Orbán egy hete, a frissen Fidesz-közelbe került, pontosabban a kormány áldozatául esett Világgazdaságnak adott alákérdezős PR-interjújában arról beszélt, 

Valamivel többet tudok már, mint ami a híradásokból kihámozható. Beszéltem telefonon az új amerikai elnökkel, így állíthatom, hogy a mi pozíciónk sokat javult. Donald Trump világossá tette, hogy nagyra tartja Magyarországot. Úgy érzékeltem, tudja, hogy a magyar egy bátor és szabadságharcos nép, amelynek az elmúlt hat évben elért gazdasági eredményei kiemelkedőek. Meghívott Washingtonba, mire elmondtam neki, hogy már régen nem jártam ott, hiszen „fekete bárányként” kezeltek. Nevetve annyit válaszolt, hogy őt is.

Ez egy valódi dicshimnusz. Akár úgy is tűnhet, hogy Trump az elmúlt években mást sem tett, mint a magyarországi fejleményeket követte, és az Orbán-rezsimet tekinti példának.

Némi árnyékot vetett azért a csillogó képre, hogy a beszélgetésből csak egyetlen forrásból kaptunk tájékoztatást, az Embertől, Aki Még Soha Nem Hazudott. (Bár az kétségtelen, hogy a megválasztott amerikai elnök annyira kiszámíthatatlan, hogy tőle bármi kitelik.)

Most az a különös helyzet állt elő, hogy okunk van arra következtetni, hogy 

ezúttal Orbán igazat mondott.

Trump tényleg magasztalhatta Magyarországot, még az is lehet, hogy tényleg tudta, hol van; áradozhatott a magyar népről, különösen annak regnáló kormányáról, meg az ország helyzetéről. És még az is lehet, hogy tényleg meghívta Washingtonba, ahol már vagy másfél évtizede nem voltak hajlandók fogadni elnöki szinten.

Némileg azonban árnyalja a képet, hogy a bizonyíték, amely arra utal, hogy Orbán nem hazudott, egyúttal kontextusba is helyezi kettejük beszélgetését.

A pakisztáni kormány nyilvánosságra hozta annak a társalgásnak a leiratát, amelyet Muhammad Nawaz Sharif pakisztáni kormányfő folytatott a megválasztott amerikai elnökkel.

Önnek nagyon jó megítélése van. Ön egy bitang jó fickó. Ön csodálatos munkát végez, minden szempontból. Nagyon várom, hogy hamarosan találkozzunk. Ahogy önnel beszélek, miniszterelnök úr, olyan, mintha egy régi ismerősömmel beszélnék. Az ön országa csodálatos, borzasztó sok lehetőséggel. A pakisztániak a legintelligensebb emberek közé tartoznak. Bármilyen szerepet hajlandó vagyok betölteni, amit szeretne, hogy megoldásokat találjunk a fennálló problémákra. Megtiszteltetés lesz és személyesen fogom megtenni. Hívjon bármikor, akár január 20-a előtt, mielőtt elfoglalnám a hivatalomat.

Az egyezés kísérteties:

• Trump magasztalja az országot.
• Dicséri a népet.
• Rajong a miniszterelnökért.
• Találkozót ajánl.

A beszélgetés ezen részletéből látszik, hogy Nawaz Sharifnak ugyanazt mondta (persze a magyart pakisztánira cserélve), amit Orbánnak:

Trump sablonszöveget nyomott.

Ebből nemigen lehet másra gondolni, hogy tanácsadói felkészítették egy nagyon (nagyon-nagyon és mindenkivel) barátságos antréra: mindenkinek azt mondta, mondja, amit az hallani akart.

Most már csak az a kérdés, hogy tényleg mindenkinek azt mondja-e, vagy csak az olyan latorállamoknak, mint Pakisztán vagy Magyarország. (Pakisztánnal egy sorba kerülni minden tekintetben gyönyörű dolog; különös figyelemmel Orbán és a Fidesz muszlimgyűlöletére.)

A másik kérdés, hogy Orbán tudta-e, mi történik, és csak a választóinak kommunikálta a parádés sikerként a telefonbeszélgetést. Esetleg nem hallgatott saját magára, arra figyelt, amit mondanak, ahelyett, hogy azt nézte volna, amit tesznek. El akarta hinni, ezért elhitte a szép szavakat, és nem fogta föl, hogy éppen megvezetik.

Ha Trump mindenkinek betartja a szavát, és ténylegesen meghívja Washingtonba, akkor másból se fog állni az elnöksége, mint protokollfogadásokból (amiből normál esetben sincs kevés). Nem kizárt ezért, hogy nem Orbán, egy nem különösebben fontos és érdekes államocska félig-meddig szabályosan megválasztott vezetője lesz az első a sorban.

Lehet, hogy várni kell még arra a washingtoni meghívóra. Legalább addig, amíg eszükbe nem jut a republikánus külpolitikusoknak, hogy Magyarországtól kérni akarnak valamit.

(via Vox/444) / b1.blog.hu