Liberális felfogás szerint a migráció természetes folyamat, ami hasznos a gazdaságnak, sokszínűvé teszi a társadalmat, az emberbaráti szempontok megkövetelik a menekültek befogadását.

Ennek ellenére a tengerentúli gazdag országok (Amerika, Kanada, Ausztrália) szigorú bevándorlási politikát folytatnak.

Egy kanadai munkavállalói vízum megszerzéséhez például nem elegendő igazolni, hogy a bevándorolni szándékozót munkahely várja; csak akkor kaphatja meg, ha az adott állásra nincs hazai jelentkező.

Nyugat-Európában viszont újabban szinte mindent felülír az a szempont, hogy a demográfiai hanyatlást bevándorlókkal kell megállítani.

• A bevándorlók 2015. augusztusi beengedésekor a The Economist Angela Merkelt a mennyekbe emelte.
• Most, hogy az angoloknak elegük lett a sok külföldiből, s ezért kilépnek az EU-ból, a The Economist kritizálja az angol kormányt, amiért a bevándorlók számát kétharmaddal csökkenteni akarja.
• A konzervatívok régóta ígérik, hogy a bevándorlótömeget évi 100 ezer alá szorítják. Az EU-ból érkező munkavállalók miatt ennek nem tudtak eleget tenni, de a lap szerint a brexit után sem lesznek rá képesek, mivel a hajdani gyarmataikról továbbra is érkezni fognak a bevándorlók.

Nézzük, mit mond e kérdésről egy igazán hozzáértő ember, Hein de Haas

 Az amszterdami egyetem migrációszociológia-professzora, aki az oxfordi egyetem migrációs intézetének egyik alapítója és korábbi igazgatója volt.

Szerinte a migrációt téveszmék és félreértések tömkelege kíséri. A Der Spiegel egy korábbi számában megjelent esszéjében e félreértéseket nyolc pontban foglalta össze. Elemzése a hosszú távú világfolyamatokon alapszik.

Először is, a határok lezárása nem vezet a migráció csökkenéséhez.

Nálunk ez az állítás nem állja meg a helyét, de a nyugati országokban, ahol jelentős bevándoroltkolóniák élnek, a helyzet bonyolultabb. A bevándorlás korlátozása a közvetett utak – mint amilyen a családegyesítés – igénybevételéhez vezet, és nő az illegálisan beérkezők száma is.

A jövendő korlátozások híre is jelentős bevándorlást vált ki, és ott marasztalja azokat, akik egyébként a visszatérést fontolgatták.

(A jelenség ennél biztosan bonyolultabb, mert a német „meghívás” ezzel szemben tömeges útnak indulást eredményezett.)

Az anya- és a befogadó ország közötti „természetes” migrációs áramlásokat a korlátozások megakasztják, a bevándoroltak nem térnek vissza szülőföldjükre.

A schengeni határok bevezetésének hírére Spanyolországban rövid idő alatt 700 ezerre nőtt a marokkói bevándorlók száma. A korlátozás tehát gyakran kontraproduktív lehet.

Kevésbé fogadható el de Haas azon megállapítása, hogy az európai migrációs politika nem bukott meg, a folyamat ellenőrzés alatt áll, a bevándorlók túlnyomó többsége tiszteletben tartja a törvényeket, és tízből kilenc legálisan érkezik Európába.

Az viszont már megszívlelendő megállapítás, hogy a migrációnak mélyen ható gazdasági és társadalmi okai vannak mind a kiinduló, mind a célországokban, ezért a beavatkozás akkor lehet sikeres, ha nem a migránsok „tömegét”, hanem a folyamat időbeli lezajlását próbálja befolyásolni.

A Spiegel-cikkben közölt egyik grafika szerint a bevándorlási hullámok és ingadozások árnyékként követik a német gazdaság fellendüléseit és visszaeséseit – egészen 2015-ig.

Ekkor a két trendvonal elválik egymástól, a bevándorlóké az égbe szökik. Ez világos üzenet: a de Haas által kifejtett nézetek csak a normál „üzemmódra” vonatkoznak, háborús krízis és súlyos válságok esetén más a helyzet.

Tízpontos iránymutatást dolgozott ki a hozzájuk érkező bevándorlóknak De Maizière.

A fejlesztési segélyek inkább ösztönzik, semmint korlátozzák az elvándorlást a szegény országokból, állítja de Haas, eléggé meglepő módon. Érvelése így szól: azt feltételezzük, hogy a délről északra irányuló migráció fő oka a szegénység.

Ez azonban nem így van; a nemzetközi statisztikák szerint a „közepesen” szegény (vagy fejlett) országokból indulnak a legnagyobb elvándorlási hullámok, mert a legszegényebbekben az embereknek nincs pénzük arra, hogy elhagyják az országot.

És valóban, Mexikó, Marokkó és Törökország adták az elmúlt évtizedekben az elvándorlók zömét.

(Most pedig – sajnálatos módon – a kelet-európaiak hagyják el tömegesen szülőföldjüket.)

Ez azonban súlyos dilemmát jelent a nemzetközi fejlesztési és segélypolitikának: hagyják sorsukra a Szaharától délre eső legszegényebb országokat, hogy ne növeljék a gazdag országokba irányuló migrációs veszélyt?

De Haas ötödik állítása képtelenségnek hangzik: a migráció nem vezet agyelszíváshoz.

Amerika világelsőségét műszaki-tudományos téren nem kis részben a világ minden tájáról odaözönlő tudósoknak és kutatóknak köszönheti.

Évek óta problémánk, hogy orvosaink, mérnökeink, szakmunkásaink tízezrei hagyják el az országot.

De Haas arra hivatkozik, hogy az agyelszívás mértéke nem akkora, hogy az illető ország gazdasági teljesítményét befolyásolhatná, az egészségügyben például több múlik azon, hogy milyen annak rendszere, semmint hogy mennyi az orvosok száma.

(Ez erős érv.) Nem elhanyagolható az sem, hogy a hazautalásoknak jelentős gazdasági szerepük van. 2015-ben a globális állami fejlesztési segélyek 161 milliárd dollárt tettek ki, míg a külföldön dolgozók hazautalásai 410 milliárd dollárt.

A migránsok nem veszik el a munkahelyeket, és nem ássák alá a jóléti államot – szól a következő tétel.

Ha arra gondolunk, hogy a németek által az elmúlt két évben befogadott 1,2 millió menekült közül még csak alig néhány tízezren dolgoznak, akkor az első veszély valóban nem áll fenn, és az általános munkaerőhiány közepette a kelet-európai szakképzett munkaerő sem okoz ilyen gondokat.

Az állítás második része viszont nem áll meg: 

Ausztria és Anglia után a többi ország is azon dolgozik, hogy a migráció célja ne a jóléti rendszeren való élősködés legyen.

Az elemzés talán legfontosabb és legmeglepőbb része az, hogy de Haas hosszú távon nem számol a globális migráció növekedésével.

Világméretekben a migránsok aránya az össznépességhez képest évtizedek óta meglepően állandó: három százalékot tesz ki.

Nagy részük „nem látható”, mert a migráció a szegény országok között megy végbe.

A menekültek csak a migránsok 7-8 százalékát teszik ki, ráadásul számuk 1990 és 2010 között 18,5 millióról 16,3 millióra csökkent.

A 2016-os adat a szíriai menekültek miatt emelkedett 21,3 millióra.

Ezt a tételt nehéz elfogadni.

A klímaváltozás jelei egyértelműek, a felmelegedés miatt a meleg égövi országok egyre súlyosabb helyzetbe kerülnek, miközben a világ legnagyobb demográfiai robbanása a Szaharától délre fekvő térségben zajlik.

Ez a migráció mértékét növelni fogja.

Közös megoldás híján migránsok tömegei tűnnek el nyomtalanul a hatóságok látóköréből.

A migrációval nem akadályozható meg a lakosság elöregedése – ez is érdekes kijelentés.

Németország esetében a jelenlegi arányok fenntartásához huzamosan évi 3,5 millió bevándorlóra lenne szükség, állítja de Haas.

A következtetése pedig az, hogy nem a migráció korlátozásán, hanem elősegítésén kellene fáradozni.

Csakhogy a migránsok zöme mohamedán.

Emiatt úgy tűnik, mintha az lenne de Haas célja, hogy minél gyorsabban elmuzulmánosítsa Németországot. Úgy látszik, a nyugat-európai országok előtt két választás áll: vagy elöregszenek, vagy eliszlámosodnak; és minél inkább törekszenek a fiatalításra, annál gyorsabban fognak elmuzulmánosodni.

Ez is egy ok arra, hogy reménykedjünk kormányunk családpolitikájának sikerében.

mno.hu