezt szándékosan is el lehetett érni beírt parancsokkal, manapság viszont már ez jellemzően véletlenül történik, és ilyenkor a játékos kiesik a pályájáról.

Tegyük fel tehát, hogy a no clip glitchként megjelenik időnként a valóságban. Hova kerülünk ekkor? Az internet egy népszerű rémtörténete, „creepy pastája” szerint a hátsó szobákba. A hátsó szobák (backrooms) története 2018. április 21-én kezdődött – ekkor töltött fel egy névtelen felhasználó egy 4chan fórumra egy képet, amin egy lelakott, nagyjából kilencvenes évekbeli iroda látható üres szobákkal és izzó neoncsövekkel (itt érhető el az eredeti thread tárolt változata). Egy évvel később, május 12-én pedig egy másik névtelen felhasználó szintén a 4chanen elindított egy beszélgetést olyan „nyugtalanító képekről”, melyekkel valami nem stimmel. A beszélgetés ezzel a fotóval indult, amihez hamarosan egy másik felhasználó megadta azt a leírást, amely a backrooms-mitológiát végleg beröccentette:

„Ha nem vigyázol, és rossz helyen no clipelsz ki a valóságból, akkor a hátsó szobákba kerülsz, ahol nincs más, csak a régi, nedves szőnyeg bűze, az egyen sárga őrület, és a fluoreszkáló, végtelen háttérzaj. A lámpák hangosan zümmögnek, te pedig csapdába estél ezekben a körülbelül hatszáz millió négyzetmérföldnyi, véletlenszerűen felosztott üres szobákban.

Isten mentsen téged, ha valami hangot hallasz a közeledben, mert ami ott ólálkodik, egészen biztosan meghallott téged.”

Ezzel el is készült az internetes mende-monda első lépése, és egy új creepy pastával több kereng azóta is a világhálón. Creepy pastának egyébként a copy-paste kifacsarásával épp ezeket, az egyik fórumról a másikra egyszerűen átmásolható horrorsztorikat nevezzük, és a világhálón számtalan ilyen terjed. A hátsó szobák azonban annyiban különbözik a legtöbbtől, hogy kapcsolatban áll a népszerű virtuális valóság teóriával, másrészt az eredeti kép sokak számára átadott egyfajta kafkai értelemben vett egzisztenciális félelmet. A kép és a leírás együtt sokak fantáziáját beindította, többen állították, hogy már jártak itt, álmodtak ezzel a hellyel, és a rémisztő nosztalgia különös szópárosítása is többször előkerült a kép kapcsán.

dővel a hátsó szobák köré valóságos mitológiák épültek – míg a hagyomány puritán őrei szerint a hátsó szobáknak legfeljebb három szintje akad, addig mások több százat dolgoztak ki. Megalakult a M.E.G. is, egy olyan szervezet, amely már 1885 óta térképezi fel ennek az elátkozott helynek a rengeteg szintjét. Ezek természetesen félkomolyan vett hobbiprojektek, és a backrooms már becsúszott az SCP Foundation projektjei közé is – ez utóbbi egy interneten szerveződött társaság, amely rémisztő fikciókat mutat be amolyan titkos projektekként.

Vagyis a hátsószobák egy különös helyen állnak jelenleg az internet nyüzsgő diskurzusában, félig még a virtuális tábortüzek, a fórumokon adagolt rémmese, félig – többé-kevésbé bevallottan – fikcióként épülgető világ. Sőt hogy a kör teljesen bezáruljon, még videojáték is készült róla.

Valójában épp ezért nem is az érdekes, hogy mi igaz a hátsó szobák meséjéből (nyilván semmi, bár a rejtélyt élteti, hogy senki sem jött rá azóta sem, hol készült az eredeti kép), hanem egyrészt, hogy a régi korok népi hagyományai miként jelennek meg a „világfaluban”, az interneten, másrészt, hogy a rengeteg „nyugtalanító” kép közül miért épp ez járt be ekkora utat. Ennek pedig a leginkább az üres, ablaktalan, lélekölő irodai hangulathoz lehet köze, ami a többség számára ismerős, amire valóban kifejezetten „rémisztő nosztalgiával” tekint a többségünk. (Rakéta)