A világ működésének logikája ismert. Az erősek győznek, a gyengék elbuknak vagy megalkudnak. 

De hogy ki lesz erős, az távolról sem eleve eldöntött.

Egy kis ország is lehet erős -- elsősorban olyan niche tudás/kompetenciák révén, amelyeket megtalálni tipikusan politikai (közéleti) feladat és alapvető politikai (közéleti) egyetértést kíván.

Svájc erre a legjobb példa, amely se nem gyarmatosító, se nem katonai hatalom, mégis nagyjából intakt módon fejlődhetett évszázadok alatt a hegyeire, a bankrendszerére és -- egyre dominánsabban -- a mérnöki tudásra támaszkodva.

E folyamat hátterében azonban ott van egy még fontosabb kompetencia:

az a hosszú évszázadok alatt létrejött öntudatos polgári szemlélet, amely türelmes, meritokratikus, kooperatív, okos.

És ott van Szingapúr, Dél-Korea, Ausztria, Szlovénia, Finnország és Észtország eltérő, de az itteni meglátásokat erősítő példái.

És ott van -- bármilyen furcsa -- az Egyesült Államok, amely a megalapítása után 150 évvel már a világ legerősebb országa volt döntően a vállalkozói szemléletnek köszönhetően, amelynek az algoritmusa is ismert: bukás, tanulás, újrapróbálkozás, tanulás, bukás, újrapróbálkozás (...) siker, tanulás, siker.

Kicsiben és nagyban egyaránt. Ugyanakkor az is igaz, hogy mindent összevetve a nyugati kultúrkörben jött létre a személyes és közösségi tudásnak az az összefüggésrendszere, amelynek révén egy ország tartósan gazdasággá válhat, ami ugyancsak tanulságokat rejt.

Ha Magyarországot valóban olyan különleges nép lakná, mint azt a nacionalizmusunk sugallja, akkor az ország már rátalált volna az utóbbi harminc év alatt arra az útra, amely legalább hasonló perspektívákkal kecsegtetne.

Az analógiák mindig hibásak, és nem is célom ezek erősítése.

Azt az ezoterikus tudatot támadom mindössze, miszerint a sikernek lehetséges a jelzett algoritmussal szemben álló magyar útja. A szisztematikus közösségi tanuláson innen nincs siker. Aki ezt támadja, a nemzetet támadja.

Magyarországot az intézményrendszerének fejlesztése lendíthetné előre, ami abban az értelemben egyszerre szerencsés és szerencsétlen, hogy a politikának van rá a legnagyobb hatása, és ha

a politika központosított és autokratikus, adott esetben korrupt, akkor nem tölti be a megfelelő tudás kiválasztásának funkcióját.

Az ország modernizációja elsősorban politikai (értsd, közösségi) akarat kérdése, amely mögött megfelelő közösségi tudásnak kellene állnia.

A fejlett oktatási rendszer nem csak vagy nem elsősorban szakmai karrierre készít fel, hanem közösségi képességeket alapoz meg.

Algoritmusunk uralomra juttatása tehát az oktatás és a kormányzati intézményrendszer (forrásallokáció és hatékonyság) függvénye.

Mármost az autokratikus magyar politika köztudottan ezekre éppen negatív hatással van, azaz az előrelépés lehetősége már az első lépénél tragikusan elvész.

Csak az első lépés megtétele után lehetne ugyanis ráfordítani az ország szellemiségét a kapitalizmus és a meritokrácia útjára, amelyben az emberek többségének lehetőségük van felfedezni a bennük rejlő képességeket és erénynek tartani a kibontakoztatásukat.

Ez az autonómiának és az önmaguk feletti hatalomnak olyan érzésével járna, amely aztán fegyelmezné az államot is, és ha ez a visszacsatolás beindulna, akkor a fejlődés önfenntartóvá válhatna, amelyet válságok sem rengetnének meg, mert az alapvető szemlélet -- és végső soron a produktív kultúra -- nem változna.

Magyarország nem eleve elveszett ország, de európai mércével nagyon mélyről indul a jelenlegi állapotában -- elsősorban, ami az átlagember szemléletét, valamint az önmagába és másokba vetett bizalmát illeti.

Mint mindig, a történelmünk azon fordulhat meg, hogy képes-e ez a nép ilyen szemlélettel egy olyan kormányt hatalomba juttatni, amely végre tudja, mi a dolga, és képes is azt elvégezni.

Újat mondtam volna bármelyik sorban? Nem.

hafr.hu