Ja, azok olyan izék, kanyargós vonalakkal és a régiségkereskedő sok pénzt ad értük… na igen, arról fogunk ma beszélni.

Szóval tudod, kedves budapesti barátom, az úgy volt, hogy Nagyváradon előbb volt villamos, mint Budapesten, előbb volt az utcán villanyvilágítás is – pezsgő évek voltak azok a huszadik század elején, és a Holnap városa kivirult ettől a pezsgéstől. Aztán sok minden történt, többnyire kellemetlen dolgok. De hogyan élhetett Ady Endre, milyen környezetben, miképp?

Hát, jóbarátom, ha erre kíváncsi vagy, csak egy módszert tudok ajánlani: hagy, hogy szép kedvesed kézen fogjon, és elvigyen Váradra, ott is a Rimanóczy utcába, ahol a Darvas-La Roche ház van. Ott ugyanis szecessziós múzeum nyílt a minap. Ha láttál szépet, felejtsd el: ott fogsz látni.

Igen, abban az időben, azon a Váradon a kor legfejlettebb és legprogresszívabb polgári kultúrája virágzott. Utána a legközelebb a New York kávéházban volt egy oázis. Európa volt az és Európa ma is. Ady olyan környezetben élt, ami méltó volt Párizshoz, nem is vallott szégyent a Fény Városában. Az uniós támogatással minap megnyílt múzeum ugyan nehezen nyílt, mert nem egy nap munkája volt, míg összehozták, és a nyitó beszédekben tisztességgel megemlékeztek mindenkiről – de aki odament, csodát látott.

Megelevenedett egy darab abból a régi Közép-Kelet Európából, ami nekünk annyira hiányzik. Végre otthon voltunk: a mi kontinensünkön. A múzeumot Anne-Lise Annelaume katalán művészettörténész nyitotta meg, de részt vett az eseményen a város minden – azaz minden – fontos közösségi vezetője is. Nem véletlenül. Ez Váradon kulturális szempont, nem politikai. A szecesszió nem nemzet, hanem világnézet kérdése – egy közös, európai világnézeté, és ebbe belefér az ortodox főapát éppúgy, mint a polgármester vagy a politikus.

Mármint Váradon.

Meg kell mondanom: elfogult vagyok.

Ugyanis a szomszéd házban nőttem fel.

És a ház korábbi tulajdonosa, Simon Judit szerkesztő ismer engem szilvafa korom óta. Nincs még egy éve, hogy a múzeummá nemesedett konyhában vacsoráztunk: és hát ennek a háznak története van.

Rosszul mondom: történelme van.

Az úgy volt, hogy a Simon család ezt a gyönyörű, nagypolgári villát, amit Vágó József és Vágó László terveztek a bécsi szecesszió stílusában, részben nászajándékként kapta a Sor családtól, részben megvásárolták. És éltek, vidáman, szomorúan, éltek, ahogy élni lehetett a mi kis Anatevkánkban, ami nem is olyan kicsi.

Aztán eljött a vészkorszak.

A családból alig néhányan jöttek vissza, nekik 1947 után megengedték, hogy két szobában meghúzzák magukat. A többibe más emberek költöztek, akik, midőn továbbálltak, vitték magukkal a bútorokat is – hiszen a szocialista állam végtelen bölcsességében gondoskodott ugyan fedélről számukra, de a lakberendezés, mint fogalom kissé elkerülte a figyelmét. Később a FC Bihor futballklub került az épületbe. Ebből az időből datálom első holokauszt-élményemet: ugyanis csak náluk lehetett a városban Coca-Colát kapni. Ha nagyon megkértem nagymamámat, és szépen írtam le a leckét, átmentünk, és kaptam egy kólát. Aki ismer engem, tudja, hogy tőlem ez csillagászati teljesítmény – azt hiszem, utoljára akkor írtam le kézzel olvashatóan két sornál többet.

És ott volt a márványtábla.

„Szeretteink emlékére

kik mártírhalált haltak Németországban
az oktalan gyűlölet és az ördögi pusztítás éveiben
1944-45-ben

Nem felejtünk!”

És ott volt rajta a Dávid-csillag.

Megkérdeztem nagymamámat, ez mit jelent?

A poroszos keménységű asszony elnézett a nagy, büdös Semmibe a szürke szemeivel, és kegyetlen választ adott:

„- Azt, Tamás, hogy zsidók vagyunk, ha annak születtünk, ha nem, és mindig is azok maradunk.”

Azt már én teszem hozzá, hogy ezt soha, senki sem fogja elfelejteni nekünk – mesélt a családunk nyolcvan tagjáról, akik nem jöttek vissza Auschwitzból, megmutatta otthon a fényképeket róluk. Lia csak nyolc éves volt…

Na, most meg jön a víz a szememből. Pedig nagymamám katolikusnak született.

Hagyjuk is a Halachát.

De a múzeum csodás. Nem tudom, elképzelni sem merem, milyen munka lehetett összeszedni az emeleten látható nagypolgári lakás berendezési tárgyait – hej, ha az az ágy, az a baldachinos ágy beszélni tudna! Miket mesélhetne dekadens hölgyek és sétapálcás urak kalandjairól, akár még Adyról is – juhászkutya legyek, ha abban Ady nem feküdt, legalább egyszer.

Amivel nem mondtam sokat, mert ahogy Adyt ismerem, megfeküdte ő Várad minden ágyát, amiben nő volt.

Budapesti jóbarát, ha szépet akarsz látni, hagyd, hogy fogjon kézen a kedvesed és vigyen el Váradra, ebbe a múzeumba. Ha akarod látni, hogyan és miképp élt Ady, Emőd Tamás, miből lett a Holnap – nézd meg.

Csak egy dolgot sajnálok: hogy a hatóságok 1987-ben, mikor emigráltam, elvették és aprófává hasogatták a zongorámat.

Pedig Blüthner volt, 1897-es.

Nagyon odaadnám ennek a múzeumnak…

Szele Tamás / huppa.hu