Orbán Viktor politikájával kapcsolatban két szélsőséges álláspont létezik. Az egyik szerint egy saját politikai vízióval nem rendelkező kleptokrata, aki bármilyen többségi álláspont mögé beáll, hogy hatalmon maradjon. A másik szerint egy mesteri pókerjátékos, aki egy lépéssel mindenki előtt járva vezeti az országot az általa megálmodott irányban. Ezzel szemben azt állítom, hogy Orbán egy középtávú hazárdjátékot játszott, ami bejött – de ez senkinek se jó. Az új európai konszenzus az, hogy mindenki demokratikus joga illiberálisnak lenni. Amit most látunk, az a legjobb, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszeréből kijön. A CEU elleni legújabb támadás azt mutatja, hogy Orbán Viktor is átlátta, hogy ilyen az, amikor győzött – és ezért nincsen újabb ötlete.

Az Orbán Viktor által életrehívott Nemzeti Együttműködés Rendszerének célja az volt, hogy kivívja az állam és a kormány szuverenitását gazdasági kérdésekben, hogy így teremtsen lehetőséget egy Fidesz-közeli gazdasági elit kialakítására. Úgy vélték, hogy a gazdasági elit hiánya a polgári vagyonok kommunista elkobzásának eredménye, azonban csak ez az elit képes a magyar gazdaság és társadalom versenyképességét hosszútávon garantálni. A fennálló játékszabályok mellett azonban nem volt lehetőség ezt az elitet létrehozni, ezért meg kellett változtatni a játékszabályokat. Mindenki, aki ezt az eredeti tőkefelhalmozást ellenezte, a nemzet ellenségévé vált. Hogy milyen egészen alapvető objektív akadályai voltak a terv sikerének, sokan megírták már.

A NER legfőbb ellenlábasa az Európai Unió lett. Mint azt a Telekom-Origó biznisz megmutatta, nem azért, mert az EU vezetőinek fájtak volna a lenyúlások, hanem mert az EU alapvető értéke a játékszabályok konzerválása. Az EU a status quo bajnokaként jött létre: a fejlett gazdaságok érdeke a környezetükben kiszámítható gazdasági, jogi és biztonsági környezet kialakítása, mivel további gazdasági prosperitásuknak ez a záloga. Ebben a környezetben a NER egy forradalmi kísérlet volt, még ha egy konzervatív forradalom is.

A Brexittel azonban egy olyan alapvető változás jött el az EU életében, amely után már csak nagy megszorításokkal lehet azt mondani, hogy az az intézmény fennáll, amelyik ellen Orbán meghirdette a gazdasági szabadságharcot 2010-ben. Az egyik fontos változás a 2020 után esedékes büdzsét illeti: Nagy-Britannia az EU GDP-jének 17%-át, a nettó befizetések 11%-át adja. Vagyis az újraelosztáskor vagy kisebb tortát kell elosztani, vagy a maradék nettó befizetőknek kell még többet adniuk, különösen Németországnak, amely innentől a nettó befizetések durván 40%-át adja majd.

A másik fontos változás azonban, hogy a lisszaboni szerződés által meghatározott dupla többség elve alapján eddig a déli és az északi tagállamok konszenzusa kellett a törvények elfogadásához, azonban az EU harmadik legnépesebb, északi államának kiválásával a déli országok döntő többségbe kerültek. Vagyis miközben az EU költségvetésének majdnem felét Németország adja, a jelenlegi játékszabályok szerint nem tudja érvényesíteni az érdekeit. Mivel pedig a szerződésmódosításhoz konszenzus kell, ez a belátható időn belül nem fog változni.

Innen ered a többsebességes Európa és a feladatok nemzeti hatáskörbe való visszadelegálása korábban elképzelhetetlen gondolatának hirtelen jött népszerűsége: hiszen ha a különböző felelősségeket és vállalásokat új szerződésekkel szabályozzák, a játékszabályokat is újra lehet alakítani. Ez pedig tulajdonképpen annak a végét jelenti, amelyet ma EU-nak nevezünk. Mert hiába lesz továbbra is egy névleg 27 tagállamból álló szövetség, ha az nem lesz több egy vámuniónál, és a lényegi kérdésekben egy új együttműködési rendszer lesz a meghatározó.

Az pedig világosan látszik, hogy az Orbán által remélt új népek tavasza elmarad: miután Trump példáján látták, hogy milyen egy populista jelölt győzelme, az európai népek inkább mégsem kérnek belőle. Wilders pártja gyakorlatilag egy vereséggel felérő győzelmet aratott Hollandiában, Franciaországban a republikánusok harakirije után az elkötelezett Európa-párti Macron győzelme gyakorlatilag biztosra vehető, Németországban az AfD szervezetileg is megosztott, és tulajdonképpen a fő kérdés az, hogy egy elkötelezett európai szocialista szélsőbalos támogatással, vagy egy elkötelezett európai konzervatív szocialista támogatással lesz az új kancellár. Amíg tehát a 2014-18-as időszak jórészt olyan külpolitikai környezetben telt a Fidesz számára, ahol mindenki mással volt elfoglalva, 2018 után egy sorait újrarendező Európára kell Orbánnak felkészülnie.

Ez az újrarendeződés azonban még a status quo anténál is kellemetlenebb lesz számára, hiszen a többsebességes Európa a periféria elengedésének eufemizmusa. Görögországtól senki nem várja, hogy valaha kilábal a jelenlegi adósságválságából. Lengyelország esetében már annyira sem igyekeznek a demokrácia látszatát megvédeni, mint Magyarország esetében történt. Ebbe az irányba mutat ahogyan függővé akarják tenni a fejlesztési pénzeket egy össz-európai ügyészség joghatóságának elfogadásától, és ahogyan a többsebességes Európáról is a többieket gyakorlatilag kész tények elé állítva állapodott meg a négy legnagyobb európai ország vezetője.

Vagyis Orbán Viktor győzött: az EU hajlandó volt elismerni a függetlenségét gazdasági kérdésekben, az értékek tekintetében pedig gyakorlatilag teljesen kiüresedett. Miközben az újrarendeződő Európa számos kérdésben a föderalizációt jelenti, az emberi jogok liberális agendája tökéletesen háttérbe szorul: Merkel egyik választási ígérete a menedékkérők hazatoloncolásának felgyorsítása. Bármilyen komoly támadást is jelent a CEU elleni fellépés, a helyi diplomáciai képviselet kötelező körein túl komolyanvehető tiltakozást nem tapasztalhatunk. Az új konszenzus az, hogy mindenkinek demokratikus joga illiberálisnak lenni.

Miközben azonban Orbán Viktor győzött, az utóbbi hónapok frusztrált politikai kapkodása azt mutatja, hogy tulajdonképpen a Fidesz vezetése sem tudja, hogy innen hová lehetne továbblépni. Meghirdették a Brüsszel-ellenes nemzeti konzultációt, ahol azt a szervezetet kellene támadni, amelyik éppen jogköröket szeretne visszajuttatni a tagállamoknak, és amelynek vezetője olyannyira súlytalanná vált, hogy amikor bejelentette, hogy nem indul újra a választásokon,  igazából senkit nem érdekelt. Mindeközben a döntéshozatalban Orbán a legeurópaibb próbál lenni: nemcsak támogatja a közös európai véderő felállítását, nemcsak Tuskot szavazta meg Kaczynszkinak tett ígérete ellenére, hanem a Római szerződésről megemlékező dokumentum aláírása előtt sem fejezte ki szimbolikus különvéleményét, mint görög és lengyel kollégája.

Ugyanebbe az ideges kapkodásba illeszkedik a jelenlegi CEU-elleni hadjárat, amelyet kormánypárti források szerint teljesen ad hoc időpontban indítottak el. Az időzítés racionálisan nem indokolható, hiszen a saját Brüsszel-ellenes nemzeti konzultációjukról terelik el a figyelmet. Viszont a kormánynak szüksége van valamire, amiről elhiheti, hogy a célja akkor, amikor győzött. Nehéz azonban hihető ellenséget faragnia a látványosan nem politikai CEU-ból, az EU-t pedig már akármennyit lehet szidni, nem sértődnek meg rajta, Szijjártó minisztériumának már hosszú ideje alig van kivel minősíthetetlen hangvételű nyilatkozatháborúba keverednie.

Ez pedig azt a félelmetes perspektívát hozza, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének saját értéket kellene termelnie, amelyre az elmúlt nyolc évben képtelen volt. Vagyis a CEU elleni támadás és azt kísérő botrányok kezelése a 2018-2022-es ciklus politikáját vetíti előre: most dől el, hogy ebben a megváltozott külpolitikai környezetet hozó négy évben egy reformfideszesek által lassan felbomlasztott emberarcú, vagy egy keményvonalasok által megkeményített elnyomó NER-ben kell-e élnünk.

Szerző: Tóth Olivér István / kettosmerce.blog.hu