Egészen pontosan visszavinné a kereszténydemokrata gyökerekhez, de hogy azok miben állnak nála, azt azóta óvatosan kerüli, mint macska a forró kását,  amióta az illiberalizmus helyett a keresztény demokráciáról kezdett papolni. (Érdekes ugyanakkor, hogy a világ dolgaiban fölöttébb járatos Le Monde éppen fordítva ítéli meg a helyzetet: a minap arról írt, hogy az EPP saját, kereszténydemokrata genezise és Orbán idegengyűlölő narratívája között vergődik, amúgy pedig a magyar politikus immár a szélsőjobb zászlósfigurája.)

A miniszterelnök ott is meglehetősen elvetette a sulykot, hogy megfenyegette a konzervatívokat, hogy ha sokat ugrálnak, faképnél hagyja őket. Hiszen mint mondta, már így is elkövették az ősbűnt: populista-ellenes népfront formájában összeszövetkeztek a komcsikkal, a  zöldekkel és mindenféle (szociál- és keresztény) demokratákkal. Mármint ő ellene, de őt az aljas összeesküvés csak megacélozta. Hát, sok álmatlan éjszakájába kerülhetett, míg eljutott ehhez a következtetéshez.

Amivel csak az a baj, mint a populista tézisekkel általában: többé-kevésbé helytálló premisszákból tökéletesen hamis konklúziót vezetnek le. A megoldásról pedig ne is beszéljünk, mert olyasmi ezeknél a politikusoknál nem szokott előfordulni. Mármint az a fajta, amit akár holnap is alkalmazni lehetne. Orbán a jelek szerint egyébként is teljesen elvesztette a kapcsolatot a valósággal. (Nem kizárt, hogy számára már olyan hatalmas a tét – a bőre -, hogy az végképp megzavarja a fejét.) Ami a Néppártot illeti, a számítása alighanem ott hibádzik, hogy a konzervatívok ugyan várhatóan valóban visszaesnek valamelyest a jövő évi EP-választásokon, ám ettől a farok még továbbra sem csóválja a kutyát.

Az persze valóban lovat adhatott a Kárpát-medence géniusza alá, hogy megélte, amint Merkel a bibliai példázattal ellentétben kénytelen volt Jeruzsálem felé araszolni a damaszkuszi úton. A kancellár nem egésze két hete még élesen kikelt több közép-európai állam ellen, amiért azok semmiféle szolidaritást nem tanúsítanak a menekültkérdésben, és nem tartják be a jogot, illetve a megállapodásokat.

Csakhogy a miniszterelnök asszony közben a G7-ek csúcstalálkozóján megtapasztalhatta, hogy Trump valóban szét akarja verni az euroatlanti összefogást, így Európa csak magára számíthat, ha helyt akar állni a világban. Ezért azután jó ismerői szerint Merkel erőszakot vett magán és nem túl lelkesen arról beszélt egy tévéinterjúban, hogy a magyar kormány a németek érdekeit is képviseli a szerb határon. Hogy a képe közben olyan volt, mintha citromba harapott volna, az még enyhe kifejezés! De hát kormányfő a jelek szerint tényleg komolyan gondolja az összefogást, és ennek érdekében hajlandó félretenni még a legmélyebb ellenérzéseit is bizonyos, potenciális partnerekkel szemben.

A kérdés csupán az, és ez szól az osztrák kancellárnak is, aki a múlt héten párbeszédet sürgetett Orbánnal és Salvinival, mondván, hogy ha a Nyugat semmibe veszi őket, az tönkreteszi az uniót. A nagy dilemma csak az, hogy mit lehet kezdeni az olyan tagállamokkal, amelyek egy jottányit sem engednek, mint ahogy a már említett budapesti tanácskozáson a magyar politikus ki is jelentette, hogy a bevándorlás ügyében nincs semmiféle kompromisszum.

Ez persze aligha fokozza a szélsőséges olasz belügyminiszter lelkesedését iránta, meg egyébként is: a görög kormány példája tanúsítja, hogy jegenyefák sohasem nőnek az égig. Mert emlékezzük csak, annak idején milyen követelésekkel rontott neki az EU-nak Ciprasz és frissen hatalomra került csapata. Olaszország persze más, hiszen nagyságrendekkel fontosabb Európában, ám azért az sokatmondó, hogy a migránsok terheinek enyhítését Conte Párizsban és Berlinben vitatja meg, nem pedig Bécsben vagy Budapesten, hiába hívta fel Orbán Viktor a fura, természetellenes római koalíció belügyeinek gazdáját a kabinet megalakulása után azonnal.

Mindehhez még annyit: Kurz valóban elveti az illegális migrációt és gyűjtőtáborokat hozna létre a Közel-Keleten, illetve Afrika északi karimáján, hogy kiszűrjék, kik azok a menedékkérők, akikre beléphetnek Európába. Ám a demokrácia és a jogállam kapcsán nem hajlandó engedményre, továbbá megkurtítaná a kohéziós, regionális, valamint az agráralapokat.

Azaz bőven van ütközési pont Orbán Viktorral. Tehát magyar részről óvatlanság túl nagy tétet tenni a kancellárra. Mint ahogy már Seehofer is visszakozik, pedig két napja még keménykedett, hogy akár Merkel ellenében is elrendeli, hogy küldjék vissza a bajor határról azokat a menekülteket, akiket valamely más tagállamban már nyilvántartásba vettek, illetve akiknek nincs semmilyen papírjuk. Most azonban a fenyegető kormányválság láttán sietett közölni, hogy esze ágában sincs megbuktatni a kancellár. Akkor pedig megszilárdul a kormányfő hazai helyzete és Merkel több időt, energiát fordíthat a migránsügy európai megoldására. Merthogy ahhoz ragaszkodik.

Ugyanakkor Orbán ott tényleg érezhet némi hátszelet, hogy miután Pompeo végre tárgyalt Szíjjártóval, Trump felhívta és gratulált neki a választási sikerhez. (A beszélgetéshez alig kellett két hónap…) Mindenesetre úgy tűnik, hogy sikerült csillapítani a washingtoni aggályokat a civilek, a CEU és Soros ügyében. Máskülönben nem fordulhatna elő, hogy a „Stop, Sorost” eredeti formájában terjesszék jóváhagyásra a képviselők elé. Tehát hogy kimaradt abból az érintett NGO-k titkosszolgálati átvilágítása és a büntető járulék. (Amúgy a jobboldali Times azt vázolta a napokban, hogy az orbánizmus a trumpizmus Dunamenti megfelelője, azaz az ideológiai rokonság nemigen tagadható.)

Az EU-t viszont szüntelenül provokálja a felcsúti stadion megálmodója. Most éppen azzal, hogy meg akarja hosszabbítani az ottani kisvasutat. A semmiből a semmibe, pedig ha van valami, ami ikonikusan mutatja, hogyan fecsérlik el Keleten megalomán, ám teljesen értelmetlen célokra a közösség adófizetőinek pénzét, akkor az éppen ez a keskeny nyomtávú képződmény. Ám ha valaki azt gondolja, hogy kártya pontosan 21-et ér a kezében, de erre még lapot kér, nos, az több mint bűn. Kapitális hiba.

b1.blog.hu