Majd kíváncsi leszek, ki fog felférni a menekülő űrhajóra és ki marad le. A gazdag, silány, gethes megy, a csóró, erős marad. Megint selejtes génekkel árasztjuk el az univerzumot és a jókat kihalásra ítéljük. Sebaj, hiszen a Marson első a bank!
Ezalatt a földön azt terjesztjük, hogy mi vagyunk a teremtés koronája. Nézzük csak. Ha holnaptól nem lenne egy rovar sem a földön, az élet egy év alatt megszűnne. Ugyanakkor, ha holnaptól nem lenne egy ember sem itt, a föld sebei hirtelen begyógyulnának és virágzásnak indulna!
Nézd egy sáska szerkezetét, a csodát. Egy hangyát, egy tücsköt, vagy bármi mást. A maguk kategóriájában mind utánozhatatlan, mind csoda. Miért csodálatosabb az ember teremtése ezeknél? Túl sokat éltem a szavannán ahhoz, hogy meglássam a természetben működő döbbenetesen összekombinált szabályszerűségeket. Visszakerülve emberek közé minden érthetetlenné válik.
A teremtésben működő egységek diktatúráit látom, ahol az életképtelen kiesik és a működő tovább tökéletesedik. Az emberek között az életképtelenek diktatúráját látom, amit elneveztek demokráciának és olyan törvényekkel tűzdelték tele, melyek az életképtelen egységek fennmaradását és az életképesek vérének leszívását eredményezik. És eközben azt keresik, hol az igazság. Ideges embereket látok. Jövőtlenség, kilátástalanság, idegesség, depresszió. És állandó káromkodás.
Az rendben van, hogy nem látjuk be a holnapot, de miért nem adunk hálát a tegnapért? A tegnap megélése nem csoda volt? Ebben a világi káoszban egyre több tegnap van, amit nem matematikailag, hanem csodával határos módon, megmagyarázhatatlanul élünk meg. Miért csak a jövőt kalkuláljuk?
A múltat miért nem? Ugyan, ki törődik azzal, ami már elmúlt? Pedig nagy kár, hogy a múltra nem fordítunk időt. Miért van az, hogy pont akkor futottunk össze valakivel, aki egy adott bajból kihúzott? Miért van az, hogy pont egy tartozás rendezésének lejárása előtt ért szerencse? Miért van az, hogy a legnagyobb magányban valaki társra lel? Mintha lenne egy külső rendezőerő rajtunk kívül, Aki a dolgokat mozgatja! Tudom, ez a rendezőerő véletlen módon, matematikailag kiszámíthatatlanul nyúl bele dolgainkba, de ott van és belenyúl! Bízhatunk benne, hogy jövőnk alakításában is ott lesz! Mert ez a külső erő tudja jól, hogy nem bízhatja ránk a teremtést, a földet, de sokszor saját magunkat sem.
Ahogy túlértékelve önmagunkat, egyre többet felfedezve a világból, egyre nagyobb károkat okozunk abban, látható, hogy ahogy megszűnik ráhatásunk, a dolgok rendbe jönnek. Ez így van akkor is, ha saját, egyéni bajainkról van szó. Általában akkor jönnek rendbe dolgaink, ha nem foglalkozunk velük.
Túl sok energiát fecsérlünk el önmarcangolással, számítgatással, idegeskedéssel. Nem mondom, hogy nem kell kalkulálni és semmittevéssel kell kísérni az eseményeket. Ez nem járható út. De ha már mindent megtettünk saját lehetőségeinken belül, akkor miért nem bízzuk a többit Allahra? Majd Ő eldönti, hogy amit teszünk, beilleszthető-e az Ő Univerzális tervébe, vagy sem? Ha igen, akkor szándékunk meg fog valósulni. Ha nem, akkor legyen az bármilyen kiváló terv, vágy hatalmas befektetés, nem fog megvalósulni. A tervezés, kalkulálás legfontosabb mozzanata emberi részről mindig elmarad. És ez pont Allah Univerzális tervébe való beilleszkedés gondolata. Csak önző terveinkbe illesztünk elképzeléseket, a Teremtés rendjébe nem.
Ennyi károkozás, egyéni csődhelyzet megélése után tanulni kellene a múltból, mi ment végbe sikerrel és mi nem. Tekintsük át, mi volt Allah szándéka, üzenete a múlt eseményeivel és ezt az elemet kalkulálva újból rugaszkodjunk neki jövőnket szemlélni egy új alapon, ahol már Ő is szerepet kap.

És onnan viseli majd gondját, ahonnan nem is számít rá. Ki Allahra hagyatkozik, annak Ő (mindenre) Elegendő. Mert bizony, Allah eléri célját és Allah mindennek mértéket szabott. (Korán 65:3)