Csókán, a Vajdaságban nőttél fel egy olyan családban nőttél fel, amelynek a zenész műfajhoz egészen sok köze volt...

Anyai ágon nagyon sok a muzsikus a családban: ők főként lakodalmas zenészek voltak, anyukám pedig a mai napig énekel. Szívesen indul énekversenyeken, tavaly a Vajdaságban egy nóta-operett esten közösen léptünk fel. Nagyon büszkék voltunk egymásra! Én 4-5 éves korom körül kezdtem ismerkedni a hangszerekkel: a nagybátyám citerázni és tamburázni tanított, később megtanultam gitározni is.

És mikor fedezted fel, hogy örökölted anyukád tehetségét?

Már az iskolában LGT és Omega számokat énekeltem, miközben kántorkodtam a helyi templomban. A mindennapokban vagy énekeltem éppen, vagy verset mondtam. Ebben az időszakban versek megzenésítésével is foglalkoztam, bár sajnos mostanában kevesebbalkalmam jut versmondásra. Úgy gondolom, egy-egy vers elmondása ugyanolyan kihívás és megoldandó feladat, mint amikor szerepet játszol a színpadon.

Van kedvenc költőd?

Régebben Petőfi Sándor és József Attila költeményeit zenésítettem meg, de kifejezetten kedvenc költőm nincs. Mindig van olyan vers, ami szembe jön velem, és tudom, hogy dolgom van vele. Valahogy mindig idegenkedtem az iskolában a verselemzéstől, mert szerintem egy-egy vers mindenkinek mást mond, nem lehet általánosítani.

A színház szeretete is gyermekkorodból fakadt?

Azt hiszem, igen. Az iskolával Szabadkára és Újvidékre jártunk színházba, de nagyon élveztem azt is, amikor a színészek látogatták a falvakat, és ahol találtak egy alkalmas helyet a sátornak és a színpadnak, már játszottak is. Ez a Tanyaszínház igazán hangulatos: profi színészek hozzák el a színjátszás varázslatos világát a falusi emberekhez, nincs belépő, csak kalapozás az előadás végén.

Mivel versenytáncos is vagy, magától értetődő volt, hogy operett-musical szakra jelentkezel a Színművészeti Egyetemre?

Húszéves lehettem, amikor úgy döntöttem, megpróbálom a felvételit. Előtte azért elvégeztem egy pedagógiai szakközépiskolát Szegeden, majd Pestre kerültem. Eleinte nehezen találtam a helyem a Színművészetin, de aztán - igaz, eltelt vagy két év - feloldódtam. És nagyon örülök, hogy annak idején, 2001-ben elfogadtam Iglódi István meghívását ide a Pesti Magyar Színházba, ahol igazán testhez álló szerepeket kapok: lehetek Abronsius professzor a Vámpírok báljában, barát Ivanyos Ambrus Vonalhúzás című darabjában, Ló a Rév Fülöpben, vagy akár Magi A konyhában. A versenytánc azonban már nem része az életemnek, bár azt is nagyon szerettem.

Ez a sokoldalúság segített a pályád során abban, hogy egy-egy szerep rád talált?

Talán igen, nem tudom. Tudod, annak idején azt mondták nekünk, hogy a színészet háromlábú műfaj: próza, zene, tánc. Természetesen, ha valakinek kicsivel talán jobb a mozgáskultúrája, az biztosan nem hátrány. Úgy gondolom, ezen a pályán - de talán máshol is - az ember soha nem lehet elégedett önmagával, nem ülhetünk a babérjainkon, mindig van hová fejlődni.

Több zenés és prózai darabban is játszol. Van olyan, ami különösen közel áll hozzád?

Mindegyiket szeretem, hiszen különböző karaktereket játszhatom, és számomra ugyanolyan kihívás gyerekdarabokban, mint a Harisnyás Pippi vagy a Rumini, és egészen más jellegű előadásban, mint a Vonalhúzás, vagy akár A konyha szerepelni.

Milyen Wesker konyhája a te olvasatodban?

A konyhában Magiként az a dolgom, hogy a különböző konyhai eszközök, gépek, így a gáztűzhelyek rendben legyenek. A darab mondanivalója igen sokrétű, és éppen az a lényege a színháznak, hogy nem rágja a néző szájába, mit gondoljon. A konyha - de minden más munkahely is - arról szól, hogy ebben a gépben, amelynek mindannyian fogaskerekei vagyunk, rengeteget kell dolgozni: az egyre magasabb követelmények teljesítéséhez egyre nagyobb energiákra van szükség. És aki ennek a gyors tempónak nem tud megfelelni, azt hamar kiveti magából a gépezet. Az előadás végén Marango felteszi a kérdést, amire nem is olyan egyszerű a válasz: dolgoztok, pénzt kaptok, esztek, isztok... "Mi kell még?". Valaminek lennie kell a munkán túl is. Mintha valami még hiányozna. Talán az, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, mert ehelyett inkább a könnyű elengedés, eldobás világát éljük, egymástól eltávolodva, nem tisztelve mások véleményét.

A zenés-táncos szerepekhez manapság castingra kell járni. Van ilyen tapasztalatod?

Nem járok rendszeresen ilyen megmérettetésekre, de persze már volt részem benne. Amikor egy külföldi stáb keres szereplőket, az természetesen egyszerre nagyon izgalmas és igazi kihívás, mert ők nem ismernek téged, nem tudják, ki vagy, és épp ezért csakis az számít, mit tudsz, és mennyire vagy tehetséges - ez talán a lehető legobjektívabb mérce. A Vámpírok báljában Abronsius szerepét kaptam meg többfordulós casting után, és rendkívül érdekes volt belelátnom abba, hogyan dolgozik egy külföldi rendező és koreográfus.

A zene és a tánc elválaszthatatlan a nevedtől. A magánember Jegercsik Csaba milyen zenei stílusokat kedvel?

Sokféle zenét hallgatok, szeretem az operát, főleg Verdi és Puccini zenéjét, de imádom az operettet is, főleg a kis operetteket, Huszka Jenő darabjait hallgatom szívesen. Természetesen nagyon szeretem a népzenét, sőt, a nótákat is.