Ahol én álltam, a színpadtól tíz méterre, ott az emberek toporogtak. Az arcukra volt írva a csalódottság.

Talán több is annál: unalom. Mert vártak valamire, amit ismét nem kaptak meg. Ismét csak azt kapták, amit ők maguk is tudnak. De ők azt akarják hallani, amit nem tudnak, csak éreznek, ami a lelküket marja, amitől szenvednek. 
Érzelmeket akarnak, nem levezetést, szenvedélyt akarnak, nem logikát. Nem irodalomórát. Azt akarják, győzd meg őket, hogy van remény. Hogy van értelme holnap is kimenni, van értelme a bukásukról álmodni. 

Ez megint nem az a tüntetés volt. 

Kéne végre legalább egy mondat. Valami ilyen. 

"Ich bin ein Berliner"
„I have a dream”
„Emberek, visszakaptátok a kormányotokat” (Václav Havel)

Éveken át felemelt ujjal küldtek haza bennünket, úgymond, „kulturáltan, európai módon” kellett elkotródnunk. Nehogy már kukákat gyújtogassunk. Nehogy már olyanok legyünk, mint azok. 
Nehogymár nehogymár.
Szót fogadtunk, és mi lett? Orbán Ráhel is felnőtt. És ő is a nyakunkra nőtt.
És tegnap ismét csalódtunk. Pedig szónokban csalódni olyan, mint egy férfiban, egy nőben csalódni. A dühben, vágyban fortyogó, de a színpadról megtermékenyítetlenül maradt tömeg pedig nem szül semmit, csak a zsarnoknak új napot, új esélyt.

Bruck András